Új Szó, 1975. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1975-05-04 / 103. szám, vasarnap
A sztalos Vince egyik este vendéggel jelent meg a társaságban. A férfit, aki feltűnően hasonlított rá, s épp olyan szelid tekintető és csendes szavú volt, mint 6, féltestvérként mutatta be. Senki sem tudta, hogy neki féltestvére él Kárpát-Ukrajná- ban Valahonnét Munkács tájékáról iött látogatóba. Aznap ő, a kárpátaljai vendég beszélt. — A háború négy éve alatt — Szerencstől Ivanov- káig. aztán vissza, a Don keleti partjától Ukrajnán, Magyarországon és Ausztrián át Prágáig — számtalan borzai, másnál borzalmasabb élményben volt részem. Olyan élményekben, amelyeket az ember legszívesebben elfelejtene, ha tudna ... Szerencsére az emberi emlékezet természeténél fogva — kiveti magából a rút dolgokat, és nagyobbrészt csak a szépet, a szívünknek kedveset őrzi meg. Most, hogy annyi év után viszontláthattam Prágát és más emlékezetes helyeket, ahol akkor megfordultam, felme riilt bennem egy arc, egy ősz aggastyán arca, akire a legjobb szívvel gondolok vissza. Pár nappal a háború vége előtt alakulatunk átverekedte magát az észak-nyugat ausztriai hegyeken. Egész éjszaka vonultunk előre, gyorsított menetben, előttünk az ellenség alig tíz-tizenöt kilométer távolságra. Elővédjeink szülte állandóan össze összecsaptak hátbiztosító egységeikkel. Mire elértük az utolsó hágót, fényes reggel lett. Áttetszőén tiszta, derűs májuísi reggel. Letekintve a hegygerincről, be* láthatatlan zöld síkság terült elénk. Emlékszem, odafutottam a parancsnokhoz, és elkértem a távcsövét. — 'Mi ütött beléd, Kasko — ugratott mosolyogva a szakaszvezető —, hogy olyan izgatott vagy! Csak nem Berlint akarod látni? — De. Legalább már végre megláthatnánk! — Hát nesze — nyújtotta át a távcsövét —, nézd. Hátha csakugyan meglátod. Bár kétlem. Hamarabb Prágát. Az közelebb van ... A távcsővel végigpásztáztam a tág síkot. És ha eddig nem is voltam izgatott, most, érthetetlen módon valóban különös izgalom fogott el. Csak később értettem meg, mi ajzott fel annyira: a Tisza völgyére emlékeztetett a hegy lábánál elterülő lapáj, mely azon túl, hogy az otthon képzetét keltette bennem, oly békésen szunnyadt, mintha errefelé már régen véget ért volna a háború. Minthogy hetek óta sűrű erdők és zord, sziklás hegyek között harcoltunk, ahol az időjárás is inkább télies volt még, tulajdonképpen most érzékeltük először teljes szép. ségében a tavaszt. Tegnap még sötét felhők borították az eget, de reggelre felszaggatta s messze elűzte őket a keleti szél. Csak itt-ott tűnt fel a tiszta égbolton egy-egy szürke felhőfoszlány, nyugat felé vonulva, mintha csak az ellenség felejtette volna itt őket, s most utána igyekeznének. A hegyoldalból zajos patak nyargalt le a völgybe, hogy felduzzassza a náddal körülnőtt tavakat. A madarak százhangú ricsaja, a rétek kavargó tarkasága derűvel és vidámsággal töltött el bennünket, s ha csak néhány pil. lanatra is, elfeledtette velünk a vért, az alattomos halált ... Csak az útszéleken a virágok közt és a fűben fék- vő holttestek figyelmeztettek rá, hogy talán csak néhány órája még itt gyűlölettől hajtott emberek ádáz harcot vívtak egymással, életre-halálra. Egy tölgyfacsoportnál a szakaszvezető megállította a terepjárót, minthogy az egész üteg pihenőt tartott, és parancsot adott az adó-vevő rádiókészülék előkészítésére. — Megpróbáljuk venni Moszkvát — mondta, már a hallgatóval a fülén. Kis ideig valamennyien hegyeztük a fülünket, de az éterben síri csend volt. Hirtelen ráncba szaladt a bőr Sztarovojtov homlokán, és a pupillája is kitágult. — Prága beszól — mondta izgatottan. — És? — Segítséget kér. Azonnal összeköttetésbe léptünk az ütegünk parancs* nokával. Sztarovojtov szakaszvezető, a rádióállomás parancsnoka jelentette, amit hallottunk. Az ütegparancsnok nem tétovázott. Nyomban kiadta a parancsot: — Előkészíteni a gépkocsi- vontatású nehéz ágyúkat! Tüzérek és géppisztolyosok harcra felkészülni! Feladatunk: megakadályozni az ellenség visszavonulását. Áttörünk Prága felé! Áttörünk ... Valahogy valószerűtlenül hangzott ez akkor, noha valamennyien tisztában voltunk vele, hogy eleget terekénél pedig ott feküdt az öreg, görcsösen szorítva a sapkáját. Csak most, amikor közelről megnéztük, láttuk, mennyire öreg volt. A nyolcvanon !s túl járhatott már. Karja és meztelen lábaszára kiaszott és vékony, akár a madáré. Arca. melyről tétova csodálkozás tükröződött, megviselt, mély barázdákkal keresztül kasul árkolt igazi aggastyán arc volt. Ám a gondosan kétfelé pödört galambősz bajusz. melynek egyik ágára most alvadt vér tapadt. valamiféle derűvel elegyes dacot vagy inkább hetykeséget kölcsönzött neki. Kövesdi János: A mezítlábas aggastyán szünk a parancsnak. Tudtuk, hogy az elkóborolt oroszlán halálos sebet kapott, de még nem múlt ki ... Leljusenko tábornok május másodikén elfoglalta ugyan Berlint, de Prágáért még kemény küzdelem folyik. Egy este ismét bejött a cseh főváros: — Ma reggel kilenckor megindult a támadás Prága felmentésére. Két tankhadseregünk (akkor még ne>m tudtuk, hogy Ribalko marsall és Leljusenko tábornok seregeiről van szó), Drezdát felszabadítva Prága felé tart. Ha. daink ma alkonyaikor Frei- bergtől délre áttörték az ellenség arcvonalát és északtól két ágban megindultak a csehszlovák határ felé. Voltaképpen csak jóval azután ébredtem tudatára, mekkora veszélynek tettük ki magunkat, amikor nekivágtunk, hogy áttörünk az ellenség mély mögöttes területén. Lőszeres ládák feküd, tek mellettünk a gépkocsiban. Elég lett volna egyetlen találat — és valamennyien a levegőbe repülünk. De akkor nem volt mikor ilyesmire gondolni. Mellénk szegődött a szerencse. Az ellenség gyújtógránátokkal tüzelt ránk, tüzelt bizony, annak ellenére, hogy már aláírta a kapitulációt. Másnap délelőtt átléptük a csehszlovák határt. Az első, egy kisebb falu szélén megálltunk. Az emberek persze észrevettek bennünket, és futottak elénk keresztül a földeken. A legelső egy mezítlábas öregember volt. Befásli- zott fejjel vonszolta magát előre, meg-megbotolva a rögökben. A kötés alól kikandikált hófehér haja, melyet zászlóként lobogtatott a szél. Kifulladva megállt az első gépkocsinál, és görcsösen integetett a sapkájával. Zihálva tett még pár lépést előre, s közben nagyokat nyelt. Mélyen barázdált arcáról dőlt a veríték. Végigtörölve a homlokát lélekszakadva kiabált valamit, és az erdő széle fe’.é mutogatott. Ekkor azon a helyen, ahol az öreg állt, fekete földdarabkák vágódtak föl a levegőbe, magukkal repítve magát az embert is... Az ellenség csapdát állított nekünk az erdőszélen — villant át rajtunk. A géppisztolyosok azonnal tüzelőállásba helyezkedtek. A tüzérek beirányozták az ágyúkat. Szívünk tele volt keserűséggel és haraggal. Néhány üteg heves tűz alá vette az erdőszegélyt. Pokolian visszhangzott az erdő, és pillanatok alatt fekete füstfelhőbe borult. Kihasználva a füstiepeit, géppisztolyosaink gyors manőverrel megkerülték a német tüzelőállást, és oldalija támadták az orvlövészeket. Mi, akik a gépkocsik mellett maradtunk, semmit sem láttunk a csatából. Csak a fegyverek eszeveszett kere- pelését hallottuk. Pár perc múlva öt német jelent meg a rozstáblán, feltartott kézzel. Ennyien maradtak. Mögöttük a mieink. Elvesztettünk egy újabb gépkocsit, és kilencen elestek a mi bajtársaink közül Is. A kilőtt gépkocsi első kePontosan mellbe találta egy szilánk, szürke lajbiját pirosra festette a vér. A faluból érkezett embe. rek, akik a lövöldözésre elrejtőztek a barázdákban és kis horhosokban, most oda gyűltek mind az öreg köré. Vagy negyvenen lehettek, nők, férfiak vegyesen. A halottakat felraktuk a páncélkocsi oldaldeszkájára, s levett föveggel csendben álltunk mellettük egy darabig. Az