Új Szó, 1975. március (28. évfolyam, 51-75. szám)
1975-03-10 / 58. szám, hétfő
Lars Ahlin: Senki sem néz a szemembe A szobában én vagyok az egyetlen, aki csöndben marad. Senki se néz a szemembe. Mintha csak egy bútordarab volnék. A pamlagon ülök, újsággal a kezemben, úgy teszek mintha olvasnék, valóban pedig el-eltöprengek azon, hogy a szobában tulajdonképpen én vagyok az egyetlen, aki csöndben marad, és az egyetlen, akinek senki se néz a szemébe. Ingrid táncmulatságra, Harald a városba indul. Birger egy házibulihoz csinosítja magát. Anna autótúrára készül, nemsokára érte jön a lovagja, elrobognak egészen Harnösandig és ott ismerősöknél hálnak meg. Anyjukom a szekta összejövetelére megy. — Remek prédikátor érkezett — mesélte Ingridnek. Nem nekem, hanem Ingridnek. Nekem senki se mond soha semmit. Valamikor, azelőtt minden szombat este eljött Grete, Nilset és Berthilt hozta: — No, most üljetek szépen nagyapóval, amíg papa és én kicsit szórakozni megyünk. A szobában csak én ülök csöndben, mozdulatlanul, újsággal a kezemben. Nagy ritkán esik meg, hogy hozzám szólnak, és ha valamit mondanak, akkor se néznek a szemembe. — Van egy csipetnyi dohányod, annyi csak, amennyi három ujj között elfér? — kérdi néha Birger, anélkül, hogy a szemembe nézne. Ilyenkor idenyújtja üres pipáját, én meg előveszem a dohányzacskót és odaadom. Szó nélkül, de a legszívesebben azt mondanám: „Vegyed, kisfiam, de légy oly kegyes és vess egy tekintetet öreg apádra, ha már akarsz tőle valamit.“ Ezt mondanám. De sosem mondom. A nyelvem elnehezült, csaknem merev. Magam se tudom, miért, de képtelen lettem kimondani azt, amit akarnék. Már azelőtt is így voltam vele. Évek óta úgy érzem, hogy a nyelvem mind nehézkesebb, mind kevésbé mozgékony. Mennyi a kimondatlan, ami bennem marad! Miután akkor visszatértem, így akartam szólni az anyjukomnak, a gyerekeknek és unokáknak: „Miért nem néztek soha a szemembe? Miért nem szóltok hozzám? Sose következett volna be az, ha csak néha is szóba álltatok volna velem.“ De még csak ezt se mondtam. Az egész akkor kezdődött, amikor először éreztem görcsöt a kezemben. Akaratom ellenére is gyűrtem az újságot, és végül a padlóra dobtam. „Mindent eldobok. Megszököm! Az erdőbe szököm! Hadd keressenek! Mozgósítsák egész Sulfaforsot és kutassák át az erdőt. Hadd kiabálják mind, torkuk szakadtából: Hej, hol vagy, Gustáv Anderson?!“ Jól emlékszem mindenre, ami azt megelőzte. Emlékszem, mint léptem ki lábujjhegyen a konyhából, és éppen ezzel kezdődött az egész. Végigfutottam Sulfaforson. Egyszerűen nem akartam többé, hogy én legyek az egyetlen, aki csöndben ül a szobában. Azt akartam, hogy legalább valamilyen fontosságot tulajdonítsanak nekem a házbeliek, és Sulfafors lakói. Azt akartam, hogy hosszú sorban induljanak keresésemre és torkuk szakadtából kiabálják: „Hej, hol vagy, Gustáv Anderson?!“ Ha már egészen közel lesznek, csak akkor fogom megmondani, hogy „itt vagyok“. Erre mindnyájan odajönnek majd, a szemembe néznek, és szólnak hozzám: „Mi történt, Gustáv? Jaj, hogy aggódtunk érted, Gustáv! Eltévedtél, Gustáv? Mindent elkövetünk, csak hogy felépülj, Gus- tav!“ Boldogan verekedtem át magam a fák sűrűjén és meg sem álltam, amíg, a domb tetejére nem értem. Ott felmásztam egy fenyőfára. Sötét volt, semmit se láttam magam körül. Ültem a fán, és töprengéseim közben eszembe jutott, hogy meglehetősen sok időbe telhet még, amíg valaki megjelenik. Hajnal előtt nyilván senki. Leszálltam hát a fenyőfáról, a száraz mohára feküdtem és hamarosan elaludtam. A nap már magasra hágott, mire felébredtem. Nyom bán visszamásztam a fenyőre, mert egy lánckarikáját sem akartam elmulasztani annak a hosszú sornak, amely keresésemre indult. De telt, múlt az idő, perc percet, óra órát követett, és senki se jött. Delelőn volt már, majd hanyatlani kezdett a nap. Végül elbújt, és a hegyek fölötti bíbor is kialakult. Nyomasztóan hatott rám az esti szürkület. Istenem, de féltem! — ’Miért nem jönnek... — tépelődtem. — Miért nem jönnek hosszú sorban, és miért nem hívnak?“ Hallgatóztam, sokáig hallgatóztnm, de sehol semmi nesz. A csillagokat néztem, és a teliholdat. „Hát csak én tudok a magam létezéséről? — keseregtem. — Csak önmagamnak létezem, és senki másnak ezen a világon?“ Ismét görcsbe szorult a kezem. Merőn néztem a holdat. Mintha valami láthatatlannak a szája a fejembe itta volna be magát. Soha még nem féltem ennyire. Úgy éreztem, hogy megszűntem létezni. A feleségem és a gyermekeim észre se vették, hogy eltűntem. Ha otthon vagyok, se vesznek észre. Most nyilván azt hiszik, hogy ott ülök a pamlagon és úgy teszek, mintha újságot olvasnék. Hogy is tudhatnák, hogy nem vagyok ott? Soha rám nem néznek, soha szóba nem állnak velem. Amikor rohanva értem Sulfaforsig és megpillantottam az első házakat, mintha egész bensőm ordítani kezdett volna. Eleinte nem is hittem, hogy én ordítok. Tulajdonképpen nem akartam ordítani — de ordítottam, futottam az utcán és teli torokkal, szakadatlanul ordítottam. A lakosok közül sokan aludtak már, de akadt olyan is, aki az utcán tartózkodott. Néhányat viszont az én jajveszékelésem riasztott fel az álmából. Rohantam, minél előbb haza akartam érni, hadd próbáljam meg rábírni a házbelieket: nézzenek a szemembe és mondják meg, hogy létezem az ő világukban. Már a házunk közelében voltam, amikor Anders Enson utolért. — Megállj Gustáv! — kiáltott rám. — Nyugodj meg, Gustáv! Elkapott, de az arcába vágtam. Hanyatt esett. Nekiiramodtam újra. Most már sokan üldöztek. — Nyilván részeg — kiáltotta valaki. — Gustáv Anderson nem iszik — válaszolták többen. — Nyilván megőrült — hallatszott ezután. — Már régen őrült! — hangzott a válasz. Jól emlékszem mindenre. Utolértek és rám vetették magukat. — Nyugodj meg, Gustáv — kiáltott az egyik. — Minden rendbe jön — vigasztalt a másik. — Már kihívtuk a mentőket — közölte a harmadik. Behurcoltak a konyhába. — Képzeljék, engem mi érhetett volna... — jajgatott szomorúan az anyjukom. Hát velem semmi sem történhetett volna? Ami megesett, az őt érte, és nem engem! Persze, mi baja történhet annak, aki nem létezik?! Néhány évet töltöttem a kórházban. Most újra itthon vagyok. És változatlan maradt minden, úgy folyik minden, mint azelőtt, a történtek előtt. A szobában én vagyok az egyetlen, aki csöndben marad. Most se néz senki a szemembe. Ingrid táncmulatságra, Harald a városba indul, Birger egy házibulihoz csinosítja magát. Anna autótúrára készül. Anyjukom a szekta összejövetelére megy. Grete se jön többé szombat este Nilsszel és Berthillel. Már sose hallom: „No, most üljetek szépen nagyapóval, amíg papa és én kicsit szórakozni megyünk.“ Tudom: félnek, nehogy az megismétlődjön. Pedig nem is lehetetlen... Megesik olykor, hogy minden porcikám reszket a vágytól és a félelemtől. Nem találkoztam még olyan szemmel, amely engem vár. BACSKI GYÖRGY fordítása PAVEL BUNČÄK: A testbe csomagolt lélek a szépségbe csomagolt test ki bontja fel a kettős csomagot ki keni szét és nem öli meg szemen át újjon át szájon át minden kapun át melyen szavak folynak belőled rajtad át Földbeásott lévek a te magod a föld magva átvillámlik hullámzással könnyek ölelések léptével várakon át romokon át elfeledett sírokon át Elvetett és kivirágzott lélek mint az almafa s a forrás mint a kő s az illatos fa kereszten is kibomolva Soha végül soha végül szó mely soha meg nem vénül Fehérből s rózsaárnyékból formázok ujjam bögyével szemet és szájat kinek is kinek is az örömnek Végül feltűnnek a láthatáron a szavak melyektől félek ideje elmenni a nap éjjel telítődik s kinek áll jogában ólomból építeni várat melyhez az út mint a szellő szeme fekete fényéből vezet Világítson a kimondatlan szó a nyelven és az égen hallgatás-hosszú éjszakákon át a vers közepén amelyet írók kinek is kinek is az örömnek hogy virág vagy és hogy nő vagy CSELÉNYI LÁSZLÓ fordítása Könözsi István felvétele V. PODOLSZiKIJ: Mindent a nőkért! Hivatalunk dolgozói elhatározták, hogy az idén egészen különleges módon ünnepük meg március nyolcadikét. — Ez mégiscsak szamárság — mondta Grigorkin, az üzemi bizottság elnöke, miután megnyitotta a bizottság ülését. — Évről-évre, ezen a — mondhatnám — valóban pirosbetűs ünnepnapon mi mindig ugyanazt tesszük ... Éspedig? Unalmas gyűléseket tartunk véget nem érő beszédekkel. Ja, és a munkatársnőinket néhány órával korábban engedjük haza a munkából mint más napokon. Ám megfelel-e mindez korunk követelményeinek? — Ez bizony egyhangú és színtelen dolog — helyeselt Sazsin, a bizottság alelnöke. — Nincs benne semmi az érzelmekből, melyek, hogy úgy mondjam, ehhez a naphoz illenek. De ha elgondoljuk ... És gondolkodni kezdtek. Egy óra múlva, amikor a gyűlés már a vége felé köze^ ledett, a bizottság valamennyi tagja mélyen meg volt győződve arról, hogy az unalmas beszédek önmagukban — nem jók, de valami ragyogóan ünnepélyes, érzelmes dolog — az jó lenne. De hát hol vegyék ezt a ragyogó és érzelmes valamit? A kritikus pillanatban ismét a bizottság elnöke kért szót. — Röviden bejelenthetem — mondta —, hogy üzemi bizottságunk erre a célra ötven rubellel járul hozzá. — Ilyen alapon már tárgyalhatunk! — kiáltott fel fürgén Kosztya Jegorkin, aki ugyan nem volt a bizottság tagja, de aktivitása közismert volt. — Ha van félszáz szakszervezeti rubel, akkor van kedv és vidámság is. Ugyanekkora összeget magunk is összeadhatnánk! — Nagyon helyes! — bólintott lelkesen Szasin, és már nyitotta is a pénztárcáját. — Mi pedig — folytatta elmélkedését Kosztya — meglepetést készítünk a nőknek. Megvendégeljük őket, munkatársnőinkhez