Új Szó, 1975. augusztus (28. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-03 / 31. szám, Vasarnapi Új Szó

A CSKP XIV. kongresszusának beszámolójában Gus- táv Husák elvtárs kiemelte a nacionalista előítéle­tek elleni harc szükségességét és azoknak az elemek­nek a hangsúlyozását, melyek a szocialista internacio­nalizmus elve alapján a népeket, a nemzeteket össze­kötötték. Ennek a hazánkban meggyökerezett gyakorlat­nak szemszögéből szeretném felvetni a kétnyelvűség művelődési közege internacionalizálásának kérdését. El­sősorban azt, mely nem csupán hipotézisként él. ha­nem a csehszlovákiai magyar tanítási nyelvű iskolák gyakorlatában ugyan kikísérletezett, de általánoson még nem igazolt tény. A kétnyelvűséget, mint Dél Szlovákiá­ban specifikusan bonyolódó művelődési közeg feltétele­zett megszerzésének eszközét - a szlovák nyelv elsa- fótításának kérdését - ezúttal nem érintem, csupán megjegyzem: a szlovák - pontosabban a második nyelv i- elsajátítása mo már általánossá vált igény. Az onyanyelven szerzett, biztos fogalmakra épülő szerves kétnyelvűség - ablak a világba. Fejtegetéseim feltéte­lezik, hogy ez az ablak már a közeljövőben nem lesz olyan kicsi, hogy éppen csak kileskelődhetünk rajta, hanem, hogy ezen keresztül megmutathatjuk magunkat, s így adhatunk is valamit egyéniségünkből. Nyelvtudá­sunk ugyanis így válhat a szocialista országok nagy csa­ládjában élve - anyanyelvűnk társadalmi presztízse és nemzetiségi létünk megtartása mellett - o telje­sebb egyenrangúsítás és a közeledés eszközévé. Elérkeztünk a fejlődésnek ahhoz a fokához, amikor fe lül kell vizsgálnunk: milyen szintű második nyelvi isme­reteket adunk például a középiskolát végzett ifjúságnak, és milyen az erre a második nyelvre épülő kultúra ismerete. A két vagy többnyelvűség kulturális fluidumában élés­nek megvan az előnye, az ún. pozitív transzfer hatása, de akad interferenciája (zavaró hatása) is elég. A transzfer optimális felhasználásának és az interferen­ciák kiküszöbölésének elvi-elméleti prob'ematikáját és ennek egy pé'dón, a XIX. század közép-kelet-euró- pai hagyományai nemzetközivé tételének kérdéskörén szeretném illusztrálni. Meggyőződésem ugyanis, hogy a tudatformálás ilyen előkészítése szintén egyik felté­tele a szocialista integrációnak. Köztudomású, hogy a kultúra az emberiséghez kapcsol, a nemzeti kultúra pe dig Kelet-Közép-Európában az egy nyelvet beszélők közösségéhez. Ahhoz, hogy továbbléphessünk a kérdés körülhatárolásában, néhány elvontabb fogalmat is érin tenem kell. A korszerű szemiológia arra Int, hogy az egy nemzeti nyelvre épülő kultúrák más-más áthasoní- tásban értelmezhetnek egy-egy információt. Eszerint a jelzőknek (szignifiantoknak) nemcsak általánosan érvényes jelentésük van (a jelző és a jelzett dolog között denotatív viszony van), hanem csoportokként, nemzetekként változó, bizonyos elütő jelentésbeli „tó­nust", hangszínt is kialakítanak. Ez különösen az ér­zelmileg telített szignifiantoknál jelentős. Abban az esetben, ha egy je'zőhöz (szignifianthoz) több jelzett dolog (szignifié) sorolható (ez az ún. kounotatív vi­szony), még bonyolultabbá válik a helyzet. Ezeknél a jelentéseknél az egyén, a csoport, (illetve az egy nyelvre épülő kultúra fluidumában élő ember) a va fiónsjelentések közül azt fogadja el, amely szerinte a „legtökéletesebb". Az ilyen döntést mindig az befo­lyásolja, hogy az illető milyen szélességben és mi­lyen mélységben ismeri azt a jelentéstani síkot, mely a jelzőre vonatkozik. Ha ez a je’entéstani sík érzelmi­leg átitatva és téves