Új Szó, 1975. augusztus (28. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-17 / 33. szám, Vasarnapi Új Szó
A nyári hónapokban nem egy afrikai állam emlékezik meg függetlensége elnyerésének 15. évfordulójáról. 1960 és a következő évek igen gazdagok voltak új államok születésében. Egyre több független állam jelent meg Afrika térképén, amelyen ma már főként csak Rhodesia és a Délafrikai Köztársaság fehértelepes rendszere jelent éktelenkedő szégyenfoltot. Ám ha Afrika Önállósodásával új korszak is kezdődött a fekete földrész fejlődésében, nem volt ez felhőmentes, s még napjainkban is annak vagyunk tanúi, hogy a független afrikai államoknak megvannak a maguk igen bonyolult problémái, mint az az Afrikai Egységszervezet legutóbbi, kampalai ülésszakán is megnyilvánult. Az afrikai népek szabadságmozgalma különféle formát öltött, a helyi viszonyoktól függően bontakozott ki politikai-gazdasági síkon, vagy öltött testet fegyveres felkelésben, ha más megoldási távlat nem kínálkozott. Az afrikai problémák előterében évek hosszú során át Portugália egykori gyarmatainak a kérdése szerepelt. Ma már ez a kérdés lekerült a napirendről: Guinea Bissau, a Zöldfoki-szigetek, Sao Tome és a Principe szigetek, Mozambik ma már független köztársaságok, és az előzetes terv szerint november 1-én Angolának is el kell nyernie teljes függetlenségét. Ogy látszik azonban, bogy az események megkérdőjelezték az időpontot. Olajszagot érez a neskolsnialista hiéna Valamennyi egykori portugál gyarmat közül Angolában a legproblematikusabb a helyzet. Ennek két fő oka van: először is Angola ásványkincsekben roppant gazdiig — van gyémántja, kőszene, és olaja, hogy csak a legfőbbeket említsük, persze, külföldi monopóliumok ellenőrzése alatt állnak. A három nemzeti felszabadítási szervezet jelenlegi konfrontációjának hátterében is a monopóliumok érdekeltségei húzódnak meg. A Holdén Roberto vezette NFLA — Angolai Nemzeti Felszabadítási Front azért támadt fegyverrel a marxista irányzatú MPLA-ra Angolai Népi Felszabadító Mozgalomra, mert a Holdent támogató amerikai és belga monopóliumok érdekében meg akarja akadályozni, hogy a függetlenné váló ország állami kezelési« vegye a nemzeti kincseket, kiutasítsa vagy megrend- szabályozza a külföldi érdekeltségeket. A veszélyes angolai helyzettel függ össze az ún. cabindai probléma is. Cabinda nem természetes államalakulat — éket alkot a két Kongó között — történelmileg azonban Angola szerves része, és mindenkor Luandából irányították. Cabinda sorsa azért felfigyeltető, mert a volt portugál fennhatóságú területek közül az egyetlen, amely eleve nem kívánta a függetlenségét. Paradox helyzet, de való. A magyarázata sem nehéz. Cabinda kőolajban igen gazdag, s az elmúlt években újabb forrásokat fedeztek fel. E roppant vagyonnal a Gulf Oil amerikai társaság rendelkezik, amely az érthetően meggazdagodott helyi burzsoáziában megbízható szövetségesekre talált. Ennek a rétegnek pedig nem érdeke egy olyan független Cabinda, amely az új haladó angolai állam keretében fejlődne. Cabinda Angolához tartozását viszont senki sem merte kétségbe vonni, sem történelmi, sem jogi vonatkozásban. A cabindai reakció ezért szervezkedni kezdett Céljainak kéuviselöje lett a FLEC — A Cabinda Ék Felszabadítási Frontja nevű szervezet, amely kezdettől fogva törzsi alapon fejtette ki törekvéseit, és nem nyerte el