Új Szó, 1975. február (28. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-10 / 34. szám, hétfő
gt flknek rezéte a szobát, Járkálni kezdett, de.a nagy, huzatos la* kás, a hosszú folyosó csak ijesztette rossz emlékeivel; az udvar felől minden ablak lyukas volt. A lépcsőházba ment, mászott fölfelé a sötétben, lábával-szemével keresgélve a fokokat. Csönd volt mindenütt; a hajnal nem lehetett már messze. A padlás ajtaját kivágta az egyik találat, a lyukakon benézett a téli ég. Gyufát gyújtott, és a téglák, cserepek, a ledőlt kupola romjai közt megkereste a tetőre vezető létrát. Kéményseprők birodalma volt ez valaha; kibújt a lyukon, már fönt állt, a derengő égbolt alatt. A hős levegő megcsapta; dohányfüsttel átitatott tüdejének jólesett nagyot szippantani belőle. Lihegett, de még magasabbra akart kapaszkodni, az épület csúcsára; koromtól elfeketült pallók vezettek a kéményekhez. Jó volt itt a magasban, a fénytelen, éjszakai Budapest felett; nem félt, ki- től-mitől is félt volna? Itt mindig járt a szél, s a friss levegő megfürdette zsibbadt, erőtlen tagjait, szeméből kimosta az elmúlt napok fáradtságát. Lentről halk, sötét zúgás hallatszott; a Duna sívott a hídroncsok között. Zoltán visszafojtotta lélegzetét, úgy fülelt: idáig hallik-e az egymásnak verődő jégtáblák zengése? ... Folyik, folyik a hatalmas víz, romok alatt, szétrobbantott hidakon át, a letaglózott város közepén, kimeríthetetlenül és feltartóztathatatlanul, folyik, árad, munkál nemzedékeken és évtizedeken át, bont és épít, és mindig ugyanaz a Duna, és mindig más is: akár maga a győzhetetlen élet. Pest fölött, messze, lent az ég alján szürkén derengeni kezdett a hajnal. Gyönge volt a fény, alig egy vonal: ki hinné, hogy ez a csenevész, sápadt kis világ legyőzhetné a mindenség tengeréjszakáját? De ami csekély volt, szemlátomást nőtt, terjedt, már az égbolt harmadáig, feléig ért, s lassan kioldotta a háztetők, tornyok körvonalait a sötétből. Egy kupola merült föl tüntető sérthetetlenségben, aztán egy kis oszlopcsarnok, timpanonnal, amely csonkán most még inkább görög templomra hasonlított. A Cukor utcai barna iskolaépület csúcs-díszítménye. És tetők, tornyok, kupolák, mind bénán, lyukasan, derékba törve, kicsavarva: akár egy vad, vulkáni, ember nem lakta hegy-völgyvidék — földrengés után. Templomok körben mindenütt, a Belvárosi Plébánia, a ferenceseké, a Calvin téri, az egyetemi: megbicsaklott vagy árván maradt, egyetlen tornyaikkal, irgalomért imádkozva a süket éghez. És bedőlt, foghíjas, üres utcák, a halott város megfeketült ütőerei. Ez maradt hát, ez lett belőle... ez lett az ezeréves határokból, a Kárpát- Duna nagyhazából, európai nagytérségekből, turulmadarakból, keresztes háborúkból .. .* Hová lettek, akiknek mindig úgy teli volt vele a pofájuk, a hangjukat remegtették, és verték a mellüket reggeltől estig? Elpárologtak, a világ végén lógatják le a lábukat — s maradt az üszkváros, a pincékbe szorult éhség, s halottak gyászoló, rongyokban vánszorgó nyomorúság. Rokkant férfiak, szomorú némberek, hirtelen megvénült gyerekek ... A fény most már eluralkodott az égbolton és kibontotta az egész várost, megszámlálhatatlan sebével, amelyeket a jótékony éjszaka eltakart. A Soroksári út és Csepel megmaradt kéményei nem füstölögtek; Budán a Vár félig már ledőlve, halálos sérüléssel, vakon meredt a hajnalba: márványtermeiben most lovak, szalma és piszkos, káromkodó katonák tanyáznak ... Nincs őrségváltás dobogó díszlépésben, nincs koronaőrség, s a Vár urai sem pávás- kodnak többé fehér lovon, nem lépegetnek tükrös csizmában