Új Szó, 1975. augusztus (28. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-18 / 193. szám, hétfő
Tóthpól Gyula felvétele vele, hogy veri 6kel az «só, mely ősz. szegyü 11 könnyei k kel. Hernando megmerevedett. A maradék vizet is beleöntötte a hűtőbe. Fölnézeti az égre, amely feketéi lett a viharfelhőktől. A rohanó folyóra pillantott. Érette az aszfaltot a talpa alatt. Az autó oldalához lépett. A fiatalember kezet fogott vele, és egy pezót nyújtott neki. — Köszönöm. Nem kell. Hernando visszaadta. — Szívesen tettem. Örömmel. — Köszönjük. Maga nagyon kedves —• mondta az egyik lány még mindig H űsítő délutáni eső hullott * völgyre, fölüdítette a gabonát a megművelt hegyi földeken, kopogott a kunyhó száraz zsupfedelén. A borotigós homályban az asszony kitartóan őrölte a kukoricáit két lávadarab között. A nyirkos szürkeségben valahol fölsírt egy csecsemő. Hemando arra várt, mikor áll már el az eső, hogy újra kivihesse a. fa; ekét a földekre. A mélyben barnán forrott, sistergett a folyó; sodra mind sűrűbbé vált. A beton országút — a másik folyó — nem haladt, csak elnyúlt, csillogón és üresen. Már egy órája nem suhant végig rajta kocsi, ami már magában véve is rendkívül különös volt. Az évek folyamán egyetlen óra sem telt el anélkül, hogy meg ne állt volna autó, és valaki oda ne kiáltott volna: — Hél Lefényképezhetjük? Valaki, akinek kattanós doboz és pénzdarab volt a kezében. És ha ő kalap nélkül ballagott át a mezőn, néha odaszóltak: nadrág. A nyitott autóban csak úgy szakadt rá az eső, rá meg atrra az öt fiatal nőre, akik úgy bezsúfolódtak, hogy moccanni sem bírtak. Mindamy- nyian nagyon csinosak voltak, és ócska újságokkal próbálták magukat meg a vezetőt úgy-ahogy megóvni az esőtől. De eső áthatolt a papíron, átáztatta tarka ruhájukat. Bőrig ázott a fiatalember, a haja csapzottan tapadt a fejéhez. De úgy látszik, ezzel nem törődtek. Egyikük sem panaszkodott, márpedig ez igen szokatlan volt. Azelőtt mindig panaszkodtak, az esőre, a hőségre, a hidegre, a távolságra, meg arra, hogy késő van. H er n an do bó 1 i n tott. — Hozom a vizet. — Jaj, kérem, siessen! — kiáltotta az egyik lány. Nagyon éles volt a hangja, hallatszott, hogy fél. Hemando visszatért. Vizet hozott egy kerék-dísztárcsában. Ez is az országút ajándéka volt. Egy délután ke- rekdedeu és esi lógva, mint valami odavetett pénzdarab, beröpült a földjére. A kocsi, melyről levált, tovasuhant, Ray Bradbury: Az országút — No, de tegye föl a kalapját, úgy akarjuk lefényképezni, kalapban! Integettek; a kezükön gazdagon ragyogtak az aranytárgyak, amelyek megmutatták hány óra, vagy azt, hogy kik azok, akik viselik, vagy éppen semmire sem voltak jók, csak egyszerűen hunyorogtak, finnt a pók szeme a napfényben. Ilyenkor ő visszafordult, és hozta a kalapját. A felesége megszólalt: — Valaimi baj van, Hernando? Si. Az út; valami nagy dolog történt. Valaimi nagy dolog, amitől ilyen üres az út. Lassan, kényelmesen sétált el a kunyhótól, az fesőcsöppek végigcsordogáltak fűből fonott, autógumitalpú cipőjén. Jól emlékezett ennek a cipőnek az esetére. Egy este egy autókerék heves lökéssel bevágódott a kunyhóba, csak úgy robbantak tőle szanaszét a csirkék meg az edények! Egyedül jött, sebesen gurult. Az autó, amelyről levált, továbbrohant egész a kanyarig; ott függött egy pillanatig, és azután a folyóba zuhant. Szép időben, mikor a folyó sodra lassúbb, és kitisztult az iszaptól, még látni is lehetett. Lent a mélyben, fémesen csillogva feküdt a hosszú, alacsony, pompás kocsi. De aztán újra jött az iszap, és nem látszott semmi. Másnap ki faragta magának a cipőta- pat az autógumiból. Most kiért az országúira, megállt az úttesten, és fülelt, milyen aprócska perc egéssel szól az út az esőben. Majd hirtelen, mintha jeladásra jöttek volna, föltűntek az autók. Száz meg száz. Mérföldnyi hosszú sorban robogtak el mellette. Hosszú, fekete kocsik rohantak északnak, az Egyesült Államok felé. Robogtak mind, túl sebesen vették a kanyart. Szüntelenül dudáltak, tülköltek. És valami volt az autókba zsúfolt emberek arcán, akik döbbent síri csöndben szorongtak a kocsikban. Hernando hátrább lépett, hadd száguldjanak. Számolta a kocsikat, míg csak bele nem fáradt, ötszáz vagy ezer kocsi haladt el, és valami volt minden arcon. De túl gyorsan rohantak, nem tudta megállapítani, mi is az a valami. Végül is visszatért a csönd. A gyors, hosszú, alacsony cabriolet-autók már mind elrohantak. Elhalt a legutolsó autóduda hangja is. Megint üres volt az országút. Olyan volt az egész, mint egy temetési menet. De vad, vágtató gyászmenet, zilált hajú, sikoltozó, valaimi ceremónia