sztereotípiákra támaszkodva úgy szűkül be, hogy elutasító, sőt ellenséges magatar­tást fejezzen ki egy etnikummal (nemzettel vagy nem­zetiséggel) szemben, akkor nacionalista előítéletről van szó. A nacionalista előítéletet társadalmi jellegénél fogva alapvetően meghatározónak az adott társadalom osztályszerkezetét és a megfelelő osztályérdekeket te­kintjük. Az előítéleteknek a szocialista társadalomban nincs éltető talaja. Azonban a hamis tudat és a mí­tosz összefüggéseinek tanulmányozása arra int, hogy a nacionalista előítéletet olyan jelenségként kezeljük, amely nemcsak a személy egyik jellemvonása, hanem az adott (osztály) társadalom normatív rendjébe, kul­túrájába is beletartozik, és így káros örökségként egy-egy eleme a szocialista társadalom kultúrájában is megbújhat, illetve tovább é'het. Éppen ezért a mar­xista megközelítés kiemelte a nacionalista előítélet vizsgálását a leírás stádiumából és felvette az előíté­letek ideológiai jellegének kérdését. A marxista nacio­nalizmuskutatásra tehát nem a defenzitás, hanem in­kább az offenzív tudatformálás a jellemző. Iskolai és népművelési vonalon tehát nem a negativista nacio­nalizmus elleni harc. hanem az előítéleteket hordozó társadalmi jelenségek szélesebb jelentésbeli síkba he­lyezése, a marxista elemzés, az osztályszempontú kap­csolatok kidomborítása a módszer. Ennek szükségét igazolja pl., hogy az átlagember számára az autoch- ton őstermelés fokán - képletesen szólva - a fa­lu határa vagy a piacul szolgáló kisváros az a je’en.» téstani sík, aminek keretében egy-egy társadalmi je­lenséget vizsgált. A kapitalista terme és a je­lentéstani síkot mór a nyelvi határokkal zárta és egy­ben pl. a történelmet és az irodalmat - az utóbbiról kívánok szólni - Kelet-Közép-Európában a nemzetté válás eszközeként kezelte és karakterisztikusan nem­zeti jellegű tudatjelenséggé formálta. A szociolista társadalmi igények túlléptek ezen a szinten. A marxista tudományok jelenlegi állása, (e te­kintve néhány kivételtől), már szétrepesztette a nacio­nalizmus hermetikusan záró keretét. S ez az igény a „hídszerep* konkretizálása során elsőként éppen a kétnyelvű egyéneknél, a nemzetiségi csoportoknál ta-i Iáit visszhangra, amelyek egyszerre két nemzeti kultúr ra fluidumában élnek. Ezeknél az embereknél a foga­*) Elhangzott a Magyar Tudományos Akadémia Di­daktikai albizottságának ülésén. lom értelmezésére vonatkozó jelentéstoni sík kettős, azaz bővebb, s ez minden kétséget kizáróan pozitívum (transzfer hatása van), de ugyanakkor az érzelmileg te­lített szignifiantoknál (főleg a konnotatív viszony ese­tében) jelentős lehet a zavaró (interferenciás) hatás is ... A népek, a nemzetek sem a múltban, sem a jelenben nem éltek elszigetelten. Sorsuk, történelmük a világ más népeivel szoros összefüggésben alakult vagy azo nos körülmények között fej ödött. A társadalomtudomá­nyok tükrözik ezt az azonosságot-különbözőséget. Megismertetni azonban a tanulóifjúsággal nemcsak a kapcsolatokat - Németh László szavával - , a „szel­lemi Golf-áramlatnak" ezt az áradatát, hanem a kap­csolatokat kiváltó, zömmel azonos okokat, jelentős oktatói-nevelői leiadat. A kölcsönös összefüggések fel­tárása révén ugyanis a tanulók az együttélés és a tár­sulás eszméje, a nemzetköziség gondolata alapján érté­kelhetnék a népek, a nemzetek közti viszonyt. Ugyan­akkor áttörve a nemzeti hermetizmus szűk látókörét, szélesebb és mélyebb összefüggésekbe ágyazottan, te­hát jobban érthetnék meg saját nemzeti történelmük és irodalmuk fejlődését is. Hagyományaink internacionali­zálásának