Új Szó, 1975. április (28. évfolyam, 76-101. szám)

1975-04-07 / 81. szám, hétfő

Úgy ömlött az égből az eső, mintha dézsából öntötték volna. A folyó szélesen hömpölygött, tajtékzó hullámok csapkodták a partot. Jemiolka egyházfi az éjszaka kétszer is felmászott a toronyba, hogy félreverje a harangot. Ha legalább három méterrel magasabban feküdne a falu, de így... Csak egy kicsivel csapjanak magasabbra a hullámok, és minden víz alá kerül, kivéve talán azt a néhány nyomorúságos viskót ott az úgynevezett Dombon, ahol csak galagonya nő és a zab is nehezen terem meg. A legszegényebb gazdák élnek ott, még annyijuk sincs, mint a legágrólszakadtabb bérlőnek a faluban.

Zotyka, a varga, akinek minden vagyona egy gombolyag szurkos fonál, egy darab talpnak való bőr, fél kiló szög meg egy ládika faszeg, este elment Jemiolka egyházfihoz.

— Láttad?

— Mit kellett volna látnom?

— Hát a csigabigákat. Házukat cipelve mászkálnak a fákon. Meg a rákokat, amik a korhadt fűzek törzsén a fák koronája felé igyekezmek.

Az egyházfi értetlenül nézett rá.

— Majd megmagyarázom — mondta a varga. — A rákok menekülnek a folyóból, felmásznak a füzek koronája közé. Ugyanezt teszik a csigák is. Ez pedig, fiam, azt jelenti, hogy a jómódú gazdákat ebben az évben háromszor sújtja az árvíz.

Minthogy a népi jóslás titkaiban járatos Zotyka alaposan ráijesztett az egyházfira, ez utóbbi elhatározta, hogy összeszedi a motyóját, batyuba köti és elviszi a Dombra, a suszterhoz.

— így legalább megmentem a vagyonkámat, amit a plébánost szolgálva öreg napjaimra összekuporgattam.

Amint elhatározta, úgy is tett. Beállított a varga házába, s ott az első dolga az volt, hogy egy piszkos da- gasztóteknőbe egyéb apróságokkal együtt belevegye gondosan összehajtogatott esküvői ruháját.

bán találkozott a pappal. A pap breviáriumot szorongatott a kezében, s amint észrevette Jemiolkát, lelassította lépteit.

— Árvíz, Jemiolka, árvíz. Imádkoznunk kell, hogy az Úristen fordítsa el rólunk a veszedelmet.

Figyelmesebben szemügyre vette Je- miolkát.

— Hiszen te valósággal ronggyá áztál! Elöntötte a pincét a víz, vagy mi történt? — rémüldözött a pap.

— Nem. Magáztam, amikor Zotyká- tól, a vargától hazajöttem.

— Hát a pince? A tejes köcsögöket nem árasztotta el a víz?

— Még nem, csak a falat mosta egy kicsit alá.

— Jól van, jól van. — A plébános megnyugodott, majd imbolygó léptekkel bement a szobájába.

Estefelé elállt az eső, egy pillanatra még a nap is kikukkantott a felhők mögül. De a folyó még egyre ostromolta a partot, kicsapott a szántóföldekre. A szennyes ár fákat döntött ki. Valaki látta, amint a tajtékzó hullámok egy üres bölcsőt sodornak magukkal, meg egy láncra kötött döglött kutyát házastul együtt.

— Egy hajszál híján bennünket is elöntött a víz. Az istállóban még mindig bokáig ér a víz, pedig már elállt az eső. — mondta a plébános a sekrestyésnek, amikor este behívta a szobájába.

— Bizony, bizony ...

— Annak örömére, hogy az árvíz elkerülte a falunkat, az imént megittam a vasárnapra elkészített misebort, de valahogy nem tett jót. Gyújts gyertyát, lemegyek a pincébe.

Az egyházfi a komódhoz lépett, elővett egy öreg gyertyatartót, meggy úi- totta a gyertyát, és odaállította az asztalra a plébános elé.

— Add oda a görbebotomat is, mert a bor erős volt, s valahogy igen lüktet a vér a halántékomban ...

Jemiolka nagyon sokáig kereste a

Máté Imre versei:

Falun

tapadó nyálas lustasággal szarva közt szemlél a csiga

virágtaposó szeretők jönnek félrevert harang-csókjaikkal

erdő-vágyak bozót-gáncsa nő napfogyatkozás van mindenütt

Nyárfasor-nézésben

nyárfasor-nézésben emlékezem kóröparipás gyermekkoromra s a belém nőtt harcok láza ma is ingerli a vérem s fénybóbitás győzelmekre még az akarásban élek barátaim baltások közt kiáltásom sohse félés fakard helyett bármi áron holnapjaim hó-reményét ceruzámmal lobogtatom

Pawel Kubisz:

— Mert ha netán a víz elvinné a ruhámat, Zotyka, az emberek kénytelenek lennének ebben a rongyos, agyonfoltozott gúnyában eltemetni, ami rajtam van. Tudom, hogy nem csapsz be, hiszen jó ember vagy. Ahogy így elnézlek, valósággal azt hiszem, hogy Szerit Flóriánt látom. Teljesen olyan az ábrázatod, mint a szentünk szobráé, amelyik a pap pincéjében áll a tejfölös edények mellett.

— Már többen mondták, hogy hasonlítok a templomi Szent Flóriánhoz, de hát semmi hasznom belőle. A szent az szent, a suszter meg suszter.

Az egyházfi elhagyta a szegényes viskót a Dombon, és visszatért az alacsonyabban fekvő parókiába. Bőrig ázott, míg odaért. Keresztülment a pitvaron,,és megállt a pincébe vezető lépcső előtt.

— Názáreti Jézusom, ugyan mi lehet a pincében! Ott már biztosan térdig ér a víz.

Megindult lefelé a lépcsőkön. Nyirkos léghuzat csapta meg, de a jól aláfalazott pincében mindössze egy helyen látszott a falon nedvességfolt. A magasabban fekvő istállóban már áll a víz, itt meg semmi, tűnődött Jemiolka. Pár lépéssel beljebb ment. A fal mentén végigfutó hosszú polcon tizenkét tejjel töltött agyagedény állt, mint a tizenkét apostol az úrvacsorán.

Készül a tejföl, a finom tejföl, mormolta Jemiolka. Levette az első edény fedelét, ujjával leszedte a tej vastag fölét és mohón lenyalta. Annyira ízlett neki, hogy valamennyi edényt sorra vette. Csak az utolsó köcsög előtt döbbent rá, mit tett.

— Uramisten, megettem a pap ösz- szes tejfelét! Nem is tudom, hogyan történt. Most mit tegyek?

Amint így tépelődött magában, könyökével véletlenül meglökte Szent Flórián szobrát.

— Ö te szent, bocsáss meg, nem akartalak megtaszítani. Adj tanácsot, hogyan jussak ki ebbőil a tejfel-ügyből? Ha a pap lefekvés előtt lejön tejfelt inni, nyomban észreveszi, hogy torkoskodtam.

Hanem abban a szent pillanatban eszébe jutott valami, belenyúlt a tizenkettedik köcsögbe, ujjával leszedte a tejfölt, és minden teketória nélkül ösz- szemaszatolta Szent Flórián ábrázatát.

— Ha a pap meglátja tejfölös képedet, akár tetszik neki, akár nem, el kell hinnie, hogy csoda történt a pincében, és te etted le az aludt tej fölét, Szent Flórián.

Miután. Jemiolka megvendégelte a szentet, felment a pincéből. A lelki- ismerete eléggé nehéz volt, A pitvarplébános botját, végül azért mégis megtalálta.

— Most pedig gyere velem a pincébe, mert engem már az éveim is nyomnak meg a szívbajom is kínoz... Az isten szolgája sosem tudhatja, hogy az Űr mikor szólítja magához.

A sekrestyést kezdte elhagyni a magabiztossága, újra eldünnyögte hát a bizony, bizonyt, és a plébános után csoszogott.

Odaértek a polchoz, amelyiken a tizenkét nyolcliíeres tejes edény állt. Az egyházfi elvette a plébánostól a breviáriumot. A pap belemerítette a merőkanalat, az első edénybe, majd áhítattal a szájához emelte, de arcáról egyszeriben lehervadt az áhítat.

— Vagy a bor vette el a szájam ízét, vagy belecsorgott a víz a tejbe az ablakon keresztül.

A plébános nem adta fel a reményt. Minden tejes edényt végig kóstolt, tejfelt nem talált. Elértek a tizenketedik edényhez. Akárcsak az imént az egyházfi, ő is meglökte a pince homályos sarkában álló Szent Flórián szobrát. Az első pillanatban megrémült, kiejtette kezéből a merőkanalat, a másik keze meg valami ragadós sűrű valamit érintett. Tejföl volt, az ott álló Szent Flórián arcán fehérlett.

— Istentelen tolvaj! Majd én megtanítalak tejfelt lopni a plébános pincéjéből!

Szent Flóriánra zuhogtak az ütések, a kapcsos breviárium kiesett a sekrestyés kezéből, a gyertya lángja ellobbant, csak a feldühödött pap hadonászott vaktában a bunkósbottal. A szobor darabokra törött, cserepei szét- szórródtak a pincében.

Jemiolka jajveszékelése térítette észhez a papot.

— Szent Flórián, Szent Flórián, nem fogsz te már érettünk könyörögni!

— Miféle Flórián? Mi köze a szentnek a tolvajhoz?

— Tisztelendő atyám, nem tolvaj volt az, hanem a Szent Flórián! — hüppögte a sekrestyés.

— Krisztus szent sebei! Összetörtem a Szent Flórián szobrát?

Mialatt a plébános ekképp kesergett, az egyházfi visszanyerte a magabiztosságát Nincs az a rossz, ami ne végződnék jól, gondolta, hangosan pedig imigyen szólt:

— Tisztelendő atyám bizonyára soká kóstolgatta a misebort és a fejébe szállt. Az aludtejen nem talált tejfelt, összeszidta Szent Flóriánt, elmondta m.ndenféle tolvajnak meg fattyúnak, és a tetejébe még bűnt is követett el

— ittasan összetörte a szentet. Most már, tisztelendő atyám, feleljen őszintén: honnan szerzünk vasárnapra Szent Flóriánt? Vasárnap van a szent neve napja, ünnepi istentisztelet lesz a templomban. Milyen istentisztelet lesz az szobor nélkül?

— Bizony! Honnan veszünk új szobrot? Az úr összes szentjei világosítsák meg az elmédet! Találj ki valamit! Gyerekeid nincsenek, feleséged nincs, semmi gondod, törd hát a fejed, hogy vasárnapra legyen szobor a templomban.

A sekrestyés tanácstalanul széttárta a karját:

— Ha egyszer nincs, azon hogy segíthetnék?

— Gondoskodj másikról!

— Nem akaszthatok le egyet a szöig- ről! Egyetlen közeli plébánián sincs Szent Flórián!

Másnap kora reggel nagy szomorúan elindult Jemiolka a suszterhoz. A kunyhó előtt olyan nagyot sóhajtott, mintha nehéz kö esne le szívéről Az ajtó hirtelen nyikorogva sarkig tárult, s a viskó, küszöbén ott áll az ünneplőbe öltözött varga.

— Jó reggelt, Jemiolka, elébed megyek, éppen a városba indulok, hogy egy darab talpbőrt vegyek ...

A sekrestyés elnémult, látva, hogy Zotyka az ő esküvői ruhájában dísze lég, amit megőrzésre adott neki.

— Ne bámulj rám úgy, mint a borjú az új kapura. Azért vettem fel a ruhádat, hogy egy kicsit kiszellőztessem. Nyirkos a levegő, ha benne hagynám a batyuban, még tönkretenné a penész. Márpedig ha a ruha dohos, akkor köny- nyen beleesik a moly.

— Ma akartam haza vinni — magyarázta a sekrestyés. — Holnap ünnepi mise lesz, Szent Flórián napja, tisztességes ruhába kell öltöznöm.

— Ne félj! Zotyka becsületes, Zotyka visszaadja a ruhádat, mihelyt este megjön a városból.

— Szép, szép, de tudom, ha elmégy a városba, akkor három napig a színedet se látjuk. S amikor visszatérsz, a bőrödet sem hozod haza. Nem szeretném, hogy elkótyavetyéld a ruhámat, mert ha netán meghalnék, a más gúnyájában fektetnének a koporsóba.