felé rohanó; északnak, mindig csak északnak. Miért? Nem tudta. Csak bólogatott, és az ujjait lassan az oldalához dörzsölte. Most pedig, egészen egyedül, megjelent az utolsó kocsi. Az utolsó volt, valahogyan nagyon, nagyon a végső. A sűrű, hűvös esőben nagy gőzfelhőket eregetve gurult lefelé a hegyi úton egy öreg Ford. Haladt sebesen, amennyire csak erejéből telt. Hernando azt gondolta, hogy bármely pillanatban ripityára törik. Mikor a rozsdás és sárlepte öreg Ford, melynek hűtője dühösen gyöngyözve bugyborékolt, Hernandóhoz ért, lefékezett. — Kérem, Sefíor, kaphatnánk egy kis vizet? Egy fiatalember vezetett, lehetett vagy huszonegy éves. Sárga szvetter volt rajta, nyitott galérú ing és szürke 1975. Vili. 18. Kmeczkó Mihály kel verse: Parafrázis SEM ARCOMRA SENKI TERVEZETT fintort izmaimba zsibbadást úgy élek mégis mint a kötoj ás fehér szakállt növeszt bennem a csend figyellek befelé növő szemmel csonkuló lábam alatt márvány- tenyered hajt végtelenbe nyúló ágakat mindennap leveleiden felejtem a számat homlokomon lapozz hogy újra zengjelek sejtjeid vagyunk égig érő tűzfallá általunk magasodtál gyámoltalan célpont vagy a történelemben 4. arcodra senki sem tervezeti fintort izmaidba zsibbadást úgy élsz mégis mint a kötői ás fehér szakállt NÖVESZT HENNED A CSEND Tutorvárók álltok o fehér ojtók előtt szótlan lábtörlők szelíd küszöbök por a mosolyotok és a hallgatásotok tú'ságosan beszédes ha lázadtok csupán önmagátok ellen egyel len megváltótok a sár várjátok hát a nedveket az izzadságot a könnyet várjátok hát oz esőt az ajtóban lerogyót oz ajtón kiesőt zokogva. — Jaj, Mama, Papa! Jaj, haza akarok menni, otthon akarok lenni! Jaj, Maima, Apu! — a többiek meg csak fogták. — Nem hallottam semmit, Sefíor — mondta Hernando csöndesen. — A háború! — kiáltott a fiatalember, mintha nem hallaná senki, hogy mit mond. — Itt van az atomháború, vége a világnak! — Senor, Sefíor — kiáltotta Hernan- do. — Köszönjük! Köszönjük a segítségét. Isten áldja — szólt a fiatalember. — Isten vele — mondották mindannyian az esőben, de nem is látták Hernandót. Ott állt, míg az autó nekilódult s eldöcögött. Míg el nem halkult a zörgése a völgyben. Végül is eltűnt az utolsó autó, és benne a fiatal nők, röpködő újságokat tartva a fejük fölé. Hernando hosszú ideig nem mozdult. Az eső hidegen folyt le az arcán, végigfolyt az ujjain, belefolyt a szőttes ruhába, le a lábán. Visszafojtott lélegzettel várt, feszülten, megmerevedve. Nézte az országutat, de ott semmi sem mozdult. Már tudta, hogy sokáig nem is fog semmi mozdulni. Elállt az eső. A felhők mögül előbukkant az ég. Tíz perc múlva elszállt a vihar, akár a rossz sziagú lehelet. Friss szellő hozta föl hozzá a dzsungel illatát. Hallotta, amint a folyó csöndesen, simán halad a medrében. A dzsungel ragyogó zöld, minden üde, friss. Lesétált a mezőn át a kunyhójához, és fölemelte az ekéjét. Kezével az ekeszarván fölnézett az égre, mely ismét áttüzesedett a naptól. A felesége a munkája mellől odakiáltott neki—- Mi történt, Hernando? — Semmi — válaszolta. A barázdába illesztette az ekét, élesen rákiáltott az öszvérjére: — Burrrrr-ro! — Aztán kettecskén végigballagtak a zsíros földön a kitisztult égbolt alatt, megművelt földjükön a mély folyó mellett. — Vajon mit értenek azon, hogy „világ“? — mormogta. HALAL’V LILI fordílása nem is vette észre, hogy az egyik ezüst szemét elveszítette, ű meg a felesége ebben mostak, főztek: remek tál lett belőle. Amint a víziét a bugyogva forró hűtőbe töltötte, Hernando fölnézett a rémül! arcokra. — Köszönjük. Nagyon szépen köszönjük — mondta az egyik lány. — Nem is tudja, hogy ez mit jelent. Hernando mosolygott. — Ilyen forgalom ebben az órában! Valamennyi csak egyfelé megy. Északnak. Nem akart olyasmit mondani, ami megbánthatná őket. De mikor újra fölnézett, csak ott ültek mindannyian az esőben, és sírtak. Ömlött a könnyük. A fiatalember pedig a váliukra tette a kézét, és gyöngéden kicsit megrázta egyiket a másik után, hogy lecsönde- sítse őket. De a lányok csak tartották az újságokat a fejük fölé, az ajkuk mozgott, a szemük Csukva, az arcszínük elváltozott, és csak sírtak, ki hangosan, ki csöndesen. Hernando ott állt a félig üres keréktárcsával a kezében. — Nem akartam semmi rosszat mondani, Se flór — mentegetőzött. — Rendben van — mondta a vezető. — Mi a )>aj, Serior? — Hát nem hallotta? — válaszolt a fiatalember, feléje fordítva a fejét. Félkezével szorosan markolta a volánt, előredőlt. — Megtörtént. Ez bizony baj lehetett, mert ezt hallva, a többiek még keservesebben sírtak, egymásba kapaszkodtak, me,gfeledkeztek az újságokról, nem törődtek
