Új Szó, 1975. május (28. évfolyam, 102-126. szám)

1975-05-08 / 107. szám, csütörtök

KEI IUTIZED MŰVÉSZI MUNKÁJA Gondolatok az ifjú Szívek bemutatóiról 1 A hétköznapok felgyorsult tempójában, az egyre igényesebb munka végzése közben nem mindig jut idő az eredmények értékelésére. Az összegezést, a számvetést ma már elsősorban az ünnepnapokon végezzük el. Ilyen három egy­mást követő ünnepnapja volt az Ifjú Szívek Ma­gyar Dal- és Táncegyüttesnek az elmúlt héten, amikor az együttes megalakulásának huszadik évfordulóját ünnepelte. Az ünnepi bemutatók iránti érdeklődést nagy mértékben fokozta az a tény, hogy az Ifjú Szívek jubileuma egybeesik hazánk felszabadulásának harmincadik évfordu­lójával. Az énekkar és a szólisták hangversenyének első részében klasszikus madrigálokat és operit- áriákat hallottunk, valamint kortárs szerzők al­kotásaiból egy csokorra való énekkari művet a harminc évvel ezelőtti események és a névtelen hősök emlékének megidézésére. Németh-Samo- rínsky István—Kulcsár Tibor „Tavaszköszöntö“ című versére komponált kórusműve vezette vissza a nézőt a jelenbe. A műsor második része a népzene jegyében készült (a szólisták által előadott három operaária jelentette ezúttal a ki­vételt.) A kórus hazai (elsősorban magyarlakta) tájegységek népdalfeldolgozá­sait mutatta be, a szólistáktól pedig virágénekeket éc népdal- feldolgozást hallottunk, örven­detes, hogy n műsorban kellő­képpen képviselve voltak a hazai magyar zeneszerzők (Kovács Kálmán, Szíj jártó Jenő). Az est szólistái évekkel ezelőtt az Ifjú Szívekben énekeltek, ma hiva­tásos előadóművészek: Havasy József és Szakái Gábor a ko­šicei, Kovács Lajos pedig az olomouci Állami Színház ope ratársulatának a szólistái; Mits Klára és Tóth János a bratisla­vai Zeneművészeti Főiskola hallgatói. (Tóth János tizenhá­rom éve tagja az együttesnek, ebből tíz éve szólótáncosként!) Az igényesen szerkesztett mű sort nem érheti lényegesebb ki­fogás, bár csak az utóbbi tíz év repertoárjából adott ízelítőt. Rácz Tibor fél éve karnagya az együttes énekkarának. Talpra­esettsége, tehetsége és jó ízlése a következő években minden bizonnyal nagy mértékben tük­röződik majd a. kórus repertorájában és stílu­sában ... A teljes együttes a Szlovák Nemzeti Színház­ban és az Űj Színpadon mutatkozott be ünnepi műsorával. A szünet előtti rész A szabadság út­jain című egész estót betöltő műsorból adott ízelítőt. E rész legigényesebb, legváltozatosabb, leglátványosabb és leghosszabb kompozíciója a Parasztvér című tánckép, amely négy képben idézi a feudalizmus korát. (E koreográfia utolsó két képe 1959-ből való, eredeti címe: Feketekői kastély.) A hősök emlékműve a munkásosztály harcait eleveníti meg a tánc eszközeivel. A két tánckép zeneszerzője Andrašovan Tibor, koreog­ráfusa Kvoöák József. Az Ébredés című tánc­kompozícióból ezúttal Hacsaturjan-Jelenjan „Kardtánca“ került színpadra. A művet maga Frunze Mehakovics Jelanjan tanította be 1973- ban. A kórus hasonló mondanivalót tolmácsolt a zene nyelvén Bárdos Csillagvirágával, Zdenko Mikula partizán-sirat ójával és Németh-Šamorín­sky—Kulcsár Tibor Tavaszköszöntőjével. A szü­net utáni rész a Hazai tájakon című egész estét betöltő műsorból adott keresztmetszetet. Az