Új Szó, 1975. április (28. évfolyam, 76-101. szám)

1975-04-07 / 81. szám, hétfő

Úgy ömlött az égből az eső, mintha dézsából öntötték volna. A folyó szé­lesen hömpölygött, tajtékzó hullámok csapkodták a partot. Jemiolka egyházfi az éjszaka kétszer is felmászott a to­ronyba, hogy félreverje a harangot. Ha legalább három méterrel magasabban feküdne a falu, de így... Csak egy kicsivel csapjanak magasabbra a hul­lámok, és minden víz alá kerül, kivéve talán azt a néhány nyomorúságos vis­kót ott az úgynevezett Dombon, ahol csak galagonya nő és a zab is nehezen terem meg. A legszegényebb gazdák élnek ott, még annyijuk sincs, mint a legágrólszakadtabb bérlőnek a falu­ban. Zotyka, a varga, akinek minden va­gyona egy gombolyag szurkos fonál, egy darab talpnak való bőr, fél kiló szög meg egy ládika faszeg, este el­ment Jemiolka egyházfihoz. — Láttad? — Mit kellett volna látnom? — Hát a csigabigákat. Házukat ci­pelve mászkálnak a fákon. Meg a rá­kokat, amik a korhadt fűzek törzsén a fák koronája felé igyekezmek. Az egyházfi értetlenül nézett rá. — Majd megmagyarázom — mondta a varga. — A rákok menekülnek a fo­lyóból, felmásznak a füzek koronája közé. Ugyanezt teszik a csigák is. Ez pedig, fiam, azt jelenti, hogy a jómódú gazdákat ebben az évben háromszor sújtja az árvíz. Minthogy a népi jóslás titkaiban já­ratos Zotyka alaposan ráijesztett az egyházfira, ez utóbbi elhatározta, hogy összeszedi a motyóját, batyuba köti és elviszi a Dombra, a suszterhoz. — így legalább megmentem a va­gyonkámat, amit a plébánost szolgálva öreg napjaimra összekuporgattam. Amint elhatározta, úgy is tett. Beál­lított a varga házába, s ott az első dolga az volt, hogy egy piszkos da- gasztóteknőbe egyéb apróságokkal együtt belevegye gondosan összehajto­gatott esküvői ruháját. bán találkozott a pappal. A pap bre­viáriumot szorongatott a kezében, s amint észrevette Jemiolkát, lelassította lépteit. — Árvíz, Jemiolka, árvíz. Imádkoz­nunk kell, hogy az Úristen fordítsa el rólunk a veszedelmet. Figyelmesebben szemügyre vette Je- miolkát. — Hiszen te valósággal ronggyá áz­tál! Elöntötte a pincét a víz, vagy mi történt? — rémüldözött a pap. — Nem. Magáztam, amikor Zotyká- tól, a vargától hazajöttem. — Hát a pince? A tejes köcsögöket nem árasztotta el a víz? — Még nem, csak a falat mosta egy kicsit alá. — Jól van, jól van. — A plébános megnyugodott, majd imbolygó léptek­kel bement a szobájába. Estefelé elállt az eső, egy pillanatra még a nap is kikukkantott a felhők mögül. De a folyó még egyre ostro­molta a partot, kicsapott a szántóföl­dekre. A szennyes ár fákat döntött ki. Valaki látta, amint a tajtékzó hullámok egy üres bölcsőt sodornak magukkal, meg egy láncra kötött döglött kutyát házastul együtt. — Egy hajszál híján bennünket is elöntött a víz. Az istállóban még min­dig bokáig ér a víz, pedig már elállt az eső. — mondta a plébános a sek­restyésnek, amikor este behívta a szo­bájába. — Bizony, bizony ... — Annak örömére, hogy az árvíz el­kerülte a falunkat, az imént megittam a vasárnapra elkészített misebort, de valahogy nem tett jót. Gyújts gyertyát, lemegyek a pincébe. Az egyházfi a komódhoz lépett, elő­vett egy öreg gyertyatartót, meggy úi- totta a gyertyát, és odaállította az asztalra a plébános elé. — Add oda a görbebotomat is, mert a bor erős volt, s valahogy igen lüktet a vér a halántékomban ... Jemiolka nagyon sokáig kereste a Máté Imre versei: Falun tapadó nyálas lustasággal szarva közt szemlél a csiga virágtaposó szeretők jönnek félrevert harang-csókjaikkal erdő-vágyak bozót-gáncsa nő napfogyatkozás van mindenütt Nyárfasor-nézésben nyárfasor-nézésben emlékezem kóröparipás gyermekkoromra s a belém nőtt harcok láza ma is ingerli a vérem s fénybóbitás győzelmekre még az akarásban élek barátaim baltások közt kiáltásom sohse félés fakard helyett bármi áron holnapjaim hó-reményét ceruzámmal lobogtatom Pawel Kubisz: — Mert ha netán a víz elvinné a ruhámat, Zotyka, az emberek kényte­lenek lennének ebben a rongyos, agyonfoltozott gúnyában eltemetni, ami rajtam van. Tudom, hogy nem csapsz be, hiszen jó ember vagy. Ahogy így elnézlek, valósággal azt hiszem, hogy Szerit Flóriánt látom. Teljesen olyan az ábrázatod, mint a szentünk szobráé, amelyik a pap pincéjében áll a tejfö­lös edények mellett. — Már többen mondták, hogy hason­lítok a templomi Szent Flóriánhoz, de hát semmi hasznom belőle. A szent az szent, a suszter meg suszter. Az egyházfi elhagyta a szegényes viskót a Dombon, és visszatért az ala­csonyabban fekvő parókiába. Bőrig ázott, míg odaért. Keresztülment a pit­varon,,és megállt a pincébe vezető lép­cső előtt. — Názáreti Jézusom, ugyan mi lehet a pincében! Ott már biztosan térdig ér a víz. Megindult lefelé a lépcsőkön. Nyir­kos léghuzat csapta meg, de a jól alá­falazott pincében mindössze egy he­lyen látszott a falon nedvességfolt. A magasabban fekvő istállóban már áll a víz, itt meg semmi, tűnődött Jemiolka. Pár lépéssel beljebb ment. A fal men­tén végigfutó hosszú polcon tizenkét tejjel töltött agyagedény állt, mint a tizenkét apostol az úrvacsorán. Készül a tejföl, a finom tejföl, mor­molta Jemiolka. Levette az első edény fedelét, ujjával leszedte a tej vastag fölét és mohón lenyalta. Annyira ízlett neki, hogy valamennyi edényt sorra vette. Csak az utolsó köcsög előtt döb­bent rá, mit tett. — Uramisten, megettem a pap ösz- szes tejfelét! Nem is tudom, hogyan történt. Most mit tegyek? Amint így tépelődött magában, kö­nyökével véletlenül meglökte Szent Flórián szobrát. — Ö te szent, bocsáss meg, nem akartalak megtaszítani. Adj tanácsot, hogyan jussak ki ebbőil a tejfel-ügy­ből? Ha a pap lefekvés előtt lejön tej­felt inni, nyomban észreveszi, hogy torkoskodtam. Hanem abban a szent pillanatban eszébe jutott valami, belenyúlt a tizen­kettedik köcsögbe, ujjával leszedte a tejfölt, és minden teketória nélkül ösz- szemaszatolta Szent Flórián ábrázatát. — Ha a pap meglátja tejfölös képe­det, akár tetszik neki, akár nem, el kell hinnie, hogy csoda történt a pin­cében, és te etted le az aludt tej fö­lét, Szent Flórián. Miután. Jemiolka megvendégelte a szentet, felment a pincéből. A lelki- ismerete eléggé nehéz volt, A pitvar­plébános botját, végül azért mégis megtalálta. — Most pedig gyere velem a pincé­be, mert engem már az éveim is nyom­nak meg a szívbajom is kínoz... Az isten szolgája sosem tudhatja, hogy az Űr mikor szólítja magához. A sekrestyést kezdte elhagyni a magabiztossága, újra eldünnyögte hát a bizony, bizonyt, és a plébános után csoszogott. Odaértek a polchoz, amelyiken a ti­zenkét nyolcliíeres tejes edény állt. Az egyházfi elvette a plébánostól a breviáriumot. A pap belemerítette a merőkanalat, az első edénybe, majd áhítattal a szájához emelte, de arcáról egyszeriben lehervadt az áhítat. — Vagy a bor vette el a szájam ízét, vagy belecsorgott