Új Szó, 1975. február (28. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-03 / 28. szám, hétfő
O rvoshoz mentem, Időszakos vizsgálatra: szokásommá vált ez, amióta betöltöttem a negyvenet. Az orvos, Carlo Trattori, régi barátom, kívül-belül ismer már. Szürke, ködös őszi délután, nemsokára beesteledik. Alighogy belepek a szobájába, Trattori különös, fürkésző pillantást vet rám, majd elmosolyodik: — De hiszen te remek bőrben vagy! Szinte rád se lehet ismerni... kivált ha belegondol az ember, hogy milyen nyúzott volt a képed még alig néhány éve is. — így igaz, Nem emlékszem, hogy valaha is ilyen jól éreztem volna magam. Rendszerint akkor megy az ember doktorhoz, ha nincsen jól. Most viszont azért kerestem föl barátomat, mert jól vagyok, sőt remekül. S valami új elégtételfélét is érzek Trattori irányában: mindeddig neurotikusnak ismert, szorongásosnak, századunk valamennyi fő lelki betegségétől megpróbált szerencsétlen alaknak. De most jól vagyok. Néhány hónapja egyre jobban. Immár nem fordul elő, soha többé elő nem fordulhat, hogy a reggeli ébredéskor, amikor a nagyváros szomorú, halotti szürkesége ' beszivárog a redőnyök résein, öngyilkos tervek foganjanak az agyamban. — Megvizsgáljalak? Van értelme? — mondja Trattori. — Ezúttal potyán jutnék a honoráriumhoz. — Hát, ha már itt vagyok . .. Levetkőzöm, végigfekszem a vizsgálóasztalon, ő megméri a vérnyomásomat, meghallgatja a szívemet, tüdőmet, megvizsgálja reflexeimet. Nem szól egy szót se. — Nos? — kérdem. Trattori vállat von, válaszra se méltat. Úgy néz, mintha nem ismerné már unásig a képemet. Végre mégis megszólal: — Azért áruld el: mi van a képzelődéseiddel, a klasszikus képzelődéseiddel? Az agyrémeiddel? Nálad meggyötörtebb pasast még életemben nem láttam. Csak nem akarod elhitetni velem ...? Leintem, határozottan, energikusan: — Tabula rasa. Hófehér, tökéletesen tiszta lap. Tudod te, mi az a semmi? Még az emléke sem kísért! Mintha más ember volnék. — Mintha más embep volnál... — visszhangozza Trattori vontatottan, gondolataiba miélyedve. Odakint közben megsűrűsödött, összeállt a füstköd. öt óra van még csak, de lassanként sötétedik már. — Emlékszel? ... — mondom —, emlékszel még, hogy éjjel egykor, kettőkor is rádtörtem olykor, hogy kiönthessem neked a lelkemet? Te meg hallgattad a navalygásomat, pedig olyan álmos voltál, majd lefordultál a székről. Szégyellem magam, ha csak rágondolok is. Milyen hülye voltam, csak most látom, milyen rettenetesen hülye. — Hm, ki tudja. — Tessék? — Semmi. Hanem válaszolj, de őszintén: most boldogabb vagy, mint akkor? — Boldogság! Micsoda nagy szavak! — Na jó, mondjuk ... elégedett, derűs, jókedvű ... — Hót persze, hogy jókedvű vagyok most. — Mindig panaszkodtál, hogy a családban, a munkában, az emberek között magányosnak érzed magad, elszigeteltnek, elidegenedettnek... Egyszóval mindez a múlté? — A múlté bizony! Először történik meg az életemben, hogy ... hogy is mondjam? ... hogy végre úgy érzem: beilleszkedtem a társadalomba. — Teringettét! Gratulálok. Ennek pedig biztonságérzet a következménye, ugye? tiszta lelkiismeret, igaz? — Ugratni akarsz? — Eszem ágában sincs. És mondd csak: rendsze- sebben élsz, mint azelőtt? — Nem tudom. Talán. Dino Buzzati: Orvosnál — Tévét nézel-e? — Majd minden este. Irmával szinte sose járunk el hazulról. — Hát a sport érdekel-e? — Nevetni fogsz: kezdek szurkolóvá válni. — És melyik csapatnak szurkolsz? — Természetesen az Internek. — Pártállásod? — Miféle pártállásom? — Hát a politika. Fölállok, odamegyek hozzá, a fülébe súgok egy szót. Mire ő: — Minek ez a titokzatoskodás? Mintha nem tudna róla mindenki. — Megbotránkoztattalak? — Ugyan. Mindennapi