Új Szó, 1975. február (28. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-17 / 40. szám, hétfő
n ép, enyhe idők Jártak. És az a nap már december elseje volt. Tímár a helység házához hajtatott, s odahívatta a bírót. Elmondta neki, hogy ő az uradalom új bérlője, megbízta, hogy hirdesse ki a gazdák között, hogy a földeket jövő évre is megkapják felébe. Két éven át nem volt termés; annyi, mintha ugarolt volna a föld; jövő évre dús aratásnak: kell következnie. Az idő kedvez, az ősz hosszúra nyúlik, még el lehet szántani-vetni, ha szorgalmasan hozzálátnak. —» Ez mind jó volna, — mondák neki, — a szántással csak elkészülnénk, de a fődolqg az, hogy nincsen vetőmag. Drága pénzért sincsen. A gazdanép a saját földeit is tiltul vetette el őszivel. A köznép máién fog az idén kitelelni. — Lesz vetőmag is, bíztatá a földészeket Timár, ő fog gondoskodni arról. — S így járta végig a többi falvakat is, amikhez a felesgazdák laktak, s biztatására rögtön neki- szalasztották az ekét az ugarnak, s elkezdték széltében-hosszában szántani a roppant területet, mely már arra volt szánva, hogy egy egész évig parlagon maradjon, s ne teremjen mást, mint bogáncskórót. De hát a vetőmag honnan kerül elő? Oláhországból hajóval földhozni már késő; itt a közelben nem kaphat. De Timár tudta azt, hogy kapható az valahol December másodikén este érkezett meg Pleszkovácra, ahol kora őssze>! még agyon akarták verni. Ott felkereste főtisztelendő Sándorovics Cyrill urat, aki ugyanakkor kikergette a házából. — No, fiam, hőt megint itt vagy? — e szókkal fogadá őt a főtisztelendő úr, ki olyan nagy barátja és jóltevője a népnek, hogy rég megérdemeltette volna a vaskoronarendet, ha olyan szerény nem volna. — Mit akarsz megint? Búzát akarsz tőlem venni? Mondtam már ezelőtt két hónappal, hogy nincs; nem adok; mit akarsz mondani? Ne hazudj, mert nem hiszek semmit. Görög neved van, hosszú bajuszod van; nem hiszek a pofádnak. — Timár mosolygott. — No, ezúttal, igazmondással jövök. — Nem lehet az! Ti felsővidéki kereskedők mindig megcsaltok bennünket, elhitetitek, hogy bő termés volt odafenn, hogy a búza árát leverjétek. Mikor zabot akartok venni tőlünk, elhíresztelitek, hogy a kormány minden lovát eladja. Hamis a lelketek. — Most pedig igazat mondok. Én a kormány megbízásából jöttem, s annak a nevében instállom meg főtisztelen- dőségedet, hogy nyissa meg számunkra magtárát. A kormány megtudva, hogy a vidékbeli népnek nincsen vetőmagja, kölcsönképp akarja azt neki kiosztani. Szent cél és nagy jótékonyság a népre nézve, s jó szolgálat a kormány előtt, aki abban segítségére lesz. A búzát nem én veszem által, hanem maguk a parasztgazdák, akik azt vetőmagnak kapják. — Hja, fiam, ez mind igaz, én magam is sajnálom a szegény népet, de hát nekem sincs. Honnan vettem volna? Magamnak sem termett. Itt a nagy bolond kontignációs magazin, de üres mind a három emelete. — Nem üres az, fötisztelendő atyám, tudom én, hogy még a harmadévi termés is mind benne van, kapok én ott még legalább tizezer mérő búzát. — Kapsz kutyát! Biz oda nem mégy. öt forintért sem adom. Tavaszra hét forint lesz az ára, akkor majd odaadom. Hazudsz, nem a kormány keresteti. Te akarod magad elcsípni. Egy szemet sem adok. Tud is a kormány arról valamit, hogy te vagy a világon, meg hogy én vagyok a világon. Békák vagyunk mi annak mind a ketten. A bástya állta keményen a kis ágyú- tüzet, Timár a zsebébe nyúlt, s előhúzta a huszonnégyfontost, a miniszter levelét. A főtisztelendő úr, mikor azt a levelet elolvasá, nem tudta hirtelen, hogy szemeinek ne higyjen-e, vagy Tímárnak? JÓIK A i ÍVJ ŐR: Mert magam is felmegyek, személyesen megköszönöm ezt a gráciát őexcellenciájának. Te is eljössz velem, ugye? Elviszesz odáig. No, te kívül maradsz a pitvarban. Mondsza csak, milyen ember az a miniszter úr? Magas? Alacsony? Nyájas? Haragos? Min- gyárt ideadja azt a keresztet? Szereti-e a jó karlócai