egyik alapfeltétele: a haladó erőknek kezde tektől mindvégig közös harcát, közös érdekeit szem előtt kell tartani minden iskolában legalsóbb osztó lyoktól a legfelsőbbig. Annak ellenére, hogy ez a „tétel" közhelyként hat, az iskolai oktatás gyakorlatában a nemzeti történelem irodalom és pl. a szomszéd népek történelme, irodalma, közötti kapcsolatok, de részben még az egyetemes tör ténelem és a világirodalmi összefüggések sincsenek megnyugtatóan tisztázva. Például: a ma érvényben 'é- vő cseh, szlovák, lengyel, német, magyar, a csehszlo­vákiai, a jugoszláviai és a romániai magyar középisko­lai irodalomoktatás tankönyvei csak részben mutatják be, hogy az egyes irodalmi műfajok célja és rendelte tése az egyes itt élő nemzetek történelmi és társadal mi fejlődésében ugyanazt a funkciót látta el, de ugyan­akkor más és más nemzeti áthasonlításban. Például: a XVIII. században a történelmi Magyorország (Hungá­ria), Lengyelország, vagy Csehország, a mai Jugoszlá­via vagy Románia területén a gazdasági társadalmi fej­lődés megkésettsége és a sok külső gond és belső baj között nem jöhetett létre olyanfajta vígjáték, mint ami­lyeneket az angol restauráció színpada mutatott be vagy mint amilyenek XIV. Lajos udvarának hölgyeit és urait gyönyörködtették. A XIX. század első felében pe dig nem lehettek olyan regényeink, mint a kapitalista fejlődésben jóval előttünk járó franciáknak vagy ango­loknak. Például a romantikáró szólva a szlovákiai tan­könyvek ugyan tartalmaznak olyan fejezeteket, mint pl. „A romantika jellemző vonásai", bemutatják a roman­tika kimagasló egyéniségeit, de arra már nem mutat­nak rá, hogy a romantika Közép- és Kelet-Európábon nemcsak késéssel érkezett, hanem - az angol, a fran cia és a német romantikához képest - lényegesen mó dosu't. E módosulás legfontosabb jegyének azt tekint hetjük - írja Sötér István - , hogy mindazt, amit a nyu­gati romantika az „Én"-re vonatkoztatott, azt pl. a szlovák, a cseh. a lengyel, a magyar romantika a „Nemzet"-re vonatkoztatta A romantikus „Én" felfo gást felváltotta a romantikus „Nemzet" felfogás. Az Én szabadságigényét a Nemzet szabadságigénye. A Nyu­gat romantikus Énje nálunk Nemzetté alakult át. Amit a nyugati romantika az Én számára követelt, azt pél­dául a szlovák, a horvát, a román, a magyar költészet a Nemzet számára követelte. Ez a nemzet felé irányí­tott egzaltáció és kultusz éppúgy megvan Kollárnál mint Vörösmartynál. És ugyanez van meg Stúrnál és Kossuthnál is. A romantikus Én konfliktusa az ellensé­ges külvilággal átalakul Kelet Közép-Európa népeinél a Haza konfliktusává egy el enséges politikai és ál­lamrendszerrel. A szlovák, a cseh, a román, a magyar stb. romantika tudatállapota ebben rokon a lengyel, a horvát stb. romantikával. A keleti romantikák megké­settsége miatt az új szemlélet még elvegyül a felvi'á- gosodás bölcseletének bizonyos maradványaival is. So­rolhatnám a hasonló mondanivalójú idézeteket, a szlo­vákiai, a romániai és a jugoszláviai irodalomtudósoktól. Hiszen a nyugati romantikának ilyen áthasonlítása nem sajátosan szlovák* vagy magyar, lengyel vagy cseh fej­lődési tendencia, hanem azonos kelet-közép európai je­lenség. Paradoxon: olyan azonos jelenség, mely az itt élő népeket, a feudalizmus relatív egységét te váltóan, szembeállította. Éppen ezért ennek az azonosságnak bemutatása fontos nevelési tényező. Ebben az esetben tehát a hatásbefogadás-áthasonítás azonosságának megértetése - természetesen a polgári nemzetté ala­kulás nagy történelmi vívmányként való teljes e isme rése és hangsúlyozása