Új Szó, 1975. július (28. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-28 / 175. szám, hétfő
Fiatalok irodalmi rovata Feltámadásom után egy nagy családba pottyantam. Hogy elő ző életem a sajátom volt-e, vagy az csak visszasejlés őseim életére, abban nem vagyok biztos, de a lappangó szorongást egyre cipeltem magammal. A család egy gömbölyű birtokon élt, amelynek nem volt sem kerítése, sem mezsgyehatára. Színes szülők, idegen nyelvű szülők, gyermekeik — tarka testvérsereg. Senki sem vette észre, hogy . én nem vagyok testvér. Láttam és hallottam, hogy az emberek csak beállnak a sorba. Sorba álltam én is, és kaptam nyolckerekű autót. Hogy el ne áruljam a tudatlanságomat, meg sem kérdeztem, hogy mi az előzménye vagy velejárója ennek a sok csillogó, csábító, irigylésre méltó dolognak. Inkább mégegyszer beálltam a sorba, és kaptam tizenkét kerekű autót is. Nem volt megállás, a sunyi lelkiismeretfur- dalást elhessegettem. Tízemeletes házamnak — amit kaptam —, a pincéje is tíz emelet volt. Be kellett húzódnom a legalsó pincegádorba, úgy gondoltam, hogy elég, ha sorbanállásnál látnak. Besorakoztam azok közé, akik nyaralót szerettek volna. Kaptam egy nyaralót a Szaharában, és egy lakóbúrát a déli sarkon. Az űrhajóra és a tengeralattjáróra várakoznom sem kellett. Ellenijen ők mentegetőztek, amiért ezekből a jármüvekből csak négyünknek adhatnak egyet. Vészjósló volt a sok mosoly és nyílt tekintet. Még aznap este felhívott egy férfi, akivel immár közösen birtokoltuk a tengeralattjárót, hogy menjek el az összejövetelükre. Épp akkor jártam végig az emeleteket, keltőre zárva magam után minden ajtót. A redőnyöket gondosan lehúztam, zavartak a többi ház szi- poi’kázó ablakai. Rettegésem egyre fokozódott. Még egyetlen rendőrt vagy katonát sem láttam. Ott álltam a legfelső szoba közepén, s füleltem. Elfelejtettem, hogy minek mentem fel. A telefon csörgésére görcsösen összerán- dultam ... Ekkor hívtak fel, hogy látogassam meg a társaságukat, érezzem magam jól köztük. Máris éreztem a hurok szorítását, tudtam, hogy semCUTH JÁNOS: ÁLOM minek sem tudom a magyarázatát adni. És még örülnöm kellett, hogy az ígéretet ki tudtam magamból préselni. Egyetlen reményem maradt. Felvettem a legszebb öltönyömet és cipőmet. Előkerestem az arany kézelőgombjaimat, fekete nyakkendőt kötöttem, és eszembe jutott a szemüvegem, amit már nem használtam, de most fontosnak tartottam feltenni. Az utcán mégis az a nyomasztó érzésem támadt, mintha máris nyilvános bírósági tárgyaláson lennék. Egész úton arra gondoltam, hogy valamit talán még megmenthetek, ha nem felejtem el? amit a tükörből és egy-két jól sikerült fényképről tanultam. Volt aki rámköszönt, volt aki valamit felém kínált, egy nő megcsókolt. Ilyen kegyetlenkedések után már nem bíztam semmiben. Vendéglátóm lakásán sokan voltak. Fiatalok-idősebbek, fér- fiak-nök, mindenféle öltözékben. Volt aki napozót, volt aki hosszú tüllruhát viselt. A legtöbb férfi rövidnadrágban volt és mezítláb. Arról beszéltek, hogy ki mit vár a tengeralatti úttól: Az egyik férfit a mélytengerek élővilága érdekelte. Egy másik búvárruhát és halászfelszerelést szándékozott magával vinni. Engem ínyencséggel kínáltak. Fesztelenül beszélgetlek, engem sem zártak ki, de nem kérdeztek. És akkor már tudtam, hogy nekem kell mindent őszintén elmondanom. Fölálltam, a szemüvegem bepárásodott, de nem vettem