sorfalak előtt, fényképészek rajától követve — csöndben eltávoztak autóikon, különvonatai- kon, mielőtt itt az első puska elsült; s most fűtött szobában, kávét iszogatva, két ép sor ablak mögött merengenek valahol Magyarország sorsán. Ha ugyan ébren vannak már ilyen korán reggel... De annak az egymilliónak vagy másfélmilliónak, aki a pincékben kucorog vagy a vackait keresi össze — nincs ho\já mennie innen. És neki sem ... Próbálta megkeresni az egyetem épületét, de az «egyformán szürke és tépett tetők között nem találta; kereste a budai házat a Fadrusz utcában: azt a Gellért-hegy takarta el. A hegy fölött egy héja vitorlázott magasan, kiterjesztett szárnnyal: alig mozdult a levegőben. Nézte a madarat, a hegyet, az Erzsébet-hídnak a házak fölé nyúló, sárga tornyát bénán lecsüngő láncaival, a végtelen, megtiport várost , — torka elszorult, szeméből ki akarjtak törni a könnyek, és életében először kimondta ezt a szót: hazám. Hiszen hová is futhatna innen, hol tudna másutt élni a világban? Vannak országok, amelyeket megkímélt a háború, vannak régi, tiszta városok hidakkal, sima folyókkal, villamossal, csöndes múzeumokkal és könyvtárakkal — de mit keresne ő azokban? Ha ért is hét vagy nyolc nyelvet, gondolkozni csak magyarul tud, és szép a nagyvilág, de gyerekkorának tanúit, a Fadrusz utcát, Gellérthegyet, a Feneketlen tavat nem találja meg másutt. Vagy itt vagy sehol, és ha így fordult, akkor is csak itt: huszonkét éves elmúlt, nem bírja már a szívét elcserélni. Amióta az eszét tudja, félt a nagy szavaktól, és kerülte őket: annyit kiabáltak itt nemzetről, hazáról, népről... De az ő szájában ez most nem üres szó, és ha a vihar kifújta börtönéből, hát nem hagyja magát többé visszazárni: látni és érteni akar ... Sohasem szerette a zajos sokaságot, és a pesti körutakat, ha tehette, elkerülte, inkább a mellékutcákba csapott. De most mindenét odaadta volna, hogy újra ott tolongjon a nép p széles utakon, hogy újra lássa ezt a nyüzsgést, és. maga is ott sodródjon áramában: egy a millióból. Megtorpanni és elindulni, amerre a tömeg viszi, rábízni magát a meleg emberfolyamra, elácsorogni a kirakatok, az újságok hírtáblái előtt, hallgatni az utcai árusok hetvenkedő kiabálását, körülállni a veszekedőket, fülelni az örökös lármát, vitatkozni, megfordulni a lányok után: igen, megismerni az emberek gondját, örömét, vágyait ... Ügy vetette volna bele magát az utcák foi'gatagába, s olyan erőt érzett, szinte indulni akart: járni, tenni, buzdítani azért, hogy ez az elesett város föltápászkodjék, hogy újra a magasba emelkedjék Budapest! Egyszerre megértette a mesét, amelyet gyerekkora óta ismert: magas Déva vára miért nem állhatott meg, amíg a Kőműves Kelemenné vérét hozzá nem keverték... — De te fabula narratur — mondta maga elé hangosan: róla szól a mese. Saját testével kell megtámasztania itt a falakat, belefeszülni és beleolvadni, hússal és vérrel megkötni a köveket, hogy reá épüljön, belőle nőjjön. Ez volt hát az élet? Homályos volt a jövő, és homályos még a város, tejszín pára úszott a messzi síkságokon: az már a Nagy' Magyar Alföld. A nap fölkelt a felhők mögött, fénye ónosan, fátyolozva szűrődött át a ködökön, és fáradtan, nedvesen elterült Budapest tépett tetői fölött. Reggel fél kilenc után néhány perccel egy alacsony katona sétált be az udvarra, hátán keresztbe átvetett géppisztollyal, kerek kucsmáján ötágú csillag. Kényelmesen lépegetett, minden hivatalos merevség nélkül, kíváncsian forgatta fejét, nézelődött, mint egy utas, aki valami érdekes épületet talált, aztán fesztelenül megállt