ürmösbort? No, azt te is megkóstolod mingyárt. Hasztalan volt Tímárnak minden sza- badkozása, hogy ő még az éjjel vissza akar menni Levetincre, utasítani a sáfárokat, hogy küldjék a felesbérlőket a vetőmagért rögtön; nem eresztette a szíves házigazda, inkább maga állított elő lovas legényeket, kik által Timár Az arany ember (Részlet) Azonban a nagy kétfejű sasos pecsét kívül, belül pedig a Hofkammer hivatalos stampigliája tökéletesen meggyőzték afelől, hogy ez nem csalás, ez élő valóság. Ez volt pedig az ő álmainak netovábbja. Egy olyan fényes keresztet viselhetni a mellén. Ismerte ezt az ő gyengéjét Timár jól; mert sokszor hallotta tőle, mikor megkötött alku után együtt maradtak poharazgatni, azokat a keserves panaszokat, hogy milyen helytelenül cselekszik a kormány, midőn a karlócai patriarcha mellére any- nyi érdemrendet felaggat: minek egy embernek olyan sok, másiknak meg semmi? Ez volt a főtisztelendő úr legmagasabb vágya. Feltűzhetni azt az érdemrendet, hadd bámuljon el rajta a paraszt, s hadd irigykedjék a csajkás őrnagy, kinek még olyan nincsen, a patriarcha is mindjárt ogy fokkal nyájasabb leend iránta. De egészen át is változott egyszerre minden indulata Timár iránt. — Ülj le, kedves öcsém! (Eddig még székkel sem kínálta.) Hát mondd meg, hogy jutottál te ilyen excellenciás úrnak az ismeretségéhez? Hogy bízták rád ezt a levelet? Timár aztán mondott neki egy mesét, mintha nyomtatásból olvasta volna. Hogy ő elhagyta Brazovicsot, s kormányszolgálatba állott, a miniszter úrnál nagy befolyása van; e kitüntetésre is ő ajánlotta régi derék ismerősét, a főtisztelendő urat. — Mindgyárt tudtam én, hogy nem vagy te olyan bolond ember, mint amilyennek látszol! Ezért szerettelek mindig olyan nagyon. No, fiam, minthogy olyan görögforma neved van, meg hogy olyan jó, becsületes képed van, hát adok búzát. Mennyi kell? Tízezer, tizenkétezer mérő? Amennyi van, mind odaadom. Nem a miniszternek a kedvéért, azt ne hidd, hanem a te jó képedért: meg, hogy a szegény néppel jót tegyek. Mit mondtam? öt forintért adom? No, teneked odaadom négy forintért és tizenkilenc garasért. De kifizeted mindjárt? Vagy fölmenjek érte Bécsbe? Egyúttal azt is elvégezhetem. mindenfelé elküldözte az üzeneteket, s Miskának ott kellett nála maradni éjszakára. A főtisztelendő úrnak vpltak olyan gömbölyű, talpatlan poharai, amiket nem lehet a kézből letenni, hacsak ki nem itta előlük az ember a bort, mert feldülnek. Azokból egyet odaadott Timár kezébe, másikat fogta a magáéba, s reggelig elbeszélgettek ilyen formán, Tímáron meg sem látszott, hogy bort ivott. Tudott ő már ahhoz. Sokat járt ő Bácskában. Másnap már jöttek a parasztgazdák szekereikkel az esperes udvarára. Mikor meglátták, hogy csakugyan ki vannak nyitva a háromemeletes gabonatár kapui, akkor azt mondták Tímárnak, hogy de már ezentúl ő lesz a csodatevő szent. Volt abban a meg- tárban annyi harmadévi gabona, ameny- nyit csak őszi alá el bírtak vetni. Timár, addig el nem mozdult a bérlett uradalomból, míg a kemény fagyok be nem következtek, amik az őszi búzavetésnek aztán határt szabtak. De elég volt az idénre ez. A többi marad tavaszi alá, vagy ugarnak, vagy kaszálónak. A harmincezer hoíldas birtokon alig volt néhány száz hold legelő, a többi mind elsőosztályú búzatermő televény sikföld. Ha itt a jövő év áldást hoz, irtóztató lesz a termés. A vetés pedig éppen jókor történt. Az egész ősz október végéig száraz volt és szeles; akik azalatt vetettek, azoknak megint rossz termésük lesz jövő évre is, mert a százezernyi vándor hörcsög kiette a ki nem kelt gabonát. Akik novemberben vetettek, sárba, azoknak viszont ártott*a lágy földben; hanem amint ez a hó hirtelen elolvadt, hosszú enyhe idő jött, ami eltartott egész karácsonyig, akik ezalatt vetettek, igen jól jártak: a hörcsög elpusztult már, a fagy előbb jött, mint a hó, s ez a szép fehér takaró aztán elfödte a kincseiket minden