együttes jelenlegi szólistái (Kovács Balogh Mar git és Németh Imre) népdalokkal és népdalfel­dolgozásokkal, a tánckar pedig népszokások fel­idézésével és népi táncfeldolgozásokkal kalau­zolta a nézőt a Zoborvidékre, Hardicsára, Har­csára, Pusztafaluba, Szilicére, a Medvesaljára, a Bodrogközbe és a Csallóközbe. A legnagyobb tapsot Dobi Géza—Kvoőákné Kálmán Olga Üve­ges tánca kapta. Hatalmas sikert aratott a népi zenekar a Változatok magyar dallamokra című kompozícióival. Az estet Andrašovan—Kvočák Népek barátsága című táncszvitje zárta. Ez a mű csokorba gyűjtve mutatja be hazánk nemze­teinek és nemzetiségeinek népi táncait: a cseh polkát, a szlovák dupákot, a magyar csárdást, a lengyel mazurkát és az ukrán hopakot. Ez az ünnepi műsor jellegzetes keresztmetszetét adta elsősorban a tánckar húszéves repertoárjának. Figyelemre méltó, hogy túlnyomórészt hazai ma­gyar zeneszerzők és koreográfusok műveinek tapsolhatott a közönség. A három ünnepi bemutató kellő mértékben összegezte az Ifjú Szívek múltját és jelenét, sejttette a terveket is. Véleményünk szerint azon­ban nem árt az ünnepi hangulat után egy kissé a kulisszák mögött is szétnézni... 2 Az Ifjú Szívek öntevékeny csoportként ala­kult 1955-ben (akkor még színjátszó és irodalmi köre is volt); a CSEMÁDOK KB támogatásával. Az SZLKP KB Titkárságának javaslatára 1957- ben félhivatalos együttessé minősült; ettől kezd­ve a CSISZ Szlovákiai Központi Bizottsága lett a fenntartó szerve. 1969-től az SZSZK Művelő­désügyi Minisztériumának közvetlen irányítása alatt tevékenykedik. Az utóbbi öt év folyamán új távlatok nyíltak az együttes életében. Kulcsár Tibor, az Ifjú Szívek jelenlegi igazgatója a szin­te állandó technikai nehézségek ellenére kon­szolidálta az együttes belső életét, folyamatossá és rendszeressé tette a munkáját, s ma már az év bármelyik részében képes közönség elé lépni négy különböző, önálló műsorral. A már említett két műsoron kívül a diákifjúság esztétikai neve­lésének formálása és zenei műveltségének fej­lesztése céljából két nevelő jellegű hangverseny született. Ezek közül különösen A népdaltól az áriáig című örvend nagy sikernek. Az énekes és táncos szólisták, valamint a népizenekar önálló előadásokon is szerepelnek. A Szervezeti Alapszabályzat a következőkép­pen határozza meg az Ifjú Szívek feladatát: „Az együttes küldetése ápolni, terjeszteni és művészi módon továbbfejleszteni a hazánk magyar nem­zetiségű lakossága népi hagyományain alapuló dalokat, táncokat, szokásokat; néprajzi gyűjtő­munkát végezni az ének, zene és tánc terén az együttes szükségletei számára, és művészi tevé­kenységével hatékonyan hozzájárulni hazánk nemzetei és nemzetiségei testvéri együttélésé­hez.“ 3 A tánckar hatvanegy koreográfiát mutatott be a húsz év folyamán. Ezek közül harmincöt kelet­kezett hazai magyar (vagy azzal rokon magyar­országi) tájegységeken való gyűjtésből; három mű nem jellegzetesen hazai magyar anyagból állt össze. Tíz koreográfia mutatja be a baráti népek (köztük hazánk nemzeteinek és nemzeti­ségeinek) táncait; és tizenhárom hosszabb léleg­zetű tánckompozíciót (táncképet) találunk a húsz év repertoárjában (ezek között található balladafeldolgozás, történelmi ihletésű és mai életet