ezen a napon különösen udvariasak leszünk és vacsorára meghívjuk a feleségeinket is. Rendben? — A munkatársnőink iránti különös udvariasság és feleségeink jelenléte, ez szerintem két olyan dolog, melyek kölcsönösen kizárják egymást — mondta valaki lemondóan. — Nem igaz! Ez kishitűség! — tiltakozott a bizottság elnöke. — Egyik kezünkkel udvariasan asztalhoz ültetjük és megvendégeljük a munkatársnőinket, a másikkal pedig a feleségeinket. — Hát — kezdte sokatmon- dóan az alelnök. — Őszintén szólva az kockázatos vállalkozás. Nehogy nézeteltérésekkel végződjék ... Javaslom, hogy a feleségeinket ne hívjuk meg ... Hiszen pénzünk sincsen olyan sok . .. — Helyes! — egyezett bele valaki lelkesen. — Az óvatosság ilyen esetben nem árt. — Akkor pedig — folytatta élénken az elnök — bőségesebb teríték kerülhet az asztalra. Kevesebb ember, ugyanannyi pénz. Nemcsak süteményt, hanem bort is vehetünk. Ha akarják, valami erősebbet is ... Este Összehívjuk munkatársnőinket egy kellemes együttlétre, pertut iszunk velük egy-két rumocskával és táncolunk Március nyolcadika tiszteletére. Aztán elkísérjük őket haza, a munkatársnőinket... Hadd lássák és értékeljék, milyen is a férfiak figyelmessége! — Ami engem illet, nem igen tudom hinni, hogy a feleségeink ezt az elképzelést valami nagy lelkesedéssel fogadnák — jegyezte meg komoran a bizottság titkára. — És szeretném felhívni a jelenlevők figyelmét arra, hogy a feleségeink ennek az elképzelésnek a lényegét félre is érthetnék ... Nem? Egy percig súlyos volt a csend. — Hát. Az efféle bál után néhányan biztosan az utcán al- hatnánk. A feleségeink ugyanis nem engednének be — szólalt meg ijedten Zajkin, a kul- túrfelelős. — Nekem már volt ilyen esetem ... S most úgy tűnt, hogy a már teljesen megoldott probléma ismét nyitva maradt. — És ha a munkatársnőinket sem vonnánk be ebbe a dologba? — mondta bátortalanul Kosztya és ijedten körülnézett. — Tehát őket se hívjuk meg? Akkor hát mit javasol? — kérte nagy hangon az elnök. — Csak a kellemetlenségek elkerülése végett — tette hozzá halkan és pirulva Kosztya. — Hát, ez egy merész javaslat! — mondta mennydörgő hangon az elnök. — És érdekes — tette hozzá az alelnök. — Én mellette vagyok. így az estélyünkön egymás közt leszünk, férfiak. Nyugodtan beszélgethetünk majd, semmi bajunk nem lesz a nőkkel. Javaslom, hogy fogadjuk el ezt a javaslatot. Ki van ellene? Senki sem volt ellene. És eljött március nyolcadika. A hivatalban dolgozó munkatársnők két órával előbb mehettek haza mint egyébként. Persze e két óra nagy részét azon a gyűlésen töltötték el, amelyen a hivatal főnöke hosz- szú beszédet mondott. Dehát ki tehet róla: csak ünnep az ünnep. Amikor aztán véget ért a munkanap, a nők hazasiettek, a férfiak pedig ünnepélyesen elindultak a nagyterembe. Itt Kosztya Jegorkin fogadta őket. Elégedetten hunyorgott, miközben ott állt az ünnepien megterített asztal mellett, amelyen sorban álltak a palackok és persze a tányérok is. Ott voltak a dugóhúzók is. A férfiak, jókedvűen társalogva, az ünnepi asztalhoz ültek. De meg kell mondanunk az igazat: Egyáltalán nem gondoltak saját magukra. A nők egészségére ittak ... SÁGI TÖTH TIBOR fordítása Szó
