Új Szó, 1975. július (28. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-27 / 30. szám, Vasarnapi Új Szó
A Port Said-i indulás az Életre kelt A vízi út, amiről szó esik — olvasóim gondolom tudják — a Szuezi-csatorna. Mielőtt végigkalauzolom önöket ezen az Európát Ázsiával és Afrikával összekapcsoló vízi folyosón, hadd mondjam el előbb Szuez curriculum vitae-jét. Hosszabb, mint földünk bármelyik vízi útjának regénye és több kalanddal, bonyodalommal, botránnyal és yésszel terhes, mint akár a Panama-csatornáé, akár a Pelo- ponezosz-félszigetet Görögországtól elválasztó KorthtosZi csatornáé. Az első születésnap Kezdjük mindjárt az első születésnappal. A feljegyzések szerint mintegy négyezer esztendővel ezelőtt, még a fáraók korában, vágták át először ■az alig 160 kilométeres földszakaszt s kötötték össze a Földközi-tengert a Vörös-tengerrel. Az ókor legnagyobb krónikása, Hérodotosz is megemlékezett erről a páratlan munkáról. Ezt írta: „A csatorna hossza négy napi út volt, szélessége pedig akkora, hogy két háromevezős hajó elhaladhatott egymás mellett... Nechoz csatornaépítői közül 120 ezren vesztették életüket...“ Negyven évszázaddal ezelőtt valószínűleg a Nílus delta legkeletibb ágát kötötték össze a Keserű-tavakon kérésziül a Szuezi-öböllel. Tudjuk azt is, hogy ezt a fontos kereskedelmi utat később Dáriusz, a nagy perzsa uralkodó, majd II. Ptolomaiosz és Traianus római császár is újra ásatta. Mégis Omur ibn el Kattab kalifa nevéhez fűződik a második Szuezi-csatorna. Az igazhivők emírje 641 táján végeztette el a hatalmas munkát. De az idők múltával ez a csatorna is elpusztult. 760 tóján pedig hadászati okokból be is Lemet tők. Vallási aggodalmak miatt később sem állították helyre. Az Ezeregyéfszakából ismert Harun al Rasid attól tartott ugyanis, hogy a keresztények ily módon megzavarnák a Vörös-tengeren Mekka felé igyekvő zarándokokat. Szinte minden rásorjazó században szóba került a csatorna kitisztítása, új- tnaásása. De ha arra gondolunk, hogy a terület formálisan Törökországhoz 'tartozott, valójában helyi uralkodók fennhatósága alatt s ugyanakkor a francia—angol gyarmatosítók érdeklődésének kereszttüzében állt, nem nehéz megérteni: miért húzódott a tervek megvalósulása s miért csak a múlt század közepén kezdték el ismét a nagy munkát. Tíz esztendeig tartott a sziszifuszi vállalkozás. Az erőfeszítéseket végül is S'Vrtr koronázta. 1869. november 16-án áthaladt az első hajó a keskeny földszoroson. Világméretű ünnepségeket rendeztek ezen a napon. Mindenki ott volt, aki, úgymond, számított Európában. Az ünnepségekről Emilé Zola tudósított. S a vízi út tiszteletére csendült fel először a kairói Operaházban aa Aida. Az első látogatás Kilencvennyolc évvel később folytatnám a történetet. Akkor, 1967-ben, mint olvasóim emlékeznek rá, megszűnt üzemelni a Szuezi-csatorna. A harmadik arab—izraeli háború következtében állt le a forgalom ós tulajdonképpen úgy tűnt, hogy nincs is semmifajta remény a megnyitásra. Három évvel később, tehát 1970-ben láttam először a csatornát. Hadd idézzem most fel ezt a látogatást. Kairóban mindenki irigyelt, amikor megtudták, hogy az Information Office meghívott a Csatornához. A helyzetből következően ugyanis szigorúan zárt, katonai terület volt a térség. Legalább 15—20-szor igazoltattak bennünket, amíg a sivatagi úton Szuez felől száguldott az autó. Az ember ilyenkor mindig az élet külső jeleit keresi, az útmenti kávézót, embereket a házakban, megművelt földeket... A házak üresen álltak, a kevés termőföld meg- műveletlemül, és mindenütt csak katonákkal