Új Szó, 1975. január (28. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-08 / 6. szám, szerda

Ö t 18 ugyanügy « képernyő előtt találta az utóbbi ti-, zenkét csütörtök este, mint millió mást az or­szágban. És tőle is száz­szor megkérdezték az ismerő­sei: mi igaz ebből? Lehetsé­ges-e? Létezett e. Stirlitz —* Iszájev, vagy ennek a megfele­lője? Nem sokat válaszolt, in­kább a képernyő elé ült, és másokkal együtt izgult. Ügy mondja: a siker titkát a ren­dezésben és a színészi alakí­tásban látta. A cselekményt, mármint ami a náci vezetés kulisszái mögött történt, a do­kumentumok látszólag hitelesí­tik... És az ő véleménye nem azért említésre méltó, mert különböző külföldi tudós társa Ságok tiszteletbeli tagja Kele­ten és Nyugaton, mert egy ma­gyar tudományos társaság ál­lami díjas elnöke, mert több száz színvonalas tanulmány, tu­catnyi tudományos könyv szer­zője. Elvégre egy világhírű földrajztudós is szeretheti az izgalmas szórakozást. A napok­ban ünnepelték 75. születés­napját. Magas a kitüntetés, s az ünnepi alkalomkor adták ki életének egyik fő művét, Ma­gyarország hatkötetes atlaszso­rozatát. De az ő véleménye most más miatt fontos: ezer és ezer cikk, könyvtárnyi könyv szól róla — Dóráról, a máso­dik világháború egyik legendás szovjet hírszerzőjéről. Vagyis Radó Sándorról, aki 1936—3944 között Svájcban, mint egy kar­tográfiai kereskedés „tulajdo •nosa“, a Szovjetunió számára dolgozó hírszerzőcsoportot ve­zetett. A Stirlitz dosszié előtte is azt « korszakot idézi, amelynek aktív részese volt. Még akkor is, ha tiltakozik az ellen, hogy többet, nagyobbat tuladonítsa- nak neki, mint a valóság. — Amatőr voltam — erre te szí a hangsúlyt. — Bár a harmin­cas években már tudtam, hogy nagy feladatom lesz, ha a vi­har kitör. De csak 1940-ben kaptam meg összekötő útján a rejtjeleket és csak ekkor mu­tatták meg használati módju­kat is. Kik nyerték meg a háborút? Radó Sándor, a földrajztudós, rendkívül fontos poszton nagy 'szolgálatokat teljesített a fa­sizmus ellen küzdő erőknek, a Szovjetuniónak. Nyikolajevben múzeumot neveztek el róla, a szovjet fővárosban megtalálha tó a szobra azoknak a társasá­gában, akik kiemelkedő lettek kel szolgálták a Szovjetuniót. Titkát sokáig találgatták a nyu gáti világban. Bár azok, akik annak idején — 1936-tól 1944-ig — Svájcban, az ő csoportjá­ban dolgoztak, rengeteg „em­lékezést“ írtak, Önmagukról. Mások is — a Dóra-csoportról. Ezek közül többen odáig men­tek a harmadik birodalom „ka­tonai erényeinek“ a magaszta­lában, hogy egyenesen a Dóra-csoportnak tulajdonítot­ták a Szovjetunió győzelmét. — Hogy miért állítanak ilyen ba­darságot? — teszi fel « kér­dést Radó Sándor. Ha ugyebár nem lett volna „árulás“ a náci vezérkarban, esetleg a hitleri Németország nyer ... Kézen fekvő, nem? A szovjet hatalom erejét becsülik le, és annak a húszmillió szovjet embernek az emlékét sértik meg, akik az életüket adták ebben a hábo­rúban. És azokat az élőket, akik valójában megnyerték ezt a háborút. ö is őriz vagy 25—30 ilyen könyvet. Merthogy a hírszerzés titkaiba bepillantani mindig iz galom. Sokáig hallgatott. Há­rom évvel ezelőtt aztán ő ma ga lebbentette fel a függönyt, ha nem is teljesen. Megírta éle­tének azt a szakaszát, amely­nek moszkvai irattári dokumen­tumai joggal mozgatták meg a Stirlitz-dosszié szerzőjének, a regény írójának, Szemjonovnak a fantáziáját, hogy főhősét Dó­ráról is mintázza... Itt járt nála és Radó Sándornak — „a fasizmus elleni küzdelem nagy harcosának“ — is dedikált egy példányt. Maga a szerző árulta el a filmsorozat díszbemutatója előtt, hogy Radó földrajztudós, Ábel ezredes, Sorge újságíró­diplomata — a szovjet hírszer­zés nagy, szinte páratlan alak­jai adták számára szerzői ih­letet. És ez késztetett most engem