pusztító ellenség elől a tavaszig. Nagy hazárdjáték a földmívelés! Vagy hatot, vagy vakot. Timár hatot vetett. Olyan áldott év következett, hogy aki szerencsésen vethetett el, annak a Bánátban húsz magot fizetett az aratás. A levetincí földészek áldották az ú] bérlőt, aki nem engedte elveszteni ezt az évet. A saját földeik rossz, gazos üszögös terményt adtak, a feles földek pedig ontották a tiszta búzát. És abban az évben Timár harminc hajóval vontatta fel Komáromba, Győrbe a legszebb gabonaneműket, s a harminc hajó terhe annyi pénzébe volt neki, mint másnak három. Tőle függött meghatározni, hogy félmilliót nyerjen-e abban az egy évben, vagy megtoldja azt még százezerrel? Vagy leengedjen egy százezret abból a félmillióból? talán azért, hogy a szegény népnek olcsóbbá tegye a kenyeret? vagy talán azért, hogy a szegény versenytársaknak a torkukra tegye a kést? Hiszen úgy játszhatott velük, mint a macska az egérrel. Ogy lenyomhatta a gabona árát, ahogy neki tetszett. A Brazovics- kávéházban minden este dühös jelenetek folytak az egybegyűlt gabonakereskedők között. Ez az egy év óta felcseperedett Timár minden kereskedőt letiport. Nincs mód mellette mcgállhatni a piacon. Annyi a pénze, mint a poilyva, s úgy vesztegeti az úruját, mintha lopta volna. Bizony torkon ragadnák, ha odamenne közéjük. De soha sem megy. Nem látja azt soha senki, hogy valakivel ismeretségkötés végett szóba állna. Senkivel sem közli, amihez kezdeni akar. És akármihez kezd, az mind arannyá válik a kezében. Oj meg új vállalatok indulnak meg általa, amiket más ember is kitalálhatott volna; amik ott feküdtek a tenyerén minden embernek, csak a markát kellett volna összeszorítania; de csak akkor vették észre, mikor már ez az ember felmarkolta előlük. És soha sem nyugszik; mindig kocsin ül, utazik, jön-megy; az a csoda, hogy minek lakik még ebben a városban? miért nem megy Bécsbe? minek ilyen gazdag embernek Komáromban tartani főüzletét? (Bárha akkor fontos kereskedelmi piac volt az.) Timár tudta, hogy mi köti őt oda. ő tudta, hogy miért lakik abban a városban, ahol minden kereskedőtársa halálos ellensége, ahol a Brazovics-kávéház ajtaja előtt, mikor végighajtat, mindig az az áldás hangzik utána: „törjön ki a nyakad!“ Ennek a háznak ís az ő markába kell még kerülni minden bennelévővel együtt! Ez tartotta őt Komáromhoz kötve, mikor már másfélmilliomos volt; mégis ott maradt, ahol őt még mindig Tímárnak hítták, s nehezen akartak hozzászokni az új nemesi nevéhez: „Le- vetinczy“. Pedig a nemesi névhez nemesi tetteket is tudott csatolni. A város szegényei számára kórházat alapított, a protestáns tanodában ösztöndíjakat tűzött ki, még az áldozó kehely is arannyá vált a kezében; a régi ezüst helyett aranyat csináltatott az egyháznak. Kapuja mindig nyitva volt a szegénynek, s péntek napon utcahosszat állt házáig a koldusnép, aki a maga pénzéért jött, a legnagyobb rézpénzért a világon, amit vargatallérnak neveznek. S nagy híre járt, hogy amely.hajóslegénye a vízbe fulladt, annak árváit ő nevelteti fel, s özvegyének évdíjat fizet. Arany emberi Arany ember! Csak egy hang odabenn mondta mindig: „Ez nem igaz! ez mind nem igaz!“ ÚJ VERSEK Csatai Varga László: Lel tár szememben egy repülőgép roncsa a halál felségjelével megolvasztotta a fény üvegét mellem a légnyomás behorpasztotta nehezen lélegzem a tiszta levegőn is csontjaimban vas-mozaikminták nyílnak koponyám rozsdás darazsakkal tele szívemben egy fe! nem robbant akna lüktet Dénes György: Falat rostén a földnek Ezerkilencszázhetvenkettö. A költő két világ között fekszik, falat rögén a földnek és szép álmokért könyörög. Már nem remél babért, szerelmet, szelíd nyugalmat esd magának, gyámoltalan lett, mint a gyermek, s mint vén paraszt: tétova, fáradt. Csak ámúl hamvas mély egén a lázban izzó földgolyónak, aztán elejti csöndesen utolsó csillagát a szónak. 1ANC (Greiner Szibill pasztell) 1975. II. 17.