találkoztunk. A rommá lőtt Szuezben-bukkantunk csak néhány öregemberre ós egy-két felszolgáló lézengett a sebtiben helyreállított kávéházban. Mikor lesz itt újra élet? Senki sem tudott a kérdésre válaszolni. Szuezből aztáu átmentünk Port Taw- fikba. Néhány kilométer választja el> a csatorna déli kijáratánál épült kikötőt Szuez városától. Ha Szuez, mondjuk, hetven százalékban pusztult el, az arány Port Tawfikban legalább 90 százalékos lehetett. A parti sétányt szegélyező romházakból pillantottuk meg először a csatornát. Képét úgy ismerte az ember, hogy hatalmas gőzösök úsznak rajta, békésen, méltóság- teljesen. Elhagyott — s ha lehet mondani — puszta volt ez a víztükör. A part pedig? Lövészárkokban, fejünket behúzva mentünk le közvetlenül a partra, s ahol máskor eldobott cigarettavégek vagy üres cukros zacskók hevertek, most kilőtt hüvelyek és üres lőszeresládáik ... Borzalmasak a háború maradványai. De még szörnyűbb volt, hogy nemcsak egyszerűen maradványokat láttunk, hanem senki sem tudta volna megmondani, hogy megindul-e egyszer, és mikor indul meg az élet ezen az ágyú- golyó-tépte, bombák szaggatta területen. öt év múlva? Vagy csak egy évtized múltán ?! Az optimista miniszter Amikor idén februárban ismét Egyiptomban jártam, tulajdonképpen nem lehetett nem megkeresni Oszmán Ahmed Oszmán urat, aki néhány év óta Egyiptom egyik legfontosabb személyisége: az újjáépítési miniszter. Visszacsengenek a miniszter szavai. A következőket mondotta: „Ha az elnöktől utasítást kapok, egy hónap alatt megnyithatjuk a csatornát.“ És elmondta még, hogy a rekonstrukció tulajdonképpen nem sokkal az 1973 októberi háború után kezdődött el. Tizenegy ország, tizenkilenc tervező isoportja látott hozzá a tervek elkészítéséhez. Ezek alapján az első szakaszban, amely 1974. június 5-én kezdődött, újjáépítették a megrongálódott házakat, iskolákat, kórházakat. És természetesen, megtisztították a csatornát. •» — Még az idén számítani lehet a vízi út megnyitására? — kérdeztem. — Nem tőlünk függ... Mi mindenesetre szeretnénk ismét üzembe helyezni a vízi utat. Nem azért volt ennyire diplomatikus a miniszter, mert nem akart többet elárulni. De abban a helyzetben pontosabb, konkrétabb választ nem adhatott. Mindez ugyanis Kissinger két látogatása közt történt, amikor az egyiptomi remények az újabb megállapodásra magasba emelkedtek, viszont nem lehetett tudni, hogyan reagálnak a rendezés peremére szorított arab országok. Később, mint olvasóink emlékezhetnek rá, a megállapodás elmaradt. Mi lesz Szuezzel? — tűnődött a világ. A válasz gyorsan megérkezett. Szadat elnök rövidesen bejelentette, hogy június 5-én — újabb megállapodás nélkül is — megnyitja a csatornát. Útitársaink: a hősök Június 2-án telefonáltak az egyiptomi követségről és meghívtak a csatorna megnyitásának ünnepségére. Másnap reggel, vagyis kedden, már Kairóban voltam s a jelenlevő 4—500 újságíróval együtt küzdöttem, hogy helyet kapjak valamelyik hajón. Azért kellet küzdeni, mert május 30-án lezárták az akkreditálásokat. A sajtőcsata végül is számomra kedvező fordulattal zárult: szerda este, 10 óra után kezemben volt a papír, amely arra jogosított, hogy a konvojbau második helyen haladó „Nasszer" nevű romboló fedélzetén részt vehessek az ünnepélyes megnyitó-ceremónián. Az ünnepségekről annak idején részletesen beszámolókat lehetett olvasni. Ehelyett inkább útitársainkról, az októberi háborúban kitüntetett katonákról szólnék. Különféle korú, rangú és különböző fegyvernemhez tartozó katonák voltak. Leghosszabban egy mérnök- ezredessel beszélgettünk: — Itt volt a