a víz a tejbe az ablakon keresztül. A plébános nem adta fel a reményt. Minden tejes edényt végig kóstolt, tej­felt nem talált. Elértek a tizenketedik edényhez. Akárcsak az imént az egy­házfi, ő is meglökte a pince homályos sarkában álló Szent Flórián szobrát. Az első pillanatban megrémült, kiej­tette kezéből a merőkanalat, a másik keze meg valami ragadós sűrű valamit érintett. Tejföl volt, az ott álló Szent Flórián arcán fehérlett. — Istentelen tolvaj! Majd én megta­nítalak tejfelt lopni a plébános pin­céjéből! Szent Flóriánra zuhogtak az ütések, a kapcsos breviárium kiesett a sek­restyés kezéből, a gyertya lángja el­lobbant, csak a feldühödött pap hado­nászott vaktában a bunkósbottal. A szobor darabokra törött, cserepei szét- szórródtak a pincében. Jemiolka jajveszékelése térítette ész­hez a papot. — Szent Flórián, Szent Flórián, nem fogsz te már érettünk könyörögni! — Miféle Flórián? Mi köze a szent­nek a tolvajhoz? — Tisztelendő atyám, nem tolvaj volt az, hanem a Szent Flórián! — hüppögte a sekrestyés. — Krisztus szent sebei! Összetörtem a Szent Flórián szobrát? Mialatt a plébános ekképp kesergett, az egyházfi visszanyerte a magabiztos­ságát Nincs az a rossz, ami ne vég­ződnék jól, gondolta, hangosan pedig imigyen szólt: — Tisztelendő atyám bizonyára so­ká kóstolgatta a misebort és a fejébe szállt. Az aludtejen nem talált tejfelt, összeszidta Szent Flóriánt, elmondta m.ndenféle tolvajnak meg fattyúnak, és a tetejébe még bűnt is követett el — ittasan összetörte a szentet. Most már, tisztelendő atyám, feleljen őszin­tén: honnan szerzünk vasárnapra Szent Flóriánt? Vasárnap van a szent neve napja, ünnepi istentisztelet lesz a temp­lomban. Milyen istentisztelet lesz az szobor nélkül? — Bizony! Honnan veszünk új szob­rot? Az úr összes szentjei világosítsák meg az elmédet! Találj ki valamit! Gyerekeid nincsenek, feleséged nincs, semmi gondod, törd hát a fejed, hogy vasárnapra legyen szobor a templom­ban. A sekrestyés tanácstalanul széttárta a karját: — Ha egyszer nincs, azon hogy se­gíthetnék? — Gondoskodj másikról! — Nem akaszthatok le egyet a szöig- ről! Egyetlen közeli plébánián sincs Szent Flórián! Másnap kora reggel nagy szomorúan elindult Jemiolka a suszterhoz. A kuny­hó előtt olyan nagyot sóhajtott, mintha nehéz kö esne le szívéről Az ajtó hir­telen nyikorogva sarkig tárult, s a vis­kó, küszöbén ott áll az ünneplőbe öl­tözött varga. — Jó reggelt, Jemiolka, elébed me­gyek, éppen a városba indulok, hogy egy darab talpbőrt vegyek ... A sekrestyés elnémult, látva, hogy Zotyka az ő esküvői ruhájában dísze lég, amit megőrzésre adott neki. — Ne bámulj rám úgy, mint a borjú az új kapura. Azért vettem fel a ru­hádat, hogy egy kicsit kiszellőztessem. Nyirkos a levegő, ha benne hagynám a batyuban, még tönkretenné a penész. Márpedig ha a ruha dohos, akkor köny- nyen beleesik a moly. — Ma akartam haza vinni — ma­gyarázta a sekrestyés. — Holnap ün­nepi mise lesz, Szent Flórián napja, tisztességes ruhába kell öltöznöm. — Ne félj! Zotyka becsületes, Zotyka visszaadja a ruhádat, mihelyt este meg­jön a városból. — Szép, szép, de tudom, ha elmégy a városba, akkor három napig a szí­nedet se látjuk. S amikor visszatérsz, a bőrödet sem hozod haza. Nem sze­retném, hogy elkótyavetyéld a ruhámat, mert ha netán meghalnék, a más gú­nyájában fektetnének a koporsóba. — Ugyan már! Hiszen ismersz, tudod, hogy tisztességes, becsületes