mellett - a XIX. század irodal­mi kincsei internacionalizálásának fontos kulcsa, mely­nek birtokában a tanulók mé yebben tudatosítják és érezik ót: miért kellett a szlovák vagy a cseh. a ma­gyar, de a lengyel (román stb.) nemzeti irodalomnak pár excellence politikai töltésűnek lennie; miért és ho­gyan lett ez az iroda om a XIX. században a polgári nemzettéválás eszköze. Ez ui. kulcsa annak, hogy meg­értsék: miért kapcsolódik egy egy információhoz más­más nemzeti nyelvre épü ő kultúrában elütő, sőt. néha ellentétes jelentésbeli hangszín (tónus). „...Az iroda­lom Ke et-Európában - írja Sziklay László - lényege­sen nagyobb részt vesz a politikai és általában a köz­életben, mint a Nyugaton. Az író nemcsak művész, ha­nem egyben politikus is; a nemzet köztudatában egy Nerudának, Petőfinek, Stúrnak, Miczkiewicznek. Emi- nescunak vagy Botevnek legalább olyan fontos politi­kai, sőt napi politikai funkciója van, mint amennyire művészetét értékelik. Sőt: annak a szerepnek, amelyet magára vállal, s amely egyik legfőbb ihletforrása, meg­van utóéletében is a következménye. Sok esetben nem saját nemzettársai, sem a külföldi nem azt értékeli benne, amivel a kor irodalmát fejlesztette, hanem a po­litikust, a forradalmárt. Jankó Král’ban, a szlovák for­radalmi romantikusban, igen sokáig csak az örökké bolyongó, 1848 áprilisában a fa vak lakosságát felke­lésre buzdító lázadót tisztelték. A csehek is sokszor látták Nerudában inkább az újságírót, Némcovában a nemzet »nagyasszonyát« . .Petőfi világhíre is csak a szabadságharcosé volt. A nyugodtabb sorsú, béké­sebb fejlődésü országokban az irodalom kevésbé köz­ügy. Például: az angol líra intellektuális, jel ege szinte a metafizikus költőktől T S. Eliotig sajátos vonás ma­rad; a francia költészet hamarabb urbanizálódik, mint Közép-Kelet-Európában és egy alapjában városias élet­érzés is jóval előbb dokumentá ódik benne, amit pl. a líra hangján Baudelaire és Verlaine fogalmaz meg. A magyar irodalomban viszont Balassi és Zrínyi kato­nák, Csokonai, Berzsenyi, Kölcsey. Vörösmarty „orosz- lántüdőből" harsonázzák a nemzet ébresztőjét, és Pe tőfitől József Attiláig po itikai versben nyilatkozik meg a legjellegzetesebben a magyar költői géniusz. Az em lített tankönyvekből azonban a nemzeti irodalomnak a világirodalomhoz való ilyen viszonyítása hiányzik. A világirodalmi anyag és a nemzeti irodalom tonítására inkább a statikus izoláltság a jellemző. Általában nem mutatják be ezek a tankönyvek azt az áthasonlító te­vékenységet, mely az irodalmat egész Kelet Közép-Eu répában hasonlóan funkcionalizálto, s nyomatékosan nemzeti je legű tudatjelenséggé tette. A párhuzamos fejlődési tendenciákat, melyek azonos történelmi viszo nyok között azonos hatások befogadását és hasonló formációk kialakítását idézték elő a szlovák, de a cseh, a lengyel, a román, a magyar, a szerb és a hor­vát irodalomban, a tanulók nem ismerik, így aztán hajlamosak pl. a sz'ovák (cseh, román stb.) XIX. szá­zadot látni, s nem a marxista történetiség szemléleté­nek megfelelően „a XIX. századot" és annak roman­tikus múltkultuszát. Persze, a világirodalom és a nem­zeti irodalmak közti kapcsolatok-viszonylatoknak az említett országokban való középiskolai tankönyvi fel- do'gozását - az irodalomtudomány mai „hadállásaiból*- vitathatjuk, kifogásolhatjuk. Ám a jelenleg érvénye# szlovák, cseh, magyar tanítási nyelvű középiskolák iro­dalomtörténeti tankönyveiben a szomszédos népek iro­dalmának tananyaga „vitathatatlan". Vitathatatlan, mert a tankönyvek ilyen értelmezésben, i yen anyagot nem tartalmaznak. Nem arról van szó, hogy az amúgy is bő, kötelező tananyagot tovább duzzosszuk, honem in kább az ezekben a tankönyvekben levő elavult iroda­lomtörténeti szemléletről. Ha ugyanis az em ített tan könyvek (néha pl. csak utalásként) tartalmaznák és ismertetnék a kelet-közép európai irodalmak párhuza­mos fejlődési tendenciáit és azonos funkcióját, úgy ezzel - mint már említettem - a nemzeti iroda oni alaposabb megértését is elősegítenék. Mert - a múlt században a „nyugati hatás" jelentőségének teljes tu­datosítása mellett is - , hibáztatom az olyan tantervi, tankönyvi koncepciót, mely a művészi-eszmei áramla­tok egyo dalú „asszimetrikus" bemutatását térképezi csak fel. Ezért, ha késéssel is, ideje a hagyományos irodalom­oktatás középiskolai gyakorlatának Csehszlovákiában és a többi szocialista országban is kitekintenie a szomszédos népek irodalma felé. Nem „csupán neve­lési aszpektusokbóP, a szocialista integráció küszöbén é ve, amikor az itt élő népek testvéri együttműködése „már nem csak a tudós vágya és a költő álma", ha nem politikai, katonai és ökonómiai realitás - persze, elsősorban ezért! - hanem azért is, mert ezek a né­pek a társadalmi fejlődés hasonló útját járták meg, s az irodalom, de általában: a történelem alapvető prob­lematikája eröltetettség nélkül hasonlít egymáshoz. Ho tovább akarunk lépni az iskola történelem- és iroda lomoktatásának internacionalizálásában, akkor nyilván­való a lényegében azonos struktúrájú irodalmak tonítá sónak jelentősége. Csak egy példával illusztrálom állí­tásomat: ha a Lehel- vagy a Botond-monda a szomszéd népek hősmondáinak társaságában kerül a tanu'ók elé, világossá válik: Botond és Lehel nem azért nagy hősök, mert „a magyar hősi nemzet", hanem: azért hősi nemzet a magyar, mert mint a szomszéd né pék fiait is - a hazo iránti szeretet formálta őket hőssé. Minden fogalom lényeges jegyeinek kiemeléséhez a döntő kritérium a bennük tükröző objektív valóság. A Kelet Közép-Európában élő népek kulturális hagyomá­nya - a hagyomány szó polgári fogalom értelmezése szerint - nagyrészt e választó. Hiszen a burzsoázia a polgári nemzetté válás lázas időszakában mondaniva­lójával olyan tudatot formált, mely céljainak megfelelt és melyben a mástól eltérő, illetve az azokkal szem­beállító elemeket hangsúlyozta. A szocialista társadat^ mi tudatban a hagyomány fogalomértelmezésében vi­szont azok az elemek kapnak hangsúlyt, melyek a né­peket összekötik. Ennek eszköze a dolgozók lényegét láttató, a gyökerekig hatoló elemzésre szoktatás. Tehát nem csak a Kelet-Közép Európa népeit szembeállító XIX. századi kultúra tüneteivel kell foglalkoznunk, ha­nem az azonos, ugyanúgy funkcionálizá ó kiváltó oko kát kell minden alkalommal kibogoznunk. Ennek pedig célja nem más, mint az, hogy elősegítse a népeket- nemzeteket összekötő jelenségek párhuzamos meglát- tatásával a kétnyelvűség művelődési közegének e ő- nyeit optimálisan felhasználó ifjúság nevelését. Célja, hogy ezt az ifjúságot ne az igazság karizmatikus elő­joga vagy a tévedhetetlenség biztonsága jellemezze, hanem az önmagát vizsgáztató, ál'andóan a többre, jobbra, tisztábbra törő igazságkeresés. Ez ugyanis az egyik legjobb biztosítéka o korszerűnek, az intellek­tuális igényszint permanens emelésének, és alapvető szüksége a szocialista internacionalizmus tudatosítá­sának is. Mert a burzsoázia iskolája Kelet Közép-Euró­pában árkokat ásott, a szocialista társadalom iskoája pedig hidakat épít a nemzetek közé. DR. MÖZSI FERENC

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents