Új Szó, 1975. március (28. évfolyam, 51-75. szám)
1975-03-07 / 56. szám, péntek
Portugália szegfűvel JEGYZETEK EGY ÉRDEKES KÖNYVRŐL Múlt év tavaszán, amikor forradalmi lázban égtek Lisszabon utcái, tele volt a város piros szegfűvel, és ez a virág azóta az Ibériai félszigeten élő nemzet történelmi sorsfordulójának a szimbóluma lett. Amint tudjuk ez a nép múlt év tavaszán letörölte Európa politikai térképéről azt a régi foltot, amely Salazar fasiszta rendszerét takarta. Ott piros- lott .1 szegfű a járókelők gomblyukában, a katonák sapkáján (■; a plakáton is, amelyen egy kisfiú tartja a kezében és a puska csövébe dugja. Ezt a plakátot választották később könyvük címlapjául Baracs Dénes Cs Schütz István újságírók, akik éppen ezekben a mozgalmas napokban érkeztek Portugáliába. A könyvet a budapesti Kossuth Könyvkiadó adta ki az elmúlt év decemberében. Nyolc hónap telt el a forradalom győzelme óta, amikor ez a kiadvány megjelent. Szakmánkból tudjuk, hogy ilyen rövid idő alatt rekordnak számít megírni és kiadni egy könyvet, s ez különösen örvendetes, hiszen kitűnő könyvről van szó. A szerzők arra vállalkoztak, hogy feleletet adjanak néhány kérdésre: Mi történt Portugáliában 1974. április 25-e, a „piros szegfíís forradalom“ nyitánya óta? Milyen szerepe volt Spinola tábornoknak s miért kellett az ellenforradalmi puccskísérletet követően távoznia? Mekkora az erejük a kommunistáknak? Mi történik a hajdani gyarmatbirodalomban? A szerzők egyebek között feltárják a nemzetközi politikai jelentőségű portugál demokratizálási folyamat hátterét és eddigi útját. Az olvasó rövid történelmi áttekintésben megismerkedhet Portugália régebbi és legújabb kori történelmével a nagy felfedező hajósoktól kezdve, akik oly sok dicsőséget szereztek Portugáliának a kevésbé dicső rabszolga kereskedelem korszakán át a gyarmatosításig. Tovább lapozva a könyvben képet kapunk Salazar, majd utóda, Caetano csaknem fél évszázados fasiszta uralmáról, ebből pedig nem hiányozhat a rettegett titkosrendőri apparátus, a PIDE sem, amely évtizedeken át vadászott a kommunistákra. A szerzők a szembenálló erők elemzésére törekedtek munkájukban. 1974 tavaszán megalakult a Portugál Fegyveres Erők Mozgalma, amely a demokratikus erők támogatásával véget vetett a fél évszázados fasiszta rendszernek. Az eseményeket szélesebb összefüggéseiben vizsgálják az országban és határain túl. Elemzik a volt portugál gyarmatokon vívott nemzeti felszabadító harcokat, s ezzel összefüggésben Salazar rendszerének nyújtott NATO-segítséget e mozgalmak elfojtására. Számi a véve valamennyi demokratikus és visszahúzó erőt, behelyettesítették mindezt Portugália, Nyugat-Európa és Afrika bonyolult politikai képletébe, s ennek eredményét már ismerjük. A könyv jelentős része a Portugál Kommunista Párttal, az ország munkásosztályának élcsapatával foglalkozik. Kevés olyan kommunista párt van a világon, amely több mint negyven éven át illegalitásban dolgozott. Főtitkára Alvaro Cun- hall, aki mint tudjuk egyben miniszteri posztot tölt be a portugál kormányban, a nép szemében, valamint politikai körökben egyaránt elismert egyéniség, szakított időt arra, hogy elbeszélgessen e könyv szerzőivel, akiknek minden jelentős dolgot elmondott a pártról, annak célkitűzéseiről, önmagáról és munkatársairól. Roppant érdekesek egyszerű emberekkel, politikusokkal, a sorsdöntő események szemtanúival, s a munkásokkal folytatott párbeszédek, akik odahaza vagy külföldön dolgoznak vendégmunkásként. Ez egyben Portugália mai gazdasági életét is tükrözi. Tudjuk, hogy százezrek kénytelenek otthoni lehetőségek híján külföldön munkát keresni. Ilyen párbeszéddel kezdődik a könyv indító fejezete a Swissair Zürichből Lisszabonba tartó gépén, egy hazalátogató külföldi vendég- munkással. A Portugáliáról alkotott kép nem lenne teljes, ha hiányoznának belőle a szélsőséges irányzatok képviselői s azok legkülönbözőbb megnyilvánulásai, akik jelszavaikkal telemázolják a házak falait, a járdákat s a szobrokat. Ezekkel egyébként már maguk a portugálok is torkig vannak, s azt is tudják, hogy nagyobb a hangjuk, mint az erejük, bár bizonyos esetekben negatív szerepet játszhatnak. Ezt illusztrálja egy rikkanccsal folytatott párbeszéd, Lisszabon egyik forgalmas negyedében, aki ezeknek a csoportoknak az agitátora. E párbeszédbe a kíváncsi járókelők is bekapcsolódtak, s így az olvasó képet alkothat magának ezek célkitűzéseiről és az egyszerű portugál ember ezzel kapcsolatos nézetéről. Portugáliáról a múltban keveset olvastunk és az sem volt szívderítő. Ez a könyv kiegészíti az olvasó ismereteit erről az országról és remélhetőleg a közeljövőben eljut olvasóinkhoz is. DUSEK IMRE Mérlegen a hazai filmművészet A prágai seregszemle margójára HAVANNAI ZONGORAMŰVÉSZ BRATISLAVÁBAN Horacio Gutierrez, fiatal zongoraművész Rahmanyinov 2. zongoraversenyével mutatkozott be nálunk. Gutierrez kitűnően képzett pianista, ami előrelátható volt, mert aki nem hibátlan technikai fegyverzetben lép a dobogóra, menthetetlenül elvérzik a Rahmanyinov-zene technikai buktatókkal tűzdelt porondján. Gutierrez robusztus termetű fiatalember és bemutatkozásából ítélve ilyen a lelki alkata is. Érzelmi húrjai inkább a viharokra rezonálnak, mint a halk rezdülésekre. Hatalmas, zengő fortékat produkál, amit a „nagyhangzású“ Rahmanyinov zongoramuzsika meg is kíván, de pianóit, bár kifogástalanul kidolgozottak, nélkülözik az igazi bensőség hangjait. Gutierrez néha szinte orkesztrális hangzással zongorázik, de különösen az első tételben a zenekar sajnálatos módon még ezt az impozáns hangerőt is fedte, ami a művészt nyilván fokozott erőkifejtésre késztette, úgyhogy Rahmanyinov egyik legszebb, legköltőibb alkotása a szólista hibáján kívül helyen ként féktelen hangorgiákba torkollott. Az erő azonban nem pótolhatja a Rahmanyinov muzsika lelkendező, de őszinte pátoszát, az érzelmi tónus kifejező erejét, a rahmanyinovi sajátos virtuóz ragyogást. Az est karmestere, Ladislav Slovák Schumann Manfréd-nyi- tányával nyitotta meg a hangversenyt. „A lényeg az, hogy a zene szöveg és magyarázat nélkül is megáll-e és van-e benne szellem“ — vallotta Schumann a zenei programszerűségről, és nézete a byroni Manfréd-drá- mát megelevenítő „program nélküli programnyitányára“ hatványozottan vonatkozik. Mert Schumann Manfrúdjének nincs cselekménye, inkább megragadó lelki dráma, a zeneköltő szenvedélyesen érzékeny természetéhez közel álló Manfréd muzsikába foglalt jellemképe inkább vallomászenének nevezhető. A hangversenynek Dvorák Szláv táncainak füzéréből válogatott nyolc darab adott derűs befejezést. A dallamgazdag, feszes ritmikájú, pezsgően eleven Szláv táncokhoz Dvorák nem a cseh népzenéből merített anyagot. A két zenei táncsorozat a zeneköltő fantáziájának termőföldjén csírázott ki. Dvorák szívvel-lélekkel a cseh nép fia volt, szeme és füle érzékelt minden cseh megnyilatkozást és ez alakította ki művészetének nemzeti-népi vonását. HAVAS MARTA Világszerte jócskán megszaporodtak a fesztiválok. A szakmabeliek sokat vitáznak az objektív mérce viszonylagosságáról, megkérdőjelezve a versenyek létjogosultságát. Van e, lehet-e súlya ilyen körülmények között a hazai filmek seregszemléjének? A kérdésre feltétlenül igennel kell válaszolnunk: helyes és hasznos egy-egy év filmtermését mérlegre tenni, az értékelést nyilvánosságra hozni s a legjobb alkotásokat kitüntetni. Kétségtelen, hogy a hazai filmek seregszemléje csillogásban nem versenyezhet a nemzetközi fesztiválokkal. (Nem is kár érte!) Még művészi hírnévben, a díjak rangjában sem. Ám nemzeti filmművészetünk, sőt filmkultúránk fejlődése szempontjából évről évre több szellemi energiát halmoz, többet ad önismeretünkhöz, segít a művészet és a társadalom egymásra találásában. Ez pedig nem kevés! A hazai filmek seregszemléje nem nagy múltra tekint vissza. Néhány év még nem formálhat ki hagyományt, de mégis kialakult már valami fontos és lényeges; a vetítések, a tanácskozások, a találkozók, a viták együttesen a csehszlovák film ügyét szolgálják. A találkozók egyik jellegzetessége ugyanis az, hogy bár a verseny a korábbi évben készült filmek között folyik, mégis a szakmabeliek fél szemmel már a jövőt kémlelik. A bemutatott alkotások nemcsak azt jelzik, hogyan állunk, hanem azt is, milyenek a perspektíváink. A fesztivál nem csupán a hivatalos zsűri elismeréséért folyó versengés, nem is csak az évi filmtermés szemléje, hanem a filmművészek és a közönség találkozója. A seregszemle ilyen vonatkozásban is eltér a szokásos fesztiváloktól; a filmeket nemcsak egy mozi- teremnyi néző láthatja, a művészekkel nemcsak a „szerencsések“ találkozhatnak, hanem valóban a nagyközönség is. Itt az a cél, hogy minél közvetlenebbé váljon a kapcsolat az alkotó és a közönség között. Ez a szempont pedig egyáltalán nem lehet mellékes, hiszen felesleges bizonygatni, hogy a film — minden művészeti ágnál inkább — tömeges emberi közeget kíván. Még a legkiválóbb alkotás is társadalmilag halálra lesz ítélve, ha csak egy szűk körben talál visszhangra. Nem árt ezt az ismert tényt hangsúlyozni, hiszen — mint köztudott — a válságos években filmjeink elveszítették közönségüket. A nézők bizalmát és rokonszenvét pedig egy csapásra nem lehet visszanyerni. Sok-sok év, átgondolt és céltudatos műsorpolitika, s főleg jó filmek szükségesek ahhoz, hogy a nézőket „becsalogassuk“ a hazai filmhez. Ám megelégedéssel állapíthatjuk meg, hogy' a szlovák alkotások az utóbbi években nem maradtak visszhang nélkül. Tavaly például a szlovák filmek látogatottsága — az 1973. évihez viszonyítva — 43,7 százalékkal emelkedett, ami azt jelenti, hogy 336 760-nal nőtt a nézők száma Szlovákiában; a cseh országrészekben az emelkedés 51,9 százalék. Nőtt az érdeklődés filmjeink iránt külföldön is, különösen a szocialista országokban. Míg 1967- ben csak három ország vásárolta meg filmjeink forgalmazási jogát, addig 1972-ben már 19 engedélyt adtunk filmjeink vetítésére, a múlt évben pedig 48-at. Az adatok önmagukért beszélnek! Ha az elmondottak után qr- ra keressük a választ, hol tart a csehszlovák filmművészet és mérleget próbálunk készíteni a tavalyi évről — azt kell mondanunk: az összkép kedvezőbb az előző évinél. Tulajdonképpen erre a kérdésre keresett és adott választ a cseh és a szlovák filmek múlt héten véget ért fesztiválja is, melynek célja, hogy hazánk előző évi filmterméséről átfogó képet nyújtva értékelje a barrandovi ős a kolibai stúdió alkotásait, s elemezze, a művek mennyiben tesznek eleget a szocialista filmművészettel szemben támasztott igényeknek. A vetélkedően 38 játékfilmet (30 cseh és fi szlovák) tűztek műsorra; s hogy van-e közös vonása a bemutatott filmeknek? Áltajában igen. Bármenynyire is más-más tematikát dolgoznak fel, más műfaj kifejeződései, valamiféle egységes irányzatot különbözőségük ellenére is mutatnak. A versenyfilmek többsége tematikailag két csoportba sorolható. Az alkotások közös nevezője az emlékezés, a tiszteletadás a múltnak, valamint a kortársi tanúságtétel. Alkotóink élénk érdeklődéssel fordultak a történelmi múlthoz, hogy abból merítsenek tanulságot a ma emberének erkölcsi és politikai küzdelmeihez. Közvetve-közvet- lenül a második világháború A VIRTUÓZ ZENESZERZŐ 100 éve született M. Ravel ALIGHA lehet pontosan meghatározni, hogy MAURICE RA. VÉL, a száz évvel ezelőtt született kiváló francia zeneszerző, szinte töretlenül felfelé ívelő pályáján mennyit köszönhetett a szerencsés körülményeknek és mennyit a tehetségének. Születése előtt néhány évvel indult el a francia zenei ízlés újjászületése, aminek sorvadása már egy évszázaddal előbb kezdődött, nevezetesen amikor Gluck 1773-ban egy francia lapnak adott nyilatkozatában pellengérre állította „a nemzeti zenék nevetséges különbségeit“. 1871-ben alakult meg a francia zeneszerzők műveit népszerűsítő Société Nationale de Musique (Nemzeti Zenetársaság) és még az azt követő több mint egy évtizedes wagneri egyeduralom, az úgynevezett „bayreuthi zsarnokság“ is hasznosnak nevezhető, oly értelem ben, hogy növelte a franciák zenei közérdeklődését. Ilyen társadalmi kulisszáktól övezve lépett színre Ravel, aki 1901-ben Myrrha című kantátájával elnyerte a 2. Római díjat és attól kezdve csak zeneszerzéssel foglalkozott. A „csak“ szó szerint értendő, hiszen ő volt a nagy magányos, az órákért, az egzotikus macskákért, a japán kertért és a spanyol zenéért rajongó különc, aki életének utolsó éveit már teljes szellemi sötétségben élte és akinek alkotói tragédiája, hogy az utókor hatalmas életművének jóformán csak két alkotását a Tzigane című hegedű-csellószo- nátát és a spanyol koloritú zenekari darabját, a Bolero-l ismeri, de például F-dúr Vonósnégyese, a századforduló francia kamarazenéjének legjelentősebb darabja, sőt egyik legszebb alkotása, a zenekarra írt 4 tételes Rapsodie Espagnole is csak igen ritkán csendül fel a koncerttermekben. CSODÁLHATJUK franciás könnyedségét, eleganciáját, hatalmas formakészségét, nagyszerű muzikalitását. Ugyanakkor azonban több művében érezzük a hideg, józan kiszámí- tottságot. Művei nem rendítenek meg, zenéjét hallva nem érezzük hegyek mozdulását, vihar tombolását, szelektől korbácsolt tengerek hullámöklének partot ostromló dühét. Néha úgy érezzük, hogy egy-egy műve „bravúros teljesítmény“, hogy a kifejezőeszközökkel mesteri módon bánni tudó bűvész kápráztatja el hallgatóit, hogy még a fájdalom, a tragédia érzését is hosszú ideig csiszolja, megtisztítja az ihlető vajúdás vérétől könnyétől. Költői világa szűk körű volt, de mondanivalóját választékosán, gondosan stilizálva, meghökkentő könnyedséggel fejezte ki és ennek köszönheti, hogy századunk első két három évtizedében, Debussyn kívül, éppen Ravel volt a fiatal francia zenenemzedék rajongott és követett példaképe. P. Gy. eseményeiről vallottak, a filmek a fasizmus felett aratott győzelemhez és a felszabaduláshoz kapcsolódnak. S ez természetes; jóllehet harminc év telt el a második világégés befejezése óta — mégis lehet és; kell is szólni az eseményekről, a nép felszabadító partizánharcairól, az ellenállás hősi példáiról. A történelmi és a háborús filmek témakörébe sorolhatók a Szlovák Nemzeti Felkelés és a felszabadulás 30. évfordulójára készült filmek, mint például a Nagy éjszaka és nagy nap, a Szoko- lovo, a Fegyverek Prágának, A nap, amely nem múlik el. Az utolsó bál a roznovi uszodában, továbbá A hoszonkilen* cedik, mely a történelmi jelentőségű V. pártkongresszus eseményeit rekonstruálja — művészi formában. (A filmek egy részével bemutatásuk idején már foglalkoztunk, a többit műsorra tűzésük során recen- záljuk.) A múltba fordulás, a visszatekintés mellett az alkotók érdeklődése tulajdonképpen több irányba ágazik: a falusi életforma változatait, a parasztból ipari dolgozóvá válás folyamatát, a gyári munkások erkölcsi- etikai problémáit, a munkásfiatalok társadalmi beilleszkedésének kérdéseit, vagy a válságos években bekövetkezett torzulásukat elemzik-vizs- gálják; azokat a törekvéseket ábrázolják, amelyeket társadalmunk a szocializmus programjának megvalósításáért folytat. Művészeink szocialista felelősséggel elemzik ma valóságunkat, vagy a közelmúltat, s a hibák és visszásságok feltárásával a szocializmus kibontakozásának ügyét szolgálják. (Például A volán mögött ellenség, Aki aranyat keres, Narancsszínű lángok éjszakája, A metró emberei, Porcelán lányok, A televízió Bublicén.) A helyzetkép tehát — alapvonásaiban — biztatónak mondható és kirajzolja a további feladatokat. A válságos éveket követő megtorpanás oldódóban van, a csehszlovák filmművészet túljutott az útkeresésen, az erőgyűjtés korszakát éli. A filmekre jellemző a műfaji, tematikai tágulás, a népszerű, szórakoztató filmek szamának emelkedése (vígjátékok, zenés film, pl. joachiin dobd a gép- ba. Hogyan fojtsuk meg dr. Mráfiekot, A csillag lefelé hullik). Szükséges azonban, hogy a csehszlovák film — mely elkötelezte magát a szocializmus ügye, a társadalmi haladás mellett, vállalva, hogy nemcsak művészi élményt nyújt, hanem a politika, a mindennapi kis és egyetemes nagy problémák szószólójává is válik — niég jobban tartsa kezét az élet ütőerén. Fontos, hogy filmgyártásunk eljusson a történelmi sorsfordulóktól, a nemzeti sorsproblémáklól a hétköznapi élet embereihez, napjaink valóságának közvetlen és realisztikus ábrázolásához. Alkotóink csak így tehetnek eleget a szocialista filmművészettel szemben támasztott követelményeknek s csak ily módon formálhatják az ember szocialista tudatát. TÜLGYESSY MÁKIA .Antennarúd“ Borzi László felvétele