ember vagyok. A sekrestyésnek hirtelen megváltó gondolata támadt, lehalkította a hang­ját, és nyájasan így szólt: — Jól van, testvér, eredj hát az én ruhámban. Hanem azt hiszem, üzletet köthetnénk. — Miféle üzletet? — Jó üzletet — mondta mosolyogva Jemiolka. Zotyka szemében kapzsi fény gyúlt. — Ha keresetre van kilátás, beszélj! — Borzasztó szerencsétlenség törtéint nálunk. Az árvíz a pincében alámosta Szent Flóriánt. A szobor leesett a kő padlóra, és eltörött, csak S cserepei maradtak. A holnapi misét pedig az ő* tiszteletére tartja a plébános úr. Ha már felvetted a ruhámat, akár örökre is neked adnám, de ... — De? — kérdezte Zotyka. — De cserébe holnap a templomiján legyél le Szent Flórián. Rád borítunk egy fehér lepedőt, az arcodat beken­jük szentelt krétával, a kezedet is... jobb szobor leszel, mint amelyik a pin­cében volt. Beborítlak fenyőágakkal meg fagyönggyel, mintha bokrok közt ülnél, senki sem fogja tudni, hogy te vagy a szent. Hanem egyvalamire ügyelned kell, testvér: a karodat előre- nyújtva kell tartanod, mozdulatlanul, mert mind a két kezedben égő gyertyát fogsz tartani. — Az nem olyan könnyű. Kevés a fizetség — jegyezte meg a varga. — Mit akarsz még? — Ráadásként adjatok két dukátot. — Uzsorás vagy! — méltatlankodott Jemiolka. * — Akkor legalább egyet, és vasárnap én leszek Szent Flórián. — Kicsit sokat akarsz, a tisztelete® kétségbeesik, ha megemlítem neki a dukál ot. A varga hirtelen goromba lett: — No most már elég a hazudozás- ból! A tiszteletes mindenbe beleegye­zik, ha megmondom neki, hogy tanúja voltam, amikor részegségében összetör­te Szent Flórián szobrát. Vasárnap reg­gel jelentkezem a plébánián a duká- tért. Ma már nem is megyek a város­ba. Áll az alku? Nem volt mit tenni. A sekrestyés beleegyezése jeléül belecsapott a susz­ter tenyerébe. Vasárnap reggel a templom ünnepi díszben pompázott. Szent Flórián szob­ra a régi helyén állt az oltár előtt, szinte elveszett a sok virág, koszorú meg lomb között. A szent maga elé nyújtott kezeiben gyertyák égtek. Mel­lette a helybeli tűzoltók álltak őrséget. Az istentisztelet a végtelenségig el­húzódott. Végre előlépett a plébános, hogy ostorozza híveit, amiért nem en­gedelmeskednek feljebbvalóiknak, ami­ért istentagadők és fösvények, nem adakoznak templom és az isten szolgái javára. Az utolsó ítélettel és a pokol­lal fenyegetőzött. Abban a pillanatban, amikor a felin­dult lelkipásztor a poklot említette, a Szent Flóriánnak álcázott suszter kezét perzselni kezdte a csonkig égett gyertya. Nehezen vett magán erőt, hogy fel ne kiáltson fájdalmában. A plébános meg tovább mennydör- gött, szórta az átkokat a bűnösök fe­jére. Zotyka minden áron uralkodni akart a fájdalmán, hanem amikor a pap rázendített, hogy Szent Flórián, könyörögj érettünk! — a másik kezé­ben levő gyertya is olyan szerencsét­lenül görbült, hogy a lángja a „szent** kinyújtott kezét érte. Zotyka nem bír­ta tovább, és felordított: — Testemet a lángok nyaldossák, ott egye meg a fene az egészet! Aztán felugrott a helyéről, s mint aki eszét vesztette, elrohant. Ügy el­tűnt, hogy soha többé nem látta senki a faluban. A varga megfutárnodásából a pap hú­zott hasznot: csodának tüntette fel. Szent Flórián története, aki kőszobor- ból emberré változott, majd megszö­kött a templomból, a bűnös emberek elől, azóta apáról fiúra száll. KOPASZ CSILLA fordítása 1975. IV. 7.

Next

/
Thumbnails
Contents