le. A többiek pedig széken, asztalon, vagy szőnyegen ülve figyeltek. — Nekem, tulajdonképpen. . két ilyen kocsi nem kéne — mondtam, és tudtam, hogy a legkegyetlenebb módszerrel élve arra várnak, hogy a segítségük nélkül belezavarodjam, és magam fessem a legrútabb képet. — Kérjen vezetőt, ha nem vezet biztonságosan — csendült egy leány hangja, aki pezsgővel kínált. — Én is ve zetek, kedvtelésből csinálom — mondta. — De azl a sok szobát valóban nem tudom ... kihasználni. — Van aki azt szereti, ha tengerre néz a háza, van aki azt, ha zöld övezetre, vagy a vidámparkra. Választhatott volna, de még ezután is megteheti — csilingelte ugyanaz a hang. — Azt akarom mondani, hogy a tengeralattjárót. . . betegnek érzem magam, nem mehetek el a tengeralatti útra. — Egy leány és egy fiú, akik egymással szemben ültek, levették lábukat az asztalról és hozzám siettek. Orvosok voltak Megvizsgáltak és megmondták, hogy melyik csatornára állítsam estére a televíziót, ahonnan olyan képeket sugároznak, amelyektől gyógyító álmot nyerek, és reggelre helyére zökken a testem és a lelkem két serpenyője. Holnap délután pedig indulhatok velük a tengeralattjárón. — Nem ... nem tudok úszni — hazudtam. Nevettek és biztosítottak, * hogy első dolguk lesz engem megtanítani. Megegyeztünk abban, hogy holnap tőlük indulunk. Bévülről feszített a kimondatlan, ami kimondhatatlanná vált. Otthon bekapcsoltam a televí ziót. Reggel pihenten ébredtem. Előkerestem a régesrég elfeledett bélyeggyűjteményemet, és megütköztem azon, hogy én valaha halakat ábrázoló sorozatokat gyűjtöttem. Két életem ben először, nagyon könnyűnek éreztem magam. Gyermekes örömmel, próbaképpen beöltöztem békaembernek. KISS JÓZSEF: Gyere ki átéli £ A tizenkétemeletes bérházak oldalát reggeltől sütötte a forró /úliusi nap. A balkonon rekkenő volt a hőség, fojtó a megszorult száraz levegő. A mosogató fehér bádogperemén egy kövér légy mászkált, a függönyön meg egy másik el- áléit. Nagymami óvatosan kihúzta az alsó fiókot. Előkotorta a légyesapót. Kristóf mesét olvasott. Anita nyelvét csillogó fogni közé szorítva ormótlan szempillákat rajzolt gumibabájára az elcsent golyóstollat. A konyhából hallatszó két durranásra kiszaladtak. Nagymami szétkent áldozatát piszkálgatta le u függönyről. Barna folt maradt a helyén. — Mi szólt? — kérdezte Anita. — A légycsapó, szivecském. Agyoncsaptam a szemtelen legyeket. — Api azt mondta tejólad anyunak, mikoj veszekedett, hogy te a légynek se ludol ájtani. — Te hülye! — förmedt csacska húgára Kristóf. — Játsszál velünk, nagyi! — Mit játsszak, bogárkáim? — Azt, hogy mi vagyunk a csendőrök. Mondjuk, hogy megfogtunk téged. — Be hát én nem csináltam ám semmit. — Ülj ide! — mondta ellentmondást nem túróén Kristóf. — Ne mozogj! —. Anita hozta a kötelet. — Hát ja ledd a kezedet! Kristóf segített a kötözésnél. Pár perc múlva nagymami székhez kötözött bűnözővé változott. Anita hozta a sárga selyemkendőt meg a melegsálat. Kristóf gyorsan végzett. Nagymami most inkább hasenlított egy betöréses fosztogatás szerencsétlen áldozatához, mint ártalmatlanná tett betörőhöz. Ősz haja tövétől vékony verejtékcsík patakzott végig, a halántékán lefelé. Szemében odaadó örömmosoly fénye ragyogott; hadd szórakozzanak a gyerekek... — Takajjuk le! — buzgólkodott Anita. — Te hülye, így nem is lehet vallatni — mondta Kristóf és leoldotta nagymami szájáról a