háború alatl? — kérdeztem. — Hogy lennék különben itt? — kérdezett vissza. — Nagy szerepe volt a műszaki alakulatoknak a sikeres átkelésben — próbáltam közelíteni a témáit. — Hallottam egy fiatal tisztről, aki... — Ugye, a víziágyúkra gondol? — folytatódott ez a kérdésre kérdés játék. — Hát persze. Nos, ritka újság író-szerencse, de éppen az a tiszt támasztotta velem együtt a korlátot, a Port Saidból Isz- mailia felé igyekvő hajón, aki ezt a víziágyúügyet kitalálta. Miről is volt szó? Az egyiptomi hadvezetésnek az egyik legnagyobb fejtörést az okozta, hogyan hatoljanak át azokon a homokdombokon, amelyeket az izraeliek a csatorna-parton építettek. Dömperekkel? Az lehetetlen. Robbantsanak? Nem elég gyors. Végül egy fiatal tiszt kitalálta — de hadd adjam át neki a szót: — Szóval, arra gondoltam — mondta a fiatal ezredes —, hogy ha nagy- erejű szivattyúkat alkalmazunk, a víz- sugár könnyen átvágja a homokot. Az elképzelést elfogadták. S valóban, miközben a pontonhidak épültek, műszaki alakulataink víziágyúkkal szétlőtték a homokdombokat. Hát ennyi volt. Nem nagy dolog — tette hozzá. —• Az ötlet néha mindennél többet ér — kapcsolódott a beszélgetésbe egy, a különleges alakulatoktól jelenlevő altiszt. Az ő története hasonlóképpen érdekes. Magam is többször olvastam, hogy az izraeliek valamifajta csodafegyvert emlegettek, ami szerintük lehetetlenné teszi az áthatolást a Szuezi-csatornán. Nem tudtam, miről van szó. Később őszintén szólva el is feledkeztem a dologról, s csak most derült ki, hogy valóban nagyon veszedelmes „fegyver“ állt az izraeliek rendelkezésére. — Tudtuk, — kezdte a Ranger-altiszt a maga történetét —, hogy az izraeliek az olajtartályokból vezetéket építettek a Szuezi-csatornátioz. Az volt a tervük, hogy egy esetleges egyiptomi támadás során a csatornába engedik az olajat és meggyújtják. Nos, a támadás előtti éjszakán alakulatunk tagjai békáéra bér - r uh ába n megkeresték a csatornába vezető csövek végét és el- tömték azokat. így a „csodafegyver“ csütörtököt mondott. A béke jelei . Tulajdonképen nem csoda, hogy a háború emlókképei újra és újra visszatértek — annak ellenére is, hogy a béke jegyében úszott velünk a szovjet gyártmányú romboló a Szuezi- csatorna vizén. A háborúra emlékeztettek az elhagyott, kilőtt bunkerek is, és hogy katonai őrszemek helyezkedtek el mindkét parton. Viszont az is szemmel látható volt, hogy az élet valóban elkezdődött. Házak is épültek, rendbehozták a csatorna-parti településeket... Több millió ember, mondták, visszatért és beköltözött az újjáépített házakba. Már másnap, Szuezben, a Fe/szál-city felavatásakor hallottam egy érdekes adatot az Information Office emberelői. Azt mondta, az újjáépítés során háromszor annyi építőanyagot használtak fel, mint amennyiből annak idején a legnagyobb piramist felépítették. Es elvittek a tervezők által rendezett kiállításra is, ahol a jövőre vonatkozó adatokkal ismerkedhettünk. 1980-ig — ez a csatorna újjáépítésének következő szakasza — olyan munkálatokat végeznek, hogy a 150 000 tonnás ha/ók is átkelhessenek rajta. A következő etáp célkitűzése pedig a 300 000 tonnás mam- muthajók áthaladásának biztosítása. És természetesen még sok más: vízvezeték, három alagút, a csatorna alatt, ipartelepek, művelhetővé tett föld ... Ezen a vidéken ma már senki sem gondol a háborúra. Nemcsak az egyiptomiak, hanem azok a hajósok sem, akik — s ezzel búcsúztunk a Csatornától — áruval megrakodtan, elsőként hajóztak át — Szuezben láttuk őket — az életre kelt vízi úton... ÖNODY GYÖRGY Az egykori Bar-leu vonal (A szerző felvételei)