tükröző, valamint a munkásmozgalmi múl­tat és a híd-szerep vállalását bemutató kompo­zíció). Az utóbbi öt év repertoárja eléggé válto­zatos és igényes, alapjában véve hazai anyagra támaszkodik. A változatosság kivételével lénye­gében ugyanez mondható el az első öt év műso­rairól is. A hatvanas években viszont elsősorban a kísérletezés és a „kitekintés“ volt jellemző a tánckar munkájára, repertoárjára. Természetsze­rűen ez az időszak hozta a legtöbb buktatót is, de a legtöbb tapasztalatot is ... Az énekkar munkájában is három jól elhatá­rolható (bár időben kissé eltolódoltabb) szakasz figyelhető meg: tíz évig tart a lelkesedés, az első lendület ideje; 1966—69 között bizonyos stagnálást tükröz a repertoár, a második lendü­let időszaka 1970-től napjainkig tart, bár most egy ismételt megújulás előtt áll az énekkar. Az első tíz év repertoárja a legváltozatosabb (igaz, sok kevésbé igényes müvet tartalmaz); az utóbbi öt év repertoárját elsősorban az igényesség jellem­zi, de keveseljiik benne a klasszikus kórusműve­ket. Elismerést érdemlő tény, hogy a hazai ma­gyar zeneszerzők alkotásai mindig helyet kap­nak a kórus műsorában. A leggyakoribb szerzők Kodály és Bárdos, viszont nagyon szembetűnő, hogy Bartóknak mindössze két kőrusművét éne­kelte a kar — húsz év alatt. Kellemes megle­petésnek számít, hogy míg 1969-ig csupán hét mű szerepelt a női kar repertoárján, addig az utóbbi öt év folyamán már újabb nyolc. Kár, hogy a férfikar szinte alig szerepel önállóan. Ügy tűnik, a zenekar funkciója megváltozott az évek folyamán. Míg az első tíz évben hat önálló művel szerepelt, a következő öt évben eggyel sem, az utóbbi öt évben pedig csupán eggyel. Viszont annál kellemesebb érzés tudo­másul venni, hogy a népizenekar műsora (két szerzemény kivétel) 1970 óta született... A szó­lóénekesek repertoárja kiegyensúlyozott. 4 Az eltelt húsz év folyamán 244 táncosa, 404 énekkari tagja és szólóénekese, valamint 271 zenésze volt az Ifjú Szíveknek; összesen 919 tagja. Annak ellenére, hogy egy-egy fiatal ál­talában 3—4 évig marad az együttes köteléké­ben, a „Szívekből“ elkerülve sem „vész el“ nyomtalanul. Közülük többen öntevékeny csopor­tot szerveznek a munkahelyükön, s így haszno­sítják az együttesben tanultakat... Kívánjuk, hogy a következő évek folyamán elsősorban a hazai és népi gyökerű művészet felfedezője, fel­dolgozója és tolmácsolója legyen az Ifjú Szívek, mert a belföldi elismerés után külföldön ugyan­csak így lesz maradandó sikere és társadalmi életünkben is így tud majd továbbra is érvényt szerezni a munkájának. KMECZKÖ MIHÁLY A hősök emlékműve című kompozíció egyik részlete. SOKSZÍNŰ seregszemle A XX. századbeli cseh festészet további távlata A prágai Nemzeti Galéria kiállítása harmadik része an­nak a ciklusnak, amely 1972- ben az ,,A századforduló cseh festészete“ címmel indult meg, majd a prágai Nyolcak ós követőik képeinek kiállí tusával folytatódon. A mostani seregszemlén egy olyan emberöltő festőinek műveit láthatjuk, akiket közös program, elnevezés soha nem egyesített, soha közös neve­zőre nem hozott. Sokan közü­lük még a modern cseh festé­szet megalapítóinak, majd az utánuk fellépő „Konokok-nak“ voltak a tanítványai. Számo­sán a nemzeti hagyományokat