is arra, hogy a sorozat ma* gyarorsüági bemutatója után egy soha meg nem történt cse­lekménysor valóságos hátteré­ről, egy kitalált hős egyik igazi ihletőjéről beszélgessünk Radó Sándorral. — Sohasem végeztem kémis­kolát, mint ahogy ezt több szenzációhajhász, ám a valósá­got jórészt nélkülöző könyv­ben írták rólam. Igaz viszont, hogy a szovjet hírszerzésben dolgoztak hivatásosak is. Iga­zi hősök, nagyszerű emberek. Mint például Sorge. Ö valóban hasonlított jellemben, bátorság­ban,higgadtságban, logikus gon­dolkodásban a filmbeli Stirlitz- hez. Ismertem Sorgét, találkoz­tam vele Berlinben is, Moszkvá­ban Is. Akkor persze még nem tudtuk egymásról, hogy közös „pályán“ dolgozunk. Sorge később Tokióban szol­gált, mint a német nagykövet ség sajtóattaséja. Baráti köre Konoye akkori miniszterelnö­kig vezetett. 0 jelezte elsőként a Szovjetunió elleni fasiszta támadás napját is. Vagy: o moszkvai csata idején ponto­san megállapította, hogy a ja pánok nem szándékoznak meg­támadni a Szovjetuniót. Tény, hogy ennek az információiak a birtokában tudott az életha­lálharcot vívó Szovjetunió Moszkva védelmére csapatokat átcsoportosítani a Távol-Kelet ről. Sorge titkát 1941 végén fed­te fel a japán elhárítás, és 1944-ben kivégezték. A szovjet hírszerzésre még a háború alatt is az volt a jellemző, hogy csak olyanokkal dolgozott, akik eszmei közösséget vállal­tak és éreztek a Szovjetunió­val. Sorge is kommunista volt. — Tavaly Japánban jártam. Sírját gondos kezek ápolják ma Is. Lefogatását annak Idején magam is jelentettem Moszkvá­nak, mert Berlinből híre jött. illúziók nélkül Aztán szóba került a Rote KapeNe, a Vörös Zenekar, az admirálisunoka, Schulze Boy sen, Arvid Harnack, Adum Kuckhoff, Greta Kuckhoff és mások, akik nagyon messziről jutottak el az antifasizmusig, a kommunista eszmékig. De az­tán kitartottak mellette a vér­padon Is. Tanúsítja az egyetlen életben maradt, Greta Kuck­hoff, aki valahányszor Buda­pestre jön az NDK-ból, nem mulasztja el megkeresni Radó Sándort. A Rote Kapelle tagjai 1942-ben kerültek a Gestapo karmai közé Gfletát is halálra ítélték. Végül Hitler megkegyel­mezett neki, egyedül neki. Azt mondják, a csoport tagjait hen­teskampóra akasztották, és Müller Obergruppenführer is segédkezett a lebonyolításban. (Hogy azért túl sok illúziónk ne legyen, mondjuk Müllerről, a gestapósról.) És erről még filmet Is készítettek Hitlernek. — Én egy semleges ország­ban éltem. Az engem fenyegető veszély legfeljebb annyi volt, hogy a svájci rendőrség letar­tóztat. 1943 végén le is akartak fogni, de barátaink a felesé­gemmel együtt elrejtettek. Ki­lenc hónapig bújtattak egy szűk kamrában, majd 1944 vé­gén átszöktettek Svájcból a francia partizánokhoz. Hogy kik bújtattak? Ne kérdezze. Még élnek. Ezerszer kutattak már utánuk. Oj szálon futunk a beszélge­tésben. Leselkedett-e Svájcban igazi veszély Dórára? A köny­vében erre csak utalásokat tesz. De több, róla szóló könyv szerzőjétől, például egy Flicke nevű némettől tudjuk — aki a birodalom rádióelhárításában szolgált —, hogy Schellenberg, a náci hírszerzés és elhárítás főnöke többször is járt Svájc­ban. El akarta hallgattatni Dó­rát és csoportját. De célját nem tudta elérni. — Én erről csak utólag ol­vastam, illetve hallottam — közli Radó Sándor. — Hogy Schellenbergnek ez a terve miért bukott meg, nem tudom. Sejtem, hogy azok a svájciak, akik keresztülhúztak számítá­sát, a nekünk érkező Informá­ciókat nem akarták kockáztat­ni. Mert ők is „lefejték“. Újabb rejtélyről kellene fel- lebbenteni a fátylat. Meddig ha­tolt Dóra — informátorl útján — a fasiszta szentélybe? Mert az informátorokról semmit sem tud a nyilvánosság. Ma sem! — Én sem! — közli lakoni- kus rövidséggel. — Ezt a könyvemben is megírtam. Ne­kem egy Rössler nevű volt né­met állampolgár kezdte szállí­tani a híreket, miután rájött, hogy az angolok, akiknek áz információkat kezdetben továb­bította, mindazt a szemétkosár­ba dobják, ami a Szovjetuniót érinti. Antifasiszta volt. Kit segített Bor mamin? A Gestapo persze eszelősen kereste a forrásokat a Wehr- macht vezérkarában. Mert 1943- ban már pontosan tudta az egész Gestapo vezérkar, Hiinm- Jerig bezárólag — Flicke ezt is leírja —, hogy a lehető legtit­kosabb hadi tervek, katonai hadrendek, parancsok szivárog­nak át Berlinből Svájcba, majd onnan Moszkvába. Hitlernek ezt eleinte nem merték jelen­teni, később is csak szőrmen­tén. — A németeknek sohasem sikerült felderíteniük Rössler bei’lini forrásait. A Gestapo és az SD levéltári anyagaiban sincs erre utaló nyom. Egy Schramm nevű német vezérkari tiszt, a háború után, a Dóra-csoportról írva, Árulás a második világháborúban cí­mű könyvében odáig megy, hogy feltételezi: ezek az infor­mációk Hitler közvetlen kör­nyezetéből származtak. És le is vonja a következtetést: „Ha nincs árulás, a német katona- vények győznek!“ Gehlen, az NSZK volt hírhedt kémfőnöke, emlékirataiban Bormann párt­vezért tartottá Dóra szervezett informátorának. —-Flicke is ekörül tapogató­zik. És ezt egyik volt munka­társamnak, Ottó Pünternek a fedőnevéből, a Pákbóból vezeti le, nem kevés fantáziával. Az információk közvetlenül Bor- manntól származtak — mondja. Erre utal: Pakbo-Parteibüro Bormann. A két telexező Radó Sándor az asztalra tesz egy könyvet. Néhány hete lá­tott napvilágot az NSZK-ban. Szerzője Bernd' Ruhland, a szentélyek szentélyében, a Wehrmacht hírközpontjában dolgozott a háború alatt. Moszk­va szemei című kötetében ar­ról ír, hogy a Dóra-csoport va­lóságos informátora két tele­xező lány volt a hírközpont­ban; ő ezt akkor észre is vette, de sohasem leplezte le őket. Most is álnéven beszél róluk. Igazi nevüket — állítólag — közjegyzőnél helyezte el, és csak az érdekelt asszonyok ha Iái a után szabad nyilvánosság­ra hozni. A két nőt akkoriban egy szűk, de igen erős szerve­zet vette körül, s ez juttatta tovább az információkat. A könyv részletes képet és bizo­nyítékokat ad arról Is, hogyan: az SS Milánóba vezető, külön­leges távbeszélőjén jutott el egy milánói összekötőhöz, majd onnan vasúton továbbították a híranyagot a svájci Luzernbe, Rösslerhez, tőle Radó Sándor­hoz. Kétségkívül teljesen új megvilágítás ez, lehet köze a valósághoz. „Dóra“ szerint még el is fogadható a könyv állítá­sa. — Szinte fantasztikusnak tű­nő állítás, hogy a Gestapo itt, a lányok körül nem kutatott; mégis ez a könyv eddig a leg- bizonyítottabb hír az Informá­torokról. A két lányról kiderült, hogy egyiküknek köze volt a kom­munista eszmékhez, a másik azonban távol állt ettől. Min­denesetre mindketten csak annyit tudtak életveszélyes, évekig tartó vállalkozásukról, hogy nemes célokra használják információikat. Hogy az igazság végül Is hol lakozik? A hírszerzésnél évti­zedek telhetnek el, amíg vala­mi nyilvánosságra kerül. Ha kerül. A legendás hírű Ábel ezre­desről ma már sok mindent tu­dunk. Legalábbis a háború utá­ni szolgálatáról, amit az Egye­sült Államokban végzett szovjet hazája javára. Árulás okozta vesztét, így bukott le, harminc évre ítélték, három év múltán kicserélték az amerikai Power- sért, a légi kémért. Ábel hábo-. rús éveiről — amikor persze más nevet használt — viszont már jóval kevesebb a napvilág­ra került információ. Pedig minden utalás szerint az Ab- wehrnél, Canaris hírszerző szol­gálatánál „szaladt fel“ a rang­létrán, és amikor 1945 tava­szán a titkos német—amerikai tárgyalásokról, Wolf tábornok és Dulles svájci megbeszélései­ről, vagyis a Szovjetunió ki­játszására irányuló náci manő­verekről adta gyors tájékozta­tását, bizonyára