— Ugyan már! Hiszen ismersz, tudod, hogy tisztességes, becsületes ember vagyok.

A sekrestyésnek hirtelen megváltó gondolata támadt, lehalkította a hangját, és nyájasan így szólt:

— Jól van, testvér, eredj hát az én ruhámban. Hanem azt hiszem, üzletet köthetnénk.

— Miféle üzletet?

— Jó üzletet — mondta mosolyogva Jemiolka.

Zotyka szemében kapzsi fény gyúlt.

— Ha keresetre van kilátás, beszélj!

— Borzasztó szerencsétlenség törtéint nálunk. Az árvíz a pincében alámosta Szent Flóriánt. A szobor leesett a kő padlóra, és eltörött, csak S cserepei maradtak. A holnapi misét pedig az ő* tiszteletére tartja a plébános úr. Ha már felvetted a ruhámat, akár örökre is neked adnám, de ...

— De? — kérdezte Zotyka.

— De cserébe holnap a templomiján legyél le Szent Flórián. Rád borítunk

egy fehér lepedőt, az arcodat bekenjük szentelt krétával, a kezedet is... jobb szobor leszel, mint amelyik a pincében volt. Beborítlak fenyőágakkal meg fagyönggyel, mintha bokrok közt ülnél, senki sem fogja tudni, hogy te vagy a szent. Hanem egyvalamire ügyelned kell, testvér: a karodat előre- nyújtva kell tartanod, mozdulatlanul, mert mind a két kezedben égő gyertyát fogsz tartani.

— Az nem olyan könnyű. Kevés a fizetség — jegyezte meg a varga.

— Mit akarsz még?

— Ráadásként adjatok két dukátot.

— Uzsorás vagy! — méltatlankodott Jemiolka. *

— Akkor legalább egyet, és vasárnap én leszek Szent Flórián.

— Kicsit sokat akarsz, a tisztelete® kétségbeesik, ha megemlítem neki a dukál ot.

A varga hirtelen goromba lett:

— No most már elég a hazudozás- ból! A tiszteletes mindenbe beleegyezik, ha megmondom neki, hogy tanúja voltam, amikor részegségében összetörte Szent Flórián szobrát. Vasárnap reggel jelentkezem a plébánián a duká- tért. Ma már nem is megyek a városba. Áll az alku?

Nem volt mit tenni. A sekrestyés beleegyezése jeléül belecsapott a suszter tenyerébe.

Vasárnap reggel a templom ünnepi díszben pompázott. Szent Flórián szobra a régi helyén állt az oltár előtt, szinte elveszett a sok virág, koszorú meg lomb között. A szent maga elé nyújtott kezeiben gyertyák égtek. Mellette a helybeli tűzoltók álltak őrséget.

Az istentisztelet a végtelenségig elhúzódott. Végre előlépett a plébános, hogy ostorozza híveit, amiért nem engedelmeskednek feljebbvalóiknak, amiért istentagadők és fösvények, nem adakoznak templom és az isten szolgái javára. Az utolsó ítélettel és a pokollal fenyegetőzött.

Abban a pillanatban, amikor a felindult lelkipásztor a poklot említette, a Szent Flóriánnak álcázott suszter kezét perzselni kezdte a csonkig égett gyertya. Nehezen vett magán erőt, hogy fel ne kiáltson fájdalmában.

A plébános meg tovább mennydör- gött, szórta az átkokat a bűnösök fejére. Zotyka minden áron uralkodni akart a fájdalmán, hanem amikor a pap rázendített, hogy Szent Flórián, könyörögj érettünk! — a másik kezében levő gyertya is olyan szerencsétlenül görbült, hogy a lángja a „szent** kinyújtott kezét érte. Zotyka nem bírta tovább, és felordított:

— Testemet a lángok nyaldossák, ott egye meg a fene az egészet!

Aztán felugrott a helyéről, s mint aki eszét vesztette, elrohant. Ügy eltűnt, hogy soha többé nem látta senki a faluban.

A varga megfutárnodásából a pap húzott hasznot: csodának tüntette fel. Szent Flórián története, aki kőszobor- ból emberré változott, majd megszökött a templomból, a bűnös emberek elől, azóta apáról fiúra száll.

KOPASZ CSILLA fordítása

1975.

IV. 7.