Új Szó, 1975. június (28. évfolyam, 127-151. szám)
1975-06-09 / 132. szám, hétfő
É bredés után szoka'tlanu'i vidám volt a férfi. Borotválkozás közben áriázott, a konyhában szinte röpködött, dudorászott fütyörészett. Mi történhetett vele? • vetődött fel az asszonyban a kérdés, hiszen lefekvés előtt Ismét összezördültek, mint már annyiszor az utóbbi hónapokban. Gyanakodva figyelte a férjét: valódi-e a jó kedve, vagy csak megjátssza magát!? Semmi különöset nem észlelt. Férje egyébként sem az a kimondottan kiismerhetetlen férfi: nyitott könyv az arca és a szeme. Reggelihez ültek. — Nem haragszol? — kérdezte az asszony. — Nem. — Igazán nem tehetek arról, hogy nem szülhetek gyereket. — Ne kezdjük elölről. — Nem kezdem, de szeretném, ha LOVICSEK BÉLA: Igazéin megérdemlőm azt a néhány hét- nyi gondtalan pihenést. — Neked minden előbbre való a gyereknél, Szilvia, az a baj. — Beszélsz a nagyvilágbal ... Én például azt hallottam, hogy ott sem tudnak segíteni. Ehhez mit szólsz? —■ Meg kellene próbálni — jegyezte meg a férfi csendesen. — Azt is hallottam, hogy néhány esetben a kezelés után már akkor is úgy marad az asszony, ha ránéz a férje... — És? .. Miért baj az? — Hogy mondhatsz ilyet!? — háborodott fel az asszony. — Azt akarod, hogy ellepjenek a gyerekek, mint a tet- vek, hogy... hogy ízeimre szedjenek? — Hogy mondtad? — állt el a , férfi lélegzete. — Jól hallottad! ... Tudok ón olyan esetről is, hogy tíz évi házasság után szült az asszony. Ha nincs gyerek hát nincs. Majd lesz ... A szépasszony végre megértenéd a helyzetemet — mondta az asszony szárazon. — Azt hiszed, hogy könnyű? — Tudom, hogy nehéz... és azt Is megértem, hogy nagyon vágyói már egy gyerekre, dehát... — sóhajtott az asszony s lesütött szemmel kavargatta a kávéját. A férfi hallgatott s a feleségét fürkészte hosszan: az alakja még mindig lányos, a bőre hamvas, a melle feszes, a húsa kemény. Kívánatos szépasszony. De mindez vajon elég-e az igazi boldogsághoz? Szereti-e úgy, mint öt évvel ezelőtt, amikor összeházasodtak? — Nincs egy szavad sem? — Az első évben, sőt még a másodikban is azt mondtad, várjunk még. Előbb rendezzük be a lakást, vegyünk kocsit, nézzünk körül a világban. — Mondtam. — S ha jól emlékszem, azt is mondtad, hogy ne tegyem tönkre az alakodat, mert néhány évig még szép és csinos akarsz maradni. — Akkor még nem tudtam, hogy ml a helyzet. — Beleegyeztem ós vártam, de az én türelmem is véges ... — Orvostól orvoshoz jártam. — Ki tudja? — Hogyhogy ki tudja? — pattant fel az asszony. — Hiszen mindig beszámoltam. Talán nem hiszel nekem? — Hiszek, nem hiszek, a lényegen mit sem változtat. Az asszony taktikát változtatva a férje mögé lépett, beletúrt a hajába, vállára hajtotta a fejét: — Azt mondják, a tengerparti levegő hatására talán ... — Jártunk már a tengernél!... Tavaly is, azelőtt is. — De az Adriánál még nem voltunk. — Hallottam, hogy van olyan intézet, ahol hosszabb kezelés után gyakori az olyan esetek száma ... — Áldozzam fel a nyári szabadságomat, mi!? —• vágott közbe az asszony indulatosan. — Egész évben gürizek, — Köszönöm szépen! — mondta a férfi keserű szájízzel és felállt az asztaltól. Beültek a kocsiba. A férfi keserű szájízzel startolt, majd valósággal ki lőtt, de csak az első útkereszteződésig száguldhatott. Percekig tartott, míg kikeveredett a forgalmi dugóból. Feszültek az idegei, káromkodott, szidott mindenkit. A felesége mélyen hallgatott. Most talán még az is idegesítette. Furcsa módon a munkatársai jutottak eszébe, akik annak idején így ugratták: — Túl szép .„ . Nem feleségnek való ... Megöl mellette a féltékenység ... (Érdekes, hogy eddig soha nem érzett féltékenységet). Olyan, mint az északi fény: felvillan és eltűnik... (Ezt Varjas mérnök kollégája mondta, s ő csak nevetett rajta meg a többieken is: szerelmes és boldog volt). Hirtelen fékezéssel állt meg a központi laboratórium előtt, ahol a felesége ki szokott szállni. Az asszony dühös pillantást vetett rá: kis híján a szélvédő üvegre tapadt. Kilépett a kocsiból, s vissza sem pillantva, erélyes mozdulattal vágta be maga mögött az ajtót. Az ajtó után nyúló férfikéz ott rekedt s befogta a kisujját. Az iszonyú fájdalom még a gerincébe is be- lenyílalt. Be sem ment az üzembe, egyenesen a kórházba hajtott. A kisujja vérzett, dagadt, kékült, iszonyatosan fájt. A harminckettes sorszámot kapta. Sokan álldogáltak a folyosón. Várhat, akár bele is őszülhet. Egyik cigarettát a másik után szívta, járt fel s alá, majd leült és nézelődött, a betegeket próbálta „kielemezni“, kinek mi lehet a baja ... s még mindig nem került rá a sor. Fehérköpenyes férfi közeledett feléje. Nyomban felismerte: Kalász Karcsi. Osztálytársak voltak, együtt érettségiz tek. Útját állta, ép kezével mellbe lökte: — Szevasz, Karcsi! — Á, Fülöp Laci, szevasz, öregfiú! ... Mi szél hozott ide? —■ kérdezte, miközben pillantása a zsebkendővel ÚJ VERSEK CSAKY KAROLY: SZÁZADVÉG faj apám ne meséli többet a föld alá csúszott falukról dülledtszemü katonalovak örült rohanásáról gyermekszívekben kicsorbult szuronyokról a vezényszóra bakancsbaszorult léptek riasztó visszhangjáról még nem jártál afrika amerika ázsia csonka emberei közt hol a múltnál is keserűbb valóságot izzad a Jelen FELOLDOTT KÉTSÉGEK 6 hány felbuzdult kirohanás halk visszaballagás makacs önmegnemadás 6 hány felemelt kéz őlbeesett tenyér á hányszor kell még megszülni magamat magunkért jó most fiammal élvezni az esti mesék birodalmát pillanatra csak Molnár János felvétele bepólyázott kezére esett. Hogy vagy, öreg fiú? — Köszönöm! Ezt a csekélységet leszámítva ... — Régen nem láttalak — mondta a doktor, — viszont a feleségedet... várjál csak ... vagy egy hónapja láttam itt... Beteg? — Hát... — Meg akartam szólítani, de mire észhez kaptam, már el is tűnt a szemem elől... Rendkívüli csinos asz- szony ... Szóval beteg? —• Nem, nem ... valami csekélységgel járhatott itt... nyilván nem volt komoly, különben említette volna ... És te jól vagy? — Megnősültem én Is... jól élünk. — Hallottam ... — Várjuk az első babát. Nemsokára apa leszekl .. Ti hogy álltok? ... Egy, kettő, három? — Egy sincs, pajtás, még nincs... — Hát igyekezzetek, komám, különben ... No, szevasz! ... És üdvözlöm a feleségedet I Nyomott hangulatban telt el a vacsora. — Mikor jártál utoljára a kórházban? — kérdezte vacsora után a feleségétől, de olyan hangsúllyal, mintha nem nagyon érdekelné a dolog, csak éppen megkérdi, ha már eszébe jutott. — A kórházban? ... — hökkent meg az asszony. — Nem emlékszem — mondta még, s kérdőn nézett a férjére. *. — A múlt hónapban például? — Tényleg ... valami rémlik ... hát persze ... beugrottam néhány percre ... valami petefészek gyulladás szerűség volt... De hiszen említettem ... A férfi gyanút logot. Maga sem tudta, hogy mire gyanakszik, csak azt érezte, hogy a felesége nem mond igazat. Nem vonta kérdőre. — Lehet, hogy én nem emlékszem ... — Valami nagy meccset néztél a té vében... persze hogy nem figyeltél rám ... Most már határozottan emlékszem ... — mondta az asszony megkönnyebbülten. — Persze, persze ... — bólogatott a férfi, de a fejében tovább gyűrűztek a gondolatok: itt valami bűzlik. Lefekvés előtt a felesége bement a fürdőszobába, hogy szokása szerint lezuhanyozzon, a férfi pedig felhívta a barátját. — Ml a baj, öreg fiú? — kérdezte a doktor. — Mondd csak, Karcsikám, kihez fordulhatnék bizalmasan női dolgokban — petefészek gyulladás meg . .. hasonló ... — Suchánek doktorhoz... Úgy tudom, ma éjjel szolgálatos. Felkeresheted, ha sürgős ... és hivatkozz rám, jó haver... — Köszönöm, pajtás! Tíz perc múlva szemtől szemben ült Suchánek doktorral. — Tessék, mivel szolgálhatok? — A feleségemről szeretnék érdeklődni. — Pontosabban? — járt-e itt Fülöp Lászlóné, született Botár Szilvia, s ha igen. mikor és milyen ügyben? — Azonnal utána nézek — mondta a doktor szolgálatkészen. Előkerültek a papírok, lapozás, keresgélés ... — Pontosan öt hete járt itt... április tizedikén. — És milyen panasszal? — Hát nem tudja? — Sajnos ... nem. — Terhesség megszakítás ... — Micsoda!? — Igen ... Három napig kellett volna benn feküdnie, de a saját felelősségére rögtön a műtét után hazaengedtük... Valami komplikációk léptek fel? — Nem ... semmi. .. köszönöm ... — dadogta a férfi és úgy támolygott ki a kórházból, mint akit jól fejbe vertek. Sokáig bolyongott a lakótelepen. Egy világ dőlt benne össze. Keserűség fojtogatta. Voltak olyan pillanatai, amikor már-már elvesztette a fejét s fel akart rohanni, hogy megölje a feleségét. Aztán lassanként lecsillapodott és megnyugodott. Talán már éjfél is elmúlt, mikor felment a negyedik emeleti lakásba. Lefeküdt. — Hol csavarogtál? — támadt rá a felesége. — Nem szólsz semmit, csak elmész, engem meg egyen a fene hogy mi történt veled ... — Nagyon szaggatott az ujjam- ban ... Jártam egyet... Csend. Feszült csend.’ Valahogy az asszony is megérezte, hogy valami rendkívüli történt. Nem tudott elaludni, de szólni se mert. Legszívesebben kiugrott volna az ágyból. Parázsnak érezte a lepedőt. Már-már felordított kínjában, amikor a férje megszólalt: — Alszol? — Nem ... Mit akarsz? — Nem tudod? — Nem. — Nem is sejted? — Nem, nem!... Hányszor mondjam még!? — Baj van az északi fénnyel... eltűnt, örökre eltűnt... — Lázas vagy? — ült fel az asz- szony. — Vagy becsavarodtál? ... Beszélj világosabban! — A kórházban jártam ... — Kötésen? ... Ilyenkor? — Suchánek doktornál jártam... — Értem... — mondta az asszony szárazon. Hosszú csend. — Holnap beadom a válópert — mondta a férfi csendesen, de nagyon határozottan. Visszavonhatatlanul. — Ahogy gondolod ... — felelte az asszony sokára, és könnytelen, szárazon égő szemmel bámulta a mennyezetet reggelig...