konzerváló Cseh Művészek Egyesületének (Umélecká be- seda) emlőin nőttek fel, míg jó néhányan a „Mánes“ prog­resszív szárnyához tartoztak. Az első nemzedék, a „Nyol­cak“ kubista-expresszionista forradalmának betetőzését az első világháború megakadá­lyozta. Az utánuk felsorako­zott „konokok“ pedig még mindig maguk előtt látták a nagy világégés tátongó se­beit. s mivel az új hazában a szociális igazságtalanság nem tűnt el, vásznaikon — leg­alábbis átmeneti időre — a megalázottak és a kizsákmá­nyoltak jelentek meg (R. Kremliöka, Josef Capek és fiatalabb kortársaik). Híveik, utódaik helye a cseh festészet történetében, tehát ezen a tárlaton vitathatatlan. Ám az „új földesurak" is védték pozícióikat és a hata­lom sáncait. Szemforgatva a nemzeti hagyományokat, de főleg ezeknek idillikus és ro­mantikus elemeit propagálták okosan és rendszeresen. Te­hetséges művészeket környé­keztek meg és mecénási ma­gatartásukkal sokakat meg is nyertek. A legjobbak azonban rövidesen átláttak a szitán és nem szolgáltak. A hazai, a népi hagyományok hívei let­tek és ecsetjükkel a cseh nép és a cseh táj lantosaivá vál­tak. S helyüket ezen a nagy bemutatón Is kiérdemelték. A „Mánes“ körül csoporto­suló nyugtalan keresők tör­vényszerűen kapták meg he­lyüket ezen a kiállításon. Ezt különben az^a tény bi­zonyítja, hogy míg a „népie­sek“ alkotásainak tetőfokát Josef Ladának, a cseh népi hagyományok eme halhatat­lan igricének művei jelentik, a díszszemle ellenpólusát, má­sik csúcsát — és aligha té­vedek — valódi fénypontját éppen a modern Josef Síma vásznai képezik. Az utak tehát különváltak. Az eJlentétek gyakran elmé­lyültek és csak az ország legnagyobb megpróbáltatásá­nak óráiban jött létre egy csendes, de konok szellemi egységfront. S talán éppen ez a körülmény tette lehetővé, hogy ez a mostani sorakozó minden megalkuvás nélkül megvalósulhatott. Ügy vélem, hogy az elmon­dottak után felesleges lenne mind a harminchárom művész néhány száz képével foglal­koznom, s elégséges lesz, ha fényszórómat elsősorban e színes kavalkád protagonis. iáira irányítom, s legalább pillanatfelvételekben igyek­szem őket bemutatni. Szinte jelképesen Jind'rich Prűcha nyitja meg a sort. Ecsetje és gondolkodásmódja két ellentétes sík, az elődök expresszionista-kubista forra­dalmi közlenivalója és az új realizmus társadalmi monda­nivalója között mozog. Ezzel magyarázható, hogy izmos tájképei — melyeken az em­ber mindig jelen van — néha földszagúak (Tavasz az Érc­hegységben), néha viszont Munchot és Cézannet-t idézik (Táncoló lányok a ligetben). Legerősebb és legjellegzete­sebb alkotásának az 1911-ből származó önarcképét vélem. O. Nejedig-nek egy igen ér­dekes képével találkoztam a tárlaton. A címe: Az Utcán. Egy hirdetőoszlop előtt asszo­nyok, férfiak és gyerekek csoportosulnak. Ijedt der­medtséggel olvassák Ferenc József hadüzenetét és az általá­nos mozgósítás elrendelését. Az 1916-ban keletkezett kép ugyanis szinte elődje Ny. J. Ossenjev szovjet festő 1952. ben festett. A szovjethata­lom első szava című munká­jának, ahol viszont a szovjet polgárok Lenin békedekrétu- mát olvassák. Jiri Kars Pi- cassót idéző bátor és eredeti női aktjai (Ülő nő, 1922, Két női akt, 1919) valóban meg­érdemlik, hogy