az Afrikai Egységszervezet támogatását és az afrikai haladó államok sem azonosították vele magukat A tavalyi portugáliai forradalom, a fasiszta diktatúra összeomlása után, amikor konkrét távlatot nyert a gyár matok jövőjének rendezése, a FLEC is mozgolódni kezdett A FLEC sohasem harcolt a portugál gyarmattartók expe díciós hadtestei elien, Cabinda földjén az MPLA harcosni ütköztek meg a por tugál hadsereggel. Északi részét ma is az MPLA tartja ellenőrzése alatt, mint ahogy a közigazgatási központ is Luanda. Mivel a cabindai-tengeröbölben a víz alatt is olajforrásokat fedeztek fel, méginkább megnőtt az enklávé jelentősége Gulf Oil urai előtt, akik mindent elkövetnek, hogy gazdasági érdekeltséggel magukhoz láncolják a cabindai burzsoáziát. 1974 első felében kétszer annyi olajat termeltek, mint az egész 1974. évben. Számítások szerint Cabinda olajprodukciója három éven belül eléri a 65 millió tonnát, húsz éven belül pedig 100—150 millió tonnára emelkedhet. Érthető, hogy a nyugati monopóliumok, mint elsősorban a Gulf Oil, a Texaco, a Petrofina eleve egyezményekkel igyekeztek biztosítani az olajkincsek kiaknázását. Sőt, érdekeik védelmére magánhadsereget is létrehoztak. A profitból részesülő helyi burzsoázia mellett az NFLA vezetője, Holdén Roberto és a szomszéd zairei kormány buzgólkodott a monopóliumokkal való szerződés tető alá hozásán. A cabindai burzsoázia tetszetős jelszót dobott be a tömegek megtévesztésére: „Jobb, ha a milliós profiton 80 ezer cabindai egyedül osztozkodik, mintha a hatmillió angolaival kellene rajta osztozkodnia“. Ez a szűkkeblű, önző szemlélet ellentétben van az afrikai szolidaritással, sőt, egyenesen az afrikai érdekek kiárusítását jelenti. Szomorú, hogy ezt a politikát az AESZ irányvonalával merő ellentétben a Zaire Köztársaság és Gabon is támogatja. A FLEC tavaly decemberben mozgolódni kezdett. Törzsi villongásokat provokált ki, az MPLA csapatai ellen uszított, három nagy cabindai városban tömegmészárlásokat követett el, és újabb „Szent Bertalan éjszakákkal“ fenyegetőzött. A lisszaboni forradalmi kormány képviselőjének erélyes fellépése akkor véget vetett a garázdálkodásnak, a városi tanácsot megtisztították a FLEC ka- landorpolitikusaitól. Mint- az események bizonyították, ez csak ideiglenes rendezésnek bizonyult. A FLEC tovább folytatta aknamunkáját, és augusztus 1-én Luis de Gan- zuga Ranque Pranque bejelentette a szakadár cabindai állam megalakulását. Ez az esemény még csak nem is jelképes jelentőségű, mert a FLEC korántsem egységes szervezet, több szárnyra oszlik, melyek más mái fővárosban tartanak fenn képviseleti irodát, s ezek a szárnyak nem ismerték el a Ranque Franque-féle korifíányt. Nem is szólva arról, hogy az MPLA csapatainak közelségében aligha fejthet ki komoly tevékenységet. Ugyancsak nem egységesek a szakadárok mögött álló fehérek sem. Mindazonáltal nem becsülhető le a veszély, amelyet a cabindai szakadárok mozgalma jelenthet. Először is akkor aktivizálódott, amikor éppen Angolában (estvérháború veszélye fenyeget, és az ellenforradalmi erők mesterkedései miatt Portugáliában is bonyolult a helyzet, tehát a volt anyaország belső gondjai kötik le a kormány figyelmét Másodszor a cabindai szakadárok és monopolista védnökei nem is titkolják, hogy az éknek Katanga és Bi- afra szerepét szánják, mert feltétlenül ragaszkodnak az olajgazdagsága miatt „afrikai Kuvaitként“ emlegetett enklávé különválásához. Tiszavirág életű függetlenség a Hold-szigeteken A Comore-szigeteken lejátszódott események konkrét bizonyságul szolgálnak arra, hogyan tudja játékszerként felhasználni a névleges függetlenséget a neokolonialista burzsoázia. A francia fennhatóságú Comore-szigeteken tavaly decemberében népszavazást rendeztek a négy sziget jövőjéről: a lakosság több mint 95 százaléka a függetlenség mielőbbi kivívása mellett döntött. Csak Mayotte szigetén voltak hívei a Franciaországhoz tartozásnak. A Comore-szigelek 1886 óta tartozott Franciaországhoz. Nevét az arab kamr, azaz hold szóból származtatják, mert a szigetvilág képe valóban holdbéli tájra emlékeztet. Kialudt vulkánok földje ez. Ott, ahol termővé tették a földet, a francia társaságok és helyi képviseleteik az urak. Szegfűszeg, vanília, feketebors és a híres ylang-ylang illóolaj az ültetvények fő terménye, amelyet külföldre exportálnak. Ezen gazdagodtak meg a franciák, meg a helyi hűbérurak és indiai kereskedők. Bár a szigetvilág 1968 óta hivatalosan belső önigazgatással rendelkezett, a tényleges hatalmat a francia főbiztos tartotta kezében. A franciák semmi jelét sem mutatták annak, hogy valaha is kiengednék kezükből a Comore- szigeteket, melyek Madagaszkártól 300 kilométerre terülnek el az Indiai óceánban, és nagyszerű a stratégiai fekvésük. A szigetek lakossága a MOL1NACO párt vezetésével már évek óta küzdött a függetlenség elnyeréséért, mivel azonban Párizs hallgatott, július 7-én egyoldalúan kikiáltották a függetlenséget. Ahmed Abdallali ellenzéki politikus vezetésével meg is alakult a kormány, de működése pünkösdi királyságnak bizonyult. Párizs mindent elkövetett, hogy elgáncsolja a függetlenségi politikusokat s mindenekelőtt mayollei bázisait akarta megőrizni, ezért két hét múlva francia tengerészgyalogosok szállták meg Mayottét, hogy „biztosítsák a rendet“. Augusztus 1-én azonban vértelen puccsal félreállították Abdal- lah kormányát. Mi történt? Mayotte lakosságának hangadói a cabindaiakhoz hasonló komprádor burzsoázia képviselői voltak, befolyásuk és profitjuk megőrzését Párizstól várják. Ök voltak azok, akik tavaly a függetlenség ellen szavaztak. Most összefogva a francia politikai körökkel, semmissé tették a szigetek függetlenségét, amelyhez a további három nagy sziget — Grande Co- more, Anjouan és Moliéli népe feltétlenül ragaszkodott. A francia neokolonialista politika lényegében ügyesen kihasználta egyrészt a szigetlakok ellentéteit, másrészt a feudális uralkodó cég céljait. A szigetek lakossága többnyire madagaszkári —zanzibári eredetű, és sok a félvér. Mayotte lakói, akik körében erős hatása van a katolicizmusnak, hagyományom san franciabarátok, erős szálak fűzik őket az anyaországhoz, s ezzel is magyarázható szakadár, széthúzó magatartásuk a közelmúlt eseményeiben. A 2171 négyzetkilométer területű és 30Ö ezer lakosú szigetvilág népe ugyanis a függetlenség kivívásával az olyan despota politikusoktól is meg akart szabadulni, mint az Abdáilahot megdöntő Said Mohammed Jaffar herceg, Párizs bérence. Cabinda és a Comore-szigetek példája napjaink ékesszóló bizonyítéka arra, hogy a neokolonializmus céljai nem változnak, s mily veszélyes szerepet játszik ötödik hadoszlopa a felsza* badító mozgalmakban. uh bTIViiiiWbb i h IitI >n FTÍTF1 ffl fi BiliII tTt n íÍbmI [Smh 11 ü 11