az udvar közepén. A ház népe egy perc alatt körülvette. Húszán is tolakodtak, hogy a közelébe kerüljenek, keze után kapdostak, megérintették a ruháját, fegyverét, kucsmáján a vörös csillagot. És kézzel-láb- bal magyarázták, kiabáltak neki, szlovákul, ruszinul, németül, románul, franciául, még görögül is: ki mit tudott. A lakók másik része nem mert előbújni a pincéből. Sinkovicsot, a keresztény kiskereskedőt küldték fel, nézze meg, mi van. Az öles termetű férfi előbb csak az orrát dugta ki, de mikor látta, hogy a világ nem dőlt össze, ő is odamerészkedett, egész a közelébe furakodott, és hatalmas, vörös öklével verni kezdte a mellét: — Kommnniszt, kommuniszt! A katona csak állt az embergyűrű közepén, állt, komolyan, csöndesen, mit is válaszolt volna, hiszen e sok nyelvű zűrzavarban egy szót sem érthetett. Ferde, keleti metszésű szeme meg-megpihent valakin, vékony, barnás arcáról azonban nem lehetett leolvasni, mire gondol. Nyugalom ült ezen az arcon, s szemhéjain a fáradtság, amelyet, ki tudja, mióta hordoz — de karcsú, inas testének tartása köny- nyed és fiatalos volt: minden mozdulatában a készség, hogy ha kell, rögtön harci állásba ugorjék. Hallgatása lassan a többieket is lecsöndesítetle. — Nyemet katona?... — kérdezte végül, lágyan felhúzva a szó végét. Két kézzel is bizonygatták, hogy nincs, nincs, nincs német. Egy asszony nevetve a tenyerébe fújt, úgy mutatta: elszeleltek. A katona lassan megindult, nyomában a lakók kis csapata: féllépés távolságban követték, akár egy előkelő vendéget, aki a házat jött megtekinteni. Pintér Zoltán addig a pince lejáratánál állt, nem akart közelebb lépni. — Ha száz évig élek is... — morogta halkan maga elé, olyan könnyű, furcsa érzés volt, hogy ez a múló pillanat amelynek mindjárt vége: a borús reggel, a törmelékekkel telt szűk udvar, a kiabáló, mutogató emberek most már örökössé válnak benne és elkísérik, amíg lélegzik. Mikor a katona elment mellette, kinyújtotta felé kezét, és megérintette a könyökét, mintha arról akarna meggyőződni: valódi-e? Amaz ránézett, de nem csodálkozva, inkább elgondolkozva, aztán továbbindult. Végigjárta az óvóhelyet, sehol nem állt meg. A pince egyik helyiségében tizenhét magyar katona tanyázott: két nappal ezelőtt ugrottak meg, hogy ne kelljen Budára vonulniuk, s behúzódtak az első házba, ahol nem láttak németeket. Nem is voltak ezek igazi katonák, csak zenészek, ezüst lanttal a hajtókájukon, sok fekete hangszeres ládával, amelyet most sem hagytak el, s mindössze egyetlen ócska puskával. Az orosz a puskát rögtön kettétörte a kőpadlón, a zenészeket pedig fölvitte az udvarra. Még az emeleteken is körülnézett, de csak Markóék laktak most fent. Amikor a szobába lépett, a fiúk egyszerre fölálltak. Várkonyi elvörösödött és köhögött, Verébnek, a hallgatag Verébnek könnyek folytak le mozdulatlan arcán. Markó a hideg kályhának dőlt, ajkába harapott, és vádolta magát, miért nem tanult meg oroszul. — Szere- da Gábor — mondta halkan. Ez volt az igazi neve. Gazsó felült az ágyban, és megbűvöl- ten nézte a katonát, olyan kimeredt szemmel, hogy abban is földerengett valami és lassan közelebb lépett. Gazsó elkapta az orosz bal kezét, újra érezte a tenyér érdes tapintását: a kisujj utolsó íze hiányzott. — Ugye, hogy ő az! Tudtam! Ö az a ruszki! — kiáltotta és hangosan nevetni kezdett; két karral magához húzta a kezet. E pillanatban a katonai is rájött, hogy ez csak az a sebesült magyar fiú lehet, akit az ostromlott banképület lépcsőjén látott. Ferde vágású szeme fölcsillant, örömében ő is hangosan, gyerekesen elnevette