szóljak róluk. Aztán közel két tucat festőt kell mellőznöm — köztük Vratislav Nechlebát, és Óta Matouseket, a délcseh táj festőjét, hogy lóugrásokkal ér- jek el Josef Ladához, a rea­listák, a „népiesek“ óriásá­hoz. Josef Ladá-t, a magyar kö­zönség elsősorban mint Jaros­lav Hasek halhatatlan Svejk- jének kacajtfakasztó és bűbá­jos illusztrátorát ismeri. Ám J. Lada képei úgyszólván mind mosolytkeltőek és elra- gadóak. Tájai valahol a boí- dog mosoly országában létez­nek. Városaiban, falvaiban, kies* utcáiban álmainkban már jártunk és alakjaival, akár­csak Krúdy Gyula hőseivel, valahol réges-régen, egy elő­ző életben tán százszor is ta­lálkoztunk. A „Szent Este“, a „Falusi tél“ és a „Vízi manó“ csak hangsúlyozzák alkotójuk nagyságát. J. Lada szomszéd­ságában Alfréd Justitz művei (Pihenő férfiak, 1920, „Az ir­galmas szamaritánus“, 1920, a „Kunyhók", 1924, és a „Há­rom férfi, 1932) méltán iga­zolják alkotójuk előkelő he­lyét a cseh festészet fejlődés- történetében. A sor végére értem és el­jutottam ahhoz a festőhöz, akinek negyven vászna, — legalábbis véleményem sze­rint — a tárlat fénypontját jelenti, josef Síma ez, a ki­váló festő, aki bár Párizsban élt, megmaradt cseh, ós egy­ben európai festőnek, mégpe­dig a provincializmus minden mellékíze nélkül. Realista festőként indult. A valóság l'elülete alatt azonban meg­látta a dolgok fonákját, s ezért korai vásznai nem men­tesek az iróniától. A húszas évek közepén hir­telen elfordul a látható való­ságtól. A lélek mélyeibe le- szállva régi emlékek fénymá- sát hozza a felszínre és az imagi náció Édes kertjének valótlanul szép virágaiból fűz ecsetjével bokrétát. S jóllehet ebben az időben kö­zel áll a szürrealizmushoz, so­hasem válik szürrealista fes­tővé. Művészete más források­ból merít és J. Síma belsejé­ben sohasem éltek szörnyete­gek mint A. Breton-nál, R. Magritte-nél vagy Salvador Dali-nál. A harmincas évek derekán J. Síma festészete újabb vál­tozásokon megy át. Kilép az Imagináció bűvös paradicsom­kertjéből és visszatér a föld­re, ahol az erdei források ezüsttükrét bombák fenyege­tik. A festő az ember sorsá­ért, létéért aggódik. És aggo­dalmait, gondjait parabolák­ban, hasonlatokban fejezi ki. Egyre gyakrabban él a görög mitológia hasonlataival. Vász­nain a szellem szabadságát mindig a nő jelképezi. Ezért aztán a szabadság elvesztése után a nő fizikailag sohasem jelenik meg képein. (Lásd a Thészeusz ciklust). J. Síma a spanyolországi polgárhábo­rúra is konkréten reagál. A Spanyolország című képén a kopár, zord és magas falak között meztelen női torzók —. a letört szabadság jelképei — bolyonganak kétségbeeset­ten. Be vannak zárva! Az „Ikarosz zuhanása“ sem más mint az európai szabadság el­vesztésének siratása. Igaz, van ebben a képben egy bizonyos adag pesszimizmus, akárcsak a Lidice emlékének tisztelet­adó Odüsszeusz visszatérése című alkotásában (1943). A festő optimizmusa azonban rövidesen visszatér. A „Deu- kalion népe“ (1943) már a föld népének további szabad életéről, létéről vall, akár­csak J. Síma több más fest­ménye. És a néző bizakodó hangu­latban hagyja el ezt a látvá­nyos, de egyben nagyoo is igényes tárlatot BARSI IMRE

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents