Új Szó, 1975. január (28. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-13 / 10. szám, hétfő
Susil Weeraratlhina felvétele MIHAIL EMINESCU:* Száz árbocbó! Száz árbocból, mely naponta csendes révből vízrelendül, hány törik szét, összerontva vad szeleiktől, fergetegtől? Vándormadarak hadából, húzván tájakon keresztül, tengerek mélyére hány hull, fergetegböl, vad szelektől? A szerencsét hajkurászd, vagy eszményképeid kövessed, sujtolási rádtalálnak fergetegnek, vad szeleknek. Gondolatod úgysem értik, mely világol énekedben; szállj csak ringatózva váltig vad szelekben, fergetegben! AFORIZMÁK Egy kis csésze kávéra addig kell türelemmel várni, amíg betelik a pohár. /. Nyikolajszkij •fr Az előadó elaludt — nem tutfía végighallgatni saját magát. V. Szolovjov ☆ A munka alól felmenthetik az embert, de a semmittevés alól soha. Sz. Markov ☆ „Ha valaki csupa igaz életű emberrel dolgozik — mondta az angyal —, akkor ehhez pokoli türelem kell.“ D. Ri/dij ■fr A „Nyitott kapuk hete“ semmilyen eredménnyel sem Járt: csupán mindenki alaposan •«aegfázott. V. Gyevjatij Aki dicshimnuszokat zeng, annak is néha megcsuklik a hangja. A. Csernov A Krokogyilból fordította Gellért György ■ |Jév előtt három nappal, I egy kemény, fagyos éj- szakán Nyikolajevka faluban két lövés zavarta meg a hideg csöndet. Egyik a másik után dördült el ... Valami nagykaliberű fegyverből. És valaki felkiáltott: — A szivedet addl A lövések visszhangja még soká keringett a falu fölött. A kutyák ugatásba kezdtek. Reggelre kiderült. Alek- szandr Ivanovics Kozulin állatorvos lőtt. Kozulin mindössze fél éve élt ebben a faluban. De bárhol jelent is meg, egy csepp érdeklődést sem keltett a nyikola- jeviekben. Ritka jelentéktelen ember volt. Olyan ötven év körüli, kissé puliány... Gyorsan járt... És mindig a földeit nézte. Nagyon udvariasan köszön- getett, de aztán rögtön lesütötte a szemét. Halkan, motyogva beszélt, mintha mindig szégyellt volna valamit. Mintha valami titkot tudna az emberekről, és félne, hogy elárulja magát, ha a szemükbe néz. Nem önmagáért való rettegésében, hanem szégyenében és tapintatból. Még a fehérnépnek sem tetszett, bár azok a józan, csendes férfiakat szeretik. „Krisztus szolgája“, mondják az ilyenről. És lám, ez a „Krisztus szolgája“, éjfél után kirohan a házából és kéitszer a levegőbe lőtt. És kiabált hozzá. Érthetetlen. Délben egy testes, széltől cserzet, vörös képű rendőr jött a járásból. Kozulinhoz az állategészségügyi állomásra. zett rá, akárcsak a rendőr, csak nem olyan nyíltan. Inkább kíváncsiam. — Hát hogy is történt? Mért volt. a lövés? — Fokvárosban tegnap egy embernek átültették a szívét — mondta Kozulin kissé ünnepélyesen. És elhallgatott. Az elnök és a rendőr várt, hogy hogy vain tovább. — Egy halottból egy élőbe. A rendőrnek megnyúlt az arca. — Hogyan? — Egy halott szívét átültették egy élő emberbe. Egy holttestből. — Hogy, fogták és kiásták a holttestet és ... — De minek kellett volna ki ásni, az az ember épp hogy csak meghaltl — Kozulin kissé ingerült lett, ami nála ritkaság volt. — Mindketten kórházban voltak. — Hát, igen előfordul. Előfordul — mondta kissé leereszkedően az elnök —, hogy egyes szerveket átültetnek. A vesét és egyebeket... — Igán és egyebeket —' de szívet-először. Ez szívl — Nem látok semmiféle kapcsolatot közöttük ... mármint a patologikus eset és az éjszakai lövés között — mondta az elnök. — Dehát én úgy megörültem ... nem is, egészen kábult voltam, amikor meghallottam. És a szemem megakadt a puskán, felkaptam, kiszaladtam az udvarra, és lőttem ... — Éjjel. — Mi van abban? Jegyezze ezt meg magának. Igaz is, miért él egyedül? A felcser egész njegrökö- nyödött a váratlan kérdéstől. — A lányom most végzi az egyetemet — a feleségem ott van vele. Nyárra hazajön. Májusban. — Hogy áll tüzelővel? — Köszönöm, egyelőre van. Egyelőre mindenem megvan. Jó itt nekem. — A felcser kezében gyűrögetitie sapkáját, s mint szokta, a padlót nézte. Szégyellte, hogy kiabált. — Bocsássanak meg. — Tört ki belőle. A hatalmas rendőr zavarba jött a váratlan fordu’attól. — Igen, na, minek is ... Az elnök elmosolyodott. — Nem történt semmi. Felejtsük el az egészet. — De aki elfelejti — fenyegetőzött a levegőbe tréfásan a rendőr —, azzal duplán leszámolunk! Jegyzőkönyvet nem veszünk fel, de megjegyezzük. Igen, Kozulin elvtárs? Valamiért minden jól sült el. — Minek kell itt jegyzőkönyv? — mondta az elnök. — Intelligens ember... — Intelligens, intelligens.., de jön még a mi utcánkba.., — Nem jön. Milyen egyetemre is jár a lánya? — Orvosira — felelte Kozulin, És valamiért maga is elnevette magát. Az elnök és a rendőr is kissé elmosolyodott, bár a rendőr, úgy látszott, nemigen értette, hogy min nevettek. — Na, nem is tartjuk fel to* vább, Kozulin elvtárs — mondVASZILIJ SUKSIN: A SZIVEDET ADD! — Jó napot, Kozulin elvtársi Kozulin meglepődve nézett a vendégekre, lesütötte a szemét és halkan, udvariasan mondta: — Jó napot! — El kell majd ... — hogy is mondjam ... hát... menni a községi tanácsba. Jegyzőkönyvet felvenni. — Miféle jegyzőkönyvet? Minek? — Hogy? — értetlenkedett a rendőr. — Minek a jegyzőkönyv? — Lőtt tegnap, nem?! Pontosabban az éjszaka ... — Lőttem. — Hát akkor jegyzőkönyvet kell felvenni. És a tanácselnök akar beszélni magával. Minek lőtt? Talán megijedt valamitől? — Távolról sem. Na, menjünk, majd ott elmagyarázom. Nagy tudományos győzelem született, s én díszlövést adtam la A rendőr őszinte érdeklődéssel, vidáman nézett az állatorvosra. — Milyen győzelem? — Tudományos. — Na és? — Díszlövést adtam le. Mi van abban? Örömömben tettem. — Ez csak Moszkvában szokás — világosította fel a rendőr. — Itt csendháborításmak számít. Mi harcolunk az ilyesmi ellen. Kozulin levette köpenyét, kabátot, sapkát vett, s tekintetével mulatta, hogy elkészült. Az állategészségügyi állomás belárátánál oldalkocsis motorkerékpár állt. A tanácselnök várta őket. — Szóval kiderült, díszlövés volt az éjszaka — kezdte a rendőr és ismét vidáman nézett Kozulinra. Nehézkesen leereszkedett egy nagy bőrfotelbe. Az irattáskájából jegyzőkönyvi űrlapot vett elő. Az elnök krómbőr csizmáját nyikorgatta, jobb kezével megigazította gimnasztyorkájának övét (másik kabátujjából gondosan fényezett műkéz látszott ki) s hellyel kínálta a felcsert. — Üljön le, Kozulin elvtárs. Kozulin is leült a mély fotelbe; az elnök továbbra is az asztalnál állt, és vidáman nfc— Mi? A dolgozók nyugalmát háborítja. — Hánykor volt ez? — kérdezte komolyan a rendőr. — Nem tudom pontosan. Ügy három körül. — Mi az, háromig hallgatta a rádiót? — Nem tudtam aludni, hallgattam ... A rendőr az elnökre nézett. — Hogyhogy, Moszkva háromkor még sugároz adást? — A „Máják“ sugároz. — A „Máják“ egész éjjel sugároz — erősítette meg az elnök, de változatlanul szigorúan nézett a felcserre. — Mégis, ki adott magának jogot, hogy éjjel háromkor a lövéseivel nyugtalanítsa a falut? — Hát, elnézést, erre abban a pillanatban nem gondoltam ... — Mi még csak elnézzük, de hát a dolgozók ... Van akinek ötkor kell kelnie. Nem a levegőbe beszélek. Maga képlett ember, nem valami kanász, magának meg kell érteni az ilyesmit. — Igaz is — élénkült föl a rendőr —, miért rohant díszlövést leadni? Hisz ehhez a győzelemhez magának nincs is köze — maga állatorvos. A kancáknak nem ültetik át a szívét. — Ne merjen így beszélni! — kiáltott fel hirtelen a felcser. És elvörösödött. Elfordította a szemét a rendőrről. Elhallgatott, halkan és keserűen kérdezte: — Miért beszól így? Megint hallgattak egy kis ideig. Az elnök szólalt meg elsőnek. — Nem kell heveskedni. Természetesen ez tudósaink nagy vívmánya, itt nem az a lényeg, hogy kiét ültetik át — mi végül is mindannyian élőlények vagyunk, az eredmény a fontos. S méginkább az, hogy «mberen hajtották végre. De még egyszer mondom önnek, Kozulin eívtárs: önkényeskedése a díszlövéssel éjszakai órákban — ez a nyugalom súlyos megsértése. Lesz még néhány felfedezés! Még minden polgárt pszichopatává csinál itt nekünk. Egyszer $ mindenkorra ta az elnök. — Mehet dolgozni. És csak nézzen be, ha va* lamire szüksége van. — Köszönöm. — A felcser feltápászkodott, egy kicsit álldogált, feltette sapkáját, és a kijárathoz ment. Az ajtóból még visszanézett. — Viszontlátásra. — Viszontlátásra. — Viszontlátásra. A felcser kiment. A rendőr a fotelben ülve nehézkesen az ablak felé fordult és szemével követte, ahogy az állatorvos — végigment az utcán. — Nálunk az ilyet rongyos zsáknak hívják — mondta Jóindulatúan. Az elnök is kinézett az ablakon. Kozulin állatorvos gyorsan ment, mint mindig. A földét nézte ... Arca megint udvarias volt, kicsit bűntudatos. Mindig készen arra, hogy gyorsan, halkan, alig érthetően mondja: „Jó napot“. És máris siessen tovább. — Senkije sincs, csak fecseg — mondta elgondolkozva az elnök. — Hogyhogy? — értetlenkedett a rendőr. — Se felesége, se lánya... — Teljesen egyedül van? — Teljesen. — De hát miért mondja ezt? ... Az elnök vállat vont. — Szerintem, jelentéktelen ahhoz ... rongyos zsák, ahogy mondtad. Nem normális. — Itt van a kutya eltemetve! Látni rajta. Rögtön észrevettem. Pedig volt az állatorvosnak felesége, lánya is. Csak régen volt. És kezdetben minden jó volt. Csak' nem tartott soká. Időv 1 az asszony is rájött, hogy a férfi nem normális, és elhagyta. És magával vitte a lányát is. A lánya valóban nemrég végezte az orvosi egyetemet ... Várta is őt nyárra — nyaralni. Itt szép, csodálatosan szép, és az éghajlat is egészséges — jól lehet pihenni. Egyszerű, jó emberek élnek itt, közöttük a lélek is pihen. A lánya megígérte, hogy ideutazik. NÉMET ÉVA fordítása. 1975. I. 13. JÉKELY ZOLTÁN fordítása * A nagy román költő születésének 125. évfordulójára em- ékeziink.
