Új Szó, 1975. július (28. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-27 / 30. szám, Vasarnapi Új Szó
zabot szórok neki. De az nem bűn. Hisz a Vörös Hadseregnek neveljük. Az öreg Artyom eszegeti a sült krumplit, közben a jelenről és a múltról gondolkodik. A gondolatok vékony, hosszú fonalként gombolyodnak le. ... Egyszer házkutatás során, amikor felbujtó anyagokat keréstek nála, amelyeket a fia hozott valahonnan, a csendőr korbáccsal csapott rá. A csillagoktól a harmatos fűig zöld pókháló szövődik. A távolban fekete falként áll a fenyőerdő. A kolhoz ménese csipegeti a füvet, s ezt a hangot Artyom halk csengeltyűszőnak hallja. Az eget hirtelen fekete felhők borítják be. A csillagok elmerülnek bennük, majd teljesen eltűnnek. Sűrű sötétség bOrul a tájra. Ej, ha most a fényes, kerek hold felragyogna az ég mezején, mint a réten a pipacs! Az öreg gondolatai minduntalan visszatérnek a múltba, fiatalságának éveibe. Harminc esztendővel Fordul vissza az idő kereke. Még rágondolni is rettenetes... A fényes hold helyett a csendőr eltorzult pofája vörösük fölötte. Nem is emberi hangot hall, hanem állati üvöltést: — Hát hol vannak a fiad röplapjai? Artyom összeszorítja a fogát és hallgat. A csendőr korbácsa égeti, mint a tűz. A fájdalomtól legszívesebben felnyögne, de nagy nehezen mégis sikerül uralkodnia magán ... A fenyvesben valami megmozdult. Talán száraz gally reccsent vagy álmában egy madár lengette meg szárnyát. — Hé, ne aludj, öreg ... Őrizd a kolhoz ménesét 1 '* Harminc évvel ezelőtt Artyom felüvültütt. A csendőr a korbáccsal kiverte jobb szemét. Most is felkiáltott, vagy Szélvész nyerített fel nyugtalanul? Az üreg hirtelen felébredt 'álmából. Persze, csak úgy álltában szundított el. Felriadt, megdörzsölte látó bal szemét, és álható tekintettel meredt az éjszakába. A felhők tovatűntek, a csillagok újra felmerültek az ég tengeréből, mint az aranyhalak. És a csillagoktól a földig ismét szövődik a zöld pókháló. Ekkor az ég és föld között három lovas jelenik meg. A lóhere- földet átszelve vágtatnak az erdő felé. Az első lovas Szélvészen ... Az öregnek majd megszakad a szíve. Mellében üresség és hideg támad, majd hirtelen forróság önti el. Ogy égeti a bűntudat, mint harminc évvel ezelőtt a csendőr korbácsa. — Mit szól majd hozzá a fiam, Bugyonnij öreg harcosa? Hogy nézek az unokám szemébe? Miként térhetek most vissza a kolhozba? Az öreg lerántja válláról a puskát, és a levegőbe lő. A föld mindenfelől visszhangozza. A csikósok Is felébrednek, talpra szöknek. Riadó! — Mi van? Mi történt? — kércíezgetik. Az öregnek azonban mintha megbénult volna a nyelve. Még egyszer a levegőbe lő, és alig hallhatóan nyögi: — Tolvajok .. . Szélvész ... A lövések felverték az egész kolhozt. Az em berek riadtan ugráltak ki az ágyból. Az ablakok bán fény gyűlt. A kolhuztagok apraja-nagyja futott a mezőre, a lovakhoz. — Szélvész! Szé é élvészl — kiáltozik a megára maradt öreg. jól ismert nyerítéssel válaszol a távoli sötét fenyvesből a csikó. Az öreg átkozza magát: — Hogy süllyedne el alattam a föld! Hogy . . — meghökken, keresi a legszörnyűbb átkot, de hirtelen semmi sem jut az eszébe. Aztán Szélvészt félti, de neheztel is rá: Csak ne érje semmi baj! Nehogy a villám meg Még füstölgöti a kialvó tűz, izzóit benne a parázs. A megszenesedett fahasábokon tüzes hangyák nyüzsögtek, majd eltűntek. Sötét lett. A levegőben füst, megpörkölődött föld, kátrány és sült krumpli illata terjengett. A csikósok vastag bundába burkolózva aludtak, zsíros csizmába bújtatott lábukat kényelmesen kinyújtották, jólesett nekik a pihenés az egész napi vesződség után. Fölöttük éberen suttogott az öreg bükk. Az éj leheletekén! halott a közeli erdő susogása. A lovakat ma a kis termetű öreg Artyom őrzi. Rövid bundájába bújva, vállára vetett puskával járja körül a frissen kaszált lóhereföldön legelő ménest. Fél szemével mered