magát, és kutatni kezdett vattás zekéjének zsebében: mit is adhatna neki? A háborúban ritkán szokott az ember ismerőssel találkozni. Csak egy megkezdett csomag kekszet talált: letette Gazsó lába mellé az ágyra, két ép sor foga villogott. — Nyem ruszki, kirgiz! — mondta és csonka kezével mellére ütött. — Tu- rumbek. A zenészek közben az udvaron vártak ládáikkal. Ütött-kopott, szomorú külsejű legények voltak, soványak, piszkosak, szakállasok; ócska, foltos, lerongyolt egyenruhában, s cigarettát kunyeráltak mindenkitől. Később egy szovjet tiszt is bejött, egy őszülő, de egyébként fiatal, borotvált arcú főhadnagy: Turumbuk parancsnoka. Kérdez gelni kezdte a katonákat, hogy kicsodák, hová tartoznak, miképpen kerültek ide, de azok nem tudtak válaszolni, csak hangszereiket mutogatták. Tolmácsra volt szükség, s most már senki sem akart jelentkezni: Zoltán vérvörös arccal előre lépett. — ön beszél oroszul? — kérdezte a tiszt, rávetve a szürkéskék szemét. — Beszélek kicsit — felelte Zoltán is oroszul, halkan. A főhadnagy arcát a levegő pirosra, egészségesre edzette, annál meglepőbb volt őszülő haja a ránctalan halántéka fölött. Szemöldöke is szürkült. — A fronton tanulta? — Nem voltam a fronton. Diák va-. gyök. — Önöknél a diákok tanulnak oroszul? —■ Nekem a munkámhoz kellett. A magyar nyelvben sok a szláv szó ... — ön nyelvész? — Igen — mondta Zoltán még jobban elvörösödve. A tiszt újra megnézte szürkéskék, acélszürke szemével, de nem kérdezett többet, csak a zenészek parancsnokát hallgatta ki néhány kurta szóval. Bólogatott, valamennyiü- ket Turumbekra bízta, s már sietett is tovább. Az alacsony szovjet katona szétosztott a zenészek között egy doboz hosz- szú szopókás orosz cigarettát, és kivezette őket az utcára; ott sorba álltak a kocsiúton. Turumbek hangosan magyarázta, aztán a két kezével is mutogat* ta, hogy szedjék elő a hangszereket. — Muzika! — kiáltotta. — Szabad te, magyar!... A katonák vállukat vonogatva, ím- mel-ámmal kiszedték a trombitákat, sípokat, a fényes cintányért. Turumbek nevetve, szemmel-kézzel bíztatta őket, hogy csak rajta! — De mit játszunk? Hiszen kottánk sincs... A rongyos, éhes zenészek fejüket ösz- szedugták, tanakodtak. Az egyik kürtös, akinek vastag, piszkos kötés volt a nyakán, a Himnuszt ajánlotta, de leszavazták, mert az istennel kezdődik, még baj lehet belőle. A Kossuth-nótát nem tudták hangjegyek nélkül; a dobos, egy kis cingár, cigányképű őrvezető bizonygatta, hogy ugye ő mióta mondja, meg kellett volna tanulni az Internacionálét. Végül is Rákóczi-indu- lóban egyeztek meg. A szakállas karmester — valaha kövér, vörös fickó lehetett, de most lötyögött rajta a zubbony — kiállt a sor élére, botját a magasba emelte: a menet síppal-dobbal, eget-földet hasogató csinnadrattával megindult az Apponyi tér felé. A trombiták a hosszú hallgatásban berekedtek, hamisan szóltak, a dob is elrepedt, de azért csak fújták és verték, mintha az életükért muzsikálnának. Kiégett üzletek és szétrobbantott betontorlaszok, lódögök, szakadt huzalok között vonult a tépett, sántikáló ki csapat a szürke, hideg téli reggelben, egy ledőlt házat a túlsó járdán kerültek meg, de a hang magasan szállt és csattogó, harsogó dallamokkal töltötte meg a Belváros gyászoló utcáit. Az emberek kibújtak a pincékből, fázva, soványan, piszkosan a kapuk alá álltak, kihajoltak a vakszemű ablakokon. Olyan rég nem szólt itt zene: nézték, hallgatták ezt a csodát, férfiak és nők a szemüket törül- gették, nevettek és sírtak. KARINTHY FERENC; BUDAPESTI TAVASZ (RÉSZLET) Szergej Muradjan: Új élet kezdődött