melegsálat, kihúzta a nyálas selyemkendőt. — Kérsz ■ vizet, bűnös? A bűnös kért vizet. Amikor kiürült a pohár, Anita elemelte a szájától. A konyhaszekrényre telte. — Óvni már oldozzanak el. Ügy is tudják a csendőrbácsik, hogy nem én vagyok a betörő. Nem csináltam semmit. — De csináltál! Ügye szomszédasszony? — fordult a fal melett álló szomszédasszony felé Anita. — Na lássa! Csendőj, csináld vissza a szá jába a kendőt> Nagymami tiltakozott, de a „noegykicsit még, ■látod olyanvagy nagyi, olyanjai játszunk'' megeny hitette a szivét. Sajgott a válla, lábai elzsibbadtak a szorító zsinegek fogságában. Kristóf visszatömte a Selyemkendőt. Anita felillesztette a gyapjúsálat, Kristóf a szék mögé utjrott, hogy a bűnös tarkóján jó szorosra csomózza a gyapjúsálat. Anita leült a kredenc mellett a sámlira. Érdektelenül végigmérte a bűnöst, aztán váratlanul felugrott. Piros műanyag öntözőkannáját telefolyatta a fürdőszoba csapjából. Kiszaladt vele a balkonra meglocsolni a kaktuszokat. Lentről gyerekzsivaj hallatszott, A szomszédos építkezésnél hatméteres dombot hordott össze tavasszal a kotrógép. A dombot sűrű gyomerdő nőtte be. A csúcson volt a bunker. Kjistóf, Kjistóf! A Iaciék kint vannak a bünkéinél! Gyeje, gyeje! — és rohannak lélek szakadva lefelé. Se ajtókulcs, se lift hívás. Semmi. Csak a bunker! # « íi Hárman hárman voltak egymás ellen. Amikor Kristóf kidugta a fejét a bunker nyílásán, hogy meglesse az ellenséget, abban a /M- lanatban egy porhanuósra száradt rög pukkant szét a fején. A hirtelen ijedtségtől ösztönösen a balkon felé pillantott. —Anita — suttogta rémülten — nézz oda, egy idegen ember áll a balkonon. — Hülye1 Az a Szűcs bácsi. A nagyit jött meglátogatni. — Jaj... a nagyi... mi lesz most? Elfelejtettük kibontani a nagyit. A szidás előtti félelemtől komoran ballagtak a házig. Bevárták a liftet a nyolcadikról. Szűcs bácsi még mindig a balkonon állt mozdulatlanul. mintha figyelné a dombon futkározó gyerekeket. Anita kiment a balkonra, hogy helyre tegye az otthagyott öntözőkannái. Megállt Szűcs bácsi mellett. Apró lábai remegtek a félelemtől. Sze mét a domb felé meregette. — Látod, milyen hülye vagy! — állt meg mögötte Kristóf. Á nap már lebukott. Lassan terült szét a koraesti meleg szürküle<t. MALINAK ISTVÁN: GYÖKEREK Apómnak kalapra nem tellett, sapkát hózott, rumot öntött a sörbe, és palócul káromkodott. Saját sorsába vágott ökle. A gázon ócska kannában titokban főtt pálinka csöpögött, keserűn, törvénytelenül, mint anyám arcán a vér. Anyám arcán sorsrögökbe eresztem gyökerem, ohogy a tehénszagú, szombat esti harangszőba mormolja feketekendős imáját nagyanyám. Az éjszaka: sorokba kínzott holnap. Csukott öklöm: reggel. Összkomfort a hatodikon, ahonnan a vonat csak szürke hernyó, és őshüllő a víztorony, a kőbe öntött busójáró. A szomszéd esernyőt cipel. Olyan, mint groteszk pléhkalap a lámpaoszlopon. Új ágyneműben fekszem, besüppedtem, ez az agg szerelem kékcsíkos protézise. III Újra születik az ősi jel: a fiam beszélni tanul. Neki régi révületben regölni kell. Oj gyökérbetűt róni, a rovást újra tanulni, az ősi rögök között hajadonfőtt járni Régi pitvarokban új szerelemmel hálni kellene. NESZMÉRI SÁNDOR: SÖTÉTEDÉS Kibújik az este az alkony karjai közül sötéten ballag felém parányi világegyetem tenyeremen táncul hallgatom az éj álmatlan zenéjét Túthpal Gyula felvetela 1975. VII. 28.