dolog ez már a polgárság körében. És a kocsi? Szeretsz autót vezetni? — Rám se ismernél, ha most látnál a volánnál. Tudod, milyen csiga voltam azelőtt. Nos, múlt héten négy óra tíz perc alatt tettem meg az utat Rómától Milánóig. Trattori leveszi a szemüvegét. Ültében az asztalra könyököl, kezét összekulcsolja. — Akarod tudni, mi történt veled? Döbbenten nézek reá. Csak nem valami szörnyű betegség tüneteit fedezte föl rajtam?! — Hogy mi történt velem? Nem értelek. Találtál valamit? ... — Találtam. Végtelenül egyszerű dolgot. Meghaltál. Trattori nem valami tréfáskedvű ember, a rendelőjében meg éppenséggel nem szokott vicellődni. — Meghaltam? — hebegtem értetlenül. — Hogyhogy meghaltam? Valami gyógyíthatatlan betegség? ... — Csudát betegség. Nem azt mondtam, hogy meg kell halnod. Csak azt, hogy meghaltál. — Miket beszélsz összevissza. Hiszen az imént magad jelentetted ki, hogy az egészség élő szobra vagyok!... — Egészségesnek egészséges vagy. Mint a makk. De meghaltál. Hozzásimultál, hozzaidomultál a társadalomhoz, testestül-lelkestül, beleilleszkedtél, beleolvadtál, eggyé váltál vele, immár nyugalom az osztályrészed, lelki egyensúly, biztonságérzet. Hulla vagy. — A, így érted? Még jó. Metafora, hasonlat... Alaposan rámijesztettél! — Nem is annyira metafora. A testi halál örök jelenség, s végeredményben igen csak banális. De van más halál, s az olykor még rosszabb. A személyiségről való lemondás, az utánzás, a mimikri tökélyre emelt készsége, meghódolás a környezetnek, önmagad föladása... De hát nézz körül. Beszélj az emberekkel. Nem veszed észre, hogy legalább hatvan százalékuk halott? S ez a százalékarány évről évre csak növekszik. Kihunytak, legyalultak, igába hajtottak. Mind ugyanazt kívánja, ugyanarról beszélget, a gondolata is egy és ugyanaz valameny- nyinek. Undorító tömegkultúra. — Mesebeszéd. Most, az egykori szorongások, lidércnyomások nélkül sokkal inkább érzem, hogy élek, mint valaha, sokkalta élőbb vagyok most, amikor megnézek egy meccset, vagy amikor tövig nyomom a gázpedált. — Szegény Enrico. Áldottak a te egykori szorongásaid. Hát ebből elegem van. Most már igazán idegesít ez az ember. — Nos, ha meghaltam, mivel magyarázod, hogy sose adtam el* annyi szobrot, mint épp ebben az utolsó esztendőben? Ha olyan agyalágyult volnék, mint ahogy mondod ... — Nem agyalágyult. Halott. Hatalmas országok vannak manapság, melyeknek egész lakossága halott. Több száz millió hulla. Dolgoznak, építenek, terveznek, kitalálnak, szörnyűségesen sokat tesznek- vesznek. És boldogok, elégedettek. De halottak, szegények. Mikroszkopikusan parányi kisebbség a kivétel: ezek azt csinálnak, amit csinálni akarnak, azt szeretik, amit szeretni akarnak, s abban hisznek, amiben hinni akarnak. A többi: akár azok a bizonyos jobblétre szenderült bennszülöttek az Antillákon: a varázslók föl-föltámasztják s kihajtják őket a földekre dolgozni. Ami pedig a szobraidat illeti, épp a siker, amiben csak most van, egykor annál kevésbé volt részed, igen, pontosan a sikered bizonyítja legjobban, hogy meghaltál. Alkalmazkodsz, számítgatsz, tájékozódói, lépést tartasz; letörted a tüskéidet, levontad a zászlóidat; a bolond, a lázongó, az ábrándokban ringatózó, ámított és önámító Enrico benyújtotta a lemondását. Ezért tetszel most a közönségnek, a tömegnek, a halottak nagy tömegének. Fölugrok. Nem bírom tovább. — És te?l — kiáltok rá dühösen. — Magadról miért nem beszélsz? — Én? — Ingatja szomorúan a fejét. — Hát persze. Meghaltam én is. Sok-sok éve magam is. Csak hát nekem maradt egy kis résem... talán a szakmai becsület tartatta meg velem... s ezen a szűk kis résen még sikerül kilátnom a világra. Most már igazán beesteledett. A szépséges ipari füstköd ólomszínre váltott. Az ablakon át épp csak hogy kivehető immár a szemközti ház. TELEGDI POLGÁR ISTVÁN fordítása A sáncon halt humanista Az irodalomrajongó és a tanítvány szomorúságával gyászolom már harminc év óta Szerb Antalt, a kiváló irodalomtörténészt, a modern polgári esszé egyik legjobb mesterét. Életművének értékelő elemzését már elvégezték az arra hivatottak, alkotásait újra kiadták, színpadra és televízióra alkalmazták, és mi, akik valamikor, a toll- forgatói pálya kezdetén, érezhettük vadhajtásokat gyomláló szigorú szeretetét, jóleső érzéssel vesszük tudomásul, hogy a szomszédos Magyar Népköztársaságban újra felfedezték az életmű soha nem tompuló fényét, soha nem csökkenő értékét. Amikor halálának harmincadik évfordulója alkalmából idézem az emlékét, a mai fiatalokhoz szeretnék szólni: vigyázzatok — ilyen volt a fasizmus! Tragédiájának utolsó fejezeteit özvegyétől tudom. Szerb Antalt 1944 június elején vitték munkatáborba. Egy ideig Budapesten dolgozott, egy úgynevezett „Élelmiszer elosztóban“, de 1944 november végén a Nürnberg utcai munkaszolgálatos szállás lakóit — köztük Szerb Antalt, Halász Gábort és Sárközi Györgyöt — a nyilasok zárt vagonokban, több napig élelem és víz nélkül először Ausztriába vitték, onnan visszairányították őket a magyar határszélre — sáncmunkára. Idézem özvegy Szerb An- talné szavait: „Minden felszerelés nélkül vitték el őket. Ami rajtuk volt, s amijük volt, azzal Pesten sem élhettek volna meg, nemhogy a határszélen (Balfon), szabadban dolgozva és szabadban megszállva. Láttam a pajtát, ami a szállása volt. Minden oldalról nyitott pajta volt, tetejét négy láb tartotta. December 15-én két fiatal katonatiszt katonai kocsin, hamisított paranccsal utazott érte Balfra. Kiadták őt, de nem indultak el, mert Szerb Antal ragaszkodott hozzá, hogy mentsék meg Sárközi Györgyöt és Halász Gábort is. A német őrség gyanút fogott, újra átvizsgálta a papírokat és a kocsi nélküle indult el. Szilveszter éjszakáján előadást tartott bajtársainak Shakespeare-ről és József Attiláról. Aztán rohamosan romlott az állapota. Cipője nem volt, ujjai lefagytak, táplálékot, ha az amit kaptak tápláléknak nevezhető, már nem tudott befogadni és amikor egy küldöttség arra kérte a láger vezetőjét, hogy zárt helyen végezhető munkára ossza be, a fasiszta pribék a következő választ adta: „ ... éljen és dögöljön meg, úgy mint a többi.“ Ennek ellenére sikerült őt bejuttatni egy műhelybe, ahol legalább melegben dolgozhatott, de még aznap otthagyta a számára valóban életet jelentő meleget, mert — ahogy barátainak mondta: „Tudom, hogy meghalok, de köztetek akarok meghalni“. Haldokolva feküdt, munkára képtelenül, amikor nyilas suhancok halálra vertékl Idézem emlékét, kissé mindig gúnyos, de mindent megértő mosolyát, nagyszerű előadásait az etruszk kultúráról és Adyról, Gogolról és Vörüsmartyról idézem rajongását — „megtanulok perzsául, hogy még egyszer élvezhessem a félig értett dolgok egyetlen szépségű igézetét“ és idézem a parancsot, amit tőle kaptam — kaptunk nagyon sokan akkor pályakezdő fiatalok: „Maradjon egy kicsit ünnep az az óra, a nap, a hét, amikor írsz“. Negyvenhárom éves korában oltották ki az életét! Ilyen volt a fasizmus ... PÉTERFI GYULA Könözsi István felvétele Simkó Csaba versei Víz Nagy állóvíz — meddig visz ez el (alján az arc hatalmas kövek között — mozdulatlan) Minden reggel föléje borul az ég este csillagok ütnek a hátába kést Nem hoz hullámot a szél (fekete rengeteg mélyén levelek hegyében él) Utolsó bekezdés Már mindenki bezárta a kaput csak a kutyák üvöltésében lakhatok