az éjszaka csendjébe. A lovak falánkan legelik a harmatos füvet. Az egyenletes ropogtatás megnyugtatja az üreget. Megigazítja vállán a puskát, fejét kissé félre- fordítja, keres valakit a sötétben. Sipító öreges hangján, gvengéden, mintha unokáját hívná, rákezdi: — Szé-é-élvész! A hívásra lassul, kényelmesen előjön egy szép növésű, hosszú sörényu, hattyúnyakú csikó, és kíváncsi, szinte gyermeki tekintettel néz az üregre. Szagolgatja a kezét, pofáját az öreg arcához dörgöli, és alig hallható hangokat hallat, mintha csemegét kérne. — Ah, te hízelkedő! Hi-hi-hil Az öreg vékony hangon nevetgél, mintha csmn- gettyű szólna. Majd elgondolkodva sokáig simogatja kedvence gömbölyded, bársonyos nyakát. A csikó mozdulatlanul tűri, nyújtogatja nyakát, élvezi a gyöngédséget: Az öreg végül elővesz a zsebéből egy darabka kenyeret. — Egyél, Szélvész! Nesze, nesze, ilt van! A csikó pofájába dugja a kenyeret. Szélvész lassan rágcsálja. Az öreg még egy kicsit játszadozik kedvencével, majd visszamegy a kialvó tűzhöz. A csikó még követi egy darabon, aztán megáll. Az öreg leguggol, kivesz ;t parázsból egy sült krumplit. Egyik tenyeréből a másikba dobálja, kettétöri, megszagolja, a kellemes illattól összefut a nyála, lefújja róla a hamut, és héjastul a szájába dug- ja. Az öreg Artyom valahányszor sült krumplit lakmározik, kényelmesen elhelyezkedik, és elmélázik, mint egy édes dalnál. Most Szélvészről gondolkodik. A kolhoztagok úgy döntüttek, hogy az idén átadják a hadseregnek. Épp tegnap reggel fürösztötle őt az üreg a tóban. A szürke gömbölyded szépség úgy pancsolt a vízben, mint egy gyerek: a lábával kapart, prüszkölt, úszott, buborékokat eregetett az orrán, csóválta hosszú farkát, és egész idő alatt huncutul kacsingatott Artyomra. Az üreg leguggolt, tenyerével megfogta hegyes térdét, és vékony hangján úgy kacagott, hogy a könnyei peregtek. — Ah, te, te! HízelkedőI ... Szélvész szinte tánclépésben jött ki a vízből az arany homokra, prüszkölt, rázkódott, és sugárzó vidám tekintettel nézett körül. Az öreg kemény kefével dörzsölte, olyan ügyesen mozgott, mint egy legény. Szélvész csakúgy csillogott — bársonyosan, fényesen, simán. Hattyúnyakáról és gümbülyü oldaláról kristálytiszta víz patakzott. Amikor az üreg fényesre akarta kefélni selymes hátát, a csikó hajlongott, hogy könnyebben elérje, és figyelmesen hallgatta a kefe percegé- gését. A gyönyörűségtől még a lélegzetét is visz- szafojtotta, lehajtotta a lejét, és úgy hunyorított lila szemével, mint egy macska. Az üreg közben így beszélget el i hozzá: — Édes jó Szélvész! Kedves Szélvészl — S örömében fél szeméből fiatalság sugárzott. — Ez nem is ló, hanem kép — lelkendezett az öreg, és gondosan megvizsgálta, ujja hegyével megtapogatta nemes patáját, amelyet mintha bronzból öntüttek volna. — Okos, mint egy ember — dicsekedett nemegyszer szomszédainak. — Bizony, úgy küvet engem, mint egy kisbárány vagy egy kutya. Csak próbálja meg valaki idegen megsimogatni — oholió! A világért sem engedi! Nincs olyan kedveskedés, amellyel - le lehetne kenye.rezni. És ha ingerült, összehúzza magát, hegyezi a fülét. Akkor inkább senki se közeledjen hozzál Mellső lábát felemeli, és megérinti vele az embert. Olyan méltóságteljesen néz az idegenre, hogy az legszívesebben levenné a sapkáját, és meghajolna előtte. Bevallom, olykor egy mércével több öljel Hát az a hízelkedő gén ember üljön rál Ah Az öreg nem tud: \. sem tehet. Mikor Szélvés: tétben, fülét hegyezve f' szempillantásban lasszót sen behúzták, hogy szx világ. Szélvész kidülledi nyel. Teljesen elgyengü összeroskadt. Nem is éri ték a zablát. Az izzadt« állt ott, mint a bárány, lasszót, torkából gurgul penhogy levegőhöz jutói rós valamivel alaposan vész vaktába futásnak egyáltalán nem érezte dolla, hogy az ellenség út felé vette az irányt. — Szé-é-élvész! Ai, ■öí'efc kiáltására a te a fülét, hátsó lábára felé fordította a fejét, vaszabla azonban körn és véresre sebezte a p( sítette hattyúnyakát, fi sem tudta ledobni azt a len, gyűlölt embert, a mart a hátába. A csikó rúgott egyet fel nem bukfencezett, d tolta magát. Az ember valami nag a füle közé és a sz«r kozódott, és fenyeget, hol kedves szavakkor ismét kemény, éles sár lát. A csikó orsóként fi akart engedelmeskedni. Sem Szélvész, sem a hogy a fényes telihold el a fenyvest. Az erdöb pedtek a puha mohára már az eszét vesztette, könyörtelenül beleharap forró izomzatba. A csikó megtorpant, megijesztette, ismét eng erejének. Az emberi hangok a: és hívogatják a lovat. — Szélvész! Szé-é-élv újra a csikó az öreg A — Szélvészl — viss2 fürdő erdőben. — Szé i A két lovas már rég kon. Szélvészt azonban hoztagok. A lótolvaj szorult h€ ugrani a lóról, elbújni beveri ogy fenyőfába, é elnyúlik a hátán. A csikó azonnal megt ha nem is ember fekü zsák széna. Szélvészkén felé... A hold világít^ sonló árnyék fut a fóar Szélvész csak az új megvilágított ajtaja elő vették az áléit embert, kor kinyitotta a szemé tel benne. Egy évvel kolhoz csűrjének felg börtönből, és a közeli Szélvész hegyezi a f kát szór a dühtől. Még hét a közelébe. Győrffy László: Susil Weerarathna felvétele Két férfi áll egy sziklafal előtt a Pireneusokban. Az egyik kezében éles kődarab. A másikéban fémes csillogá- sú grundig csőmikrofon. Vállán szíjra fűzve magnetofon lóg. Amelyik a kődarabot tartja, majdnem meztelen, csak egy összeszáradt, repedezett és alul rojtos jegesmedvebőrt erősített a felső testére, bal vállán összefogva egy barlangi oroszlán szemfogával. A lefelé fityegő, szőre vesztett bőr valamennyire eltakarja az ágyékát is. A másik fehér inget visel, nyakkendőcsomója lazán csúszkál a megbontott gallér alatt. Ruhája világosszürke, a zakó derékban svej- folt, középütt három gombbal. — Szóval, ez mammut? — kérdi a mikrofonos. A medvebőrös jobbra balra ingatja a fejét. Mintha nemet jelezne. A mikrofonos érti, ez igent jelent. — Kétségtelen a tárgyválasztás és kompozíció, továbbá a kivitelezés realizmusa — mondja a mikrofonos. — A fej és az agyarak aránya azonban túlzó és elnagyolt. Valahogy úgy tűnik, nem alkot szerves egészet a figura. így megformálása sem hat a reveláció erejével. — Humm, tana drida kurru. — Tehát úgy gondolja, hogy az agyarak, az ormány és a fej reálisnál hangsúlyozottabb rajzolata az elvakult gyűlöletet, az adott történelmi szituáció felismerése nélküli gyilkos indulatot, az önök számára legveszélyesebb ellenség harci módszerét jelenti? A medvebőrös fel-le mozgatja a fejét. A mikrofonos érti, nem így gondolta. Magyarázatot sem várva folytatja: Amennyiben nem erről van szó, talán az ellenség — hozzá kell tennem — az egyik legveszélyesebb ellenség tipizálására hangsúlyozta a figura hatalmas agyarait, fejét, majd felrajzafltan a hátsó részt, mint lényegtelent? — Hokuman. — A magnetofonos ezt is érti: — Ha az önöket veszélyeztető ellenséges világnak ez egy jellegzetes típusa, úgy hiányzik a környezet és körül mények ábrázolása, melyek mintegy törvényszerűen ilyen lényeknek életteret, lehetőséget, sőt mások elpusztítására is módot adnak. A figura, ahogy látjuk, önmagában áll, nincs viszonyítási alapunk. Mi volt a szándéka ezzel a kilejezési móddal? — Mielőtt azonban a medvebőrös szája elé tartaná a csillogó grundigmikro- font, mutatóujjával körülrajzolja a mammutot, időnként a karcolatlan, göcsörtös sziklafalra bük. — Elefes hokumm — mondja a medvebőrüs indulat nélkül, láthatóan a pontos fogalmazásra törekedve. Majd megjegyzi: Ogg uff hordana konkuak tokk. — Tehát nem az egyes figurákban kell keresni a mondanivalót — próbál értelemszerűen fordítani a derékban svejfolt zakójú mikrofonos — hanem összességükben, azaz freskókép ben j tokát zött. sziki« it, a kányi A előre ső aj veles — n fejét körn rabja lehet levő fogai nem juk síira Jatai tokk ség