asszonyok szipákoltak, majd hangosan felzokogtak. — Mi a neve a nagyapónak? — kérdezte a főhadnagy. — Václav Kfiváéek — felelte egy tizenhat éves forma lány. A főhadnagy bejegyezte a nevet a noteszába. Ekkor zavar támadt az összesereglett emberek között. A tömör emberkaréjon egy tagbaszakadt szőke legény fúrta át magát. — Nagyapa! — kiáltotta feldúltan, és ráborult a véres holttetemre. Sokáig zokogott. Amikor kisírta magát, hirtelen felugrott és körülnézett. — Megölték az aljas disznók! — kiáltott fel, majd odaugrott egy katonához és le akarta venni válláról a golyószórót. — Nyet. Nyemogu — mondta a katona. — Ne haragudj, barátom. De ha szólsz a parancsnoknak ... Amott áll, ni. Az emberek hol a legényt, hol az öt német foglyot nézték. A legény odavonszolta a katonát a főhadnagyhoz. — A géppisztolyt kéri — bökött a katona fejével a né metek felé. A főhadnagy szomorúan a legényre emelte a tekintetét. Aztán a németekre nézett, majd ismét a legényre. — ]a ponyimaju — mondta kis idő múlva. — Nyemogu. Nyegrusztyi, nyemogu. A legény, látva, hogy nem kapja meg a fegyvert, hirtelen sarkon fordult, és puszta kézzel nekiesett a németeknek. Magánkívül ütötte- verte mindegyiket, ahol csak érte. Kisvártatva nekilódult az egész emberkaréj. Nők- férfiak, kicsinyek-nagyok tépték, cibálták az öt németet, s elkeseredetten szidták őket: — Ti rühes kutyák, rettegésben tartottátok a falut! — Megbecstelenítettétek a lányainkat! — Tönkretettétek az orszá. got! — Darabokra tépünk benneteket. — Már vége a háborúnak, de ők csak leskelődnek. — Az Iván jól ellátta a bajotokat! Mi megrökönyödve néztük egv darabig a jelenetet. De aztán a főhadnagy intett a katonáknak. Nem tudom, mi maradt volna az öt németből. ha a katonák közbe nem lépnek. Aztán a foglyokat fel parancsolta egy zárt tehergépkocsira. és megindultunk a falu felé. Eltemetve bajtársainkat a temptőhen. elbúcsúztunk a falutól. Folytattuk az előrenyomulást Prága felé. JINDRICH HOREJSI: Májusi nap A fűben fekszem, mint vihar után a part fövényén a hajótörött. Fiist fátyolban, messze hátam mögött fekszik a város s úgy merül el morajlásának neszébe, nnnt fejemben a város emléke. Ogy álmodom most róla, mint hajóroncsvól. Sajnálom azokat, akik benne rekedtek, hogy azok között vagvok, kiket megmentettek. Nap, megmentő világítótornyom, mindenből kivergődtem, de énem fogva tart. Másodperceknek sora az Öröklétbe szárnyal, és én kísérem melódiával: F.zért a pillanatért, e heves, édes, fehér izgalomért, búrájáért az égnek, a szeretetnék, szépségnek minden hangjáért, mely itt zenél, a forró hitért miagamban, melyen a nap fénye ég, a szabadság üdvéért — proletárnál oly ritka vendég —, szeretném kedvesem, ha mellettem itt lennél. Ha velem lennél, kiválasztottam, virág, melyet a világ csokrából szakítottam, asszony, asszony, szívem megkérné a te szíved, hogy mindent, mi minket itt körülvesz, te mint szűrő magadba szívjad, majd testeden át belém ömleszd, ha megint elnyel a város, hol úgy kívánják, hogy felvegyem a robotnak igáját, hol fakó napok sodrába merülök el: A város porából vagy, annak porává leszel! FÜGEDI ELEK fordítása MILÁN RÜFUS: Találkozás a Ringstrassén Közeli zeneként csorrant az idegen beszéd szájából és sután köriilröpdöste tétova fejem. Csókolództunk is azután. Gesztenye susogott a halk éj tündökölt, villamos-csengés bújt elő. Ö, egeik, mindenütt nyájas a föld. S mindenütt gyönyörű a nő. Mint vihar-tépte, telt kalász, vállamra dőlt, és átkulrsoltak karjai. A toronyóra épp tizet ütött, s elment mellettünk valaki. A csendes házsorok közt ránk nézett s megállít Messziről elmosolyodott. De még sohasem láttam ily zilált, ily gyötrötl-keserű mosolyt. És ment huszonnyolc évével tovább, és válla előrerogyott. S mi hallgattuk: a kövön egy faláb ütemes-frissen hogy kopog. EÜRSI ISTVÁN fordítása Ny. Zsukov: A HAZÁÉRT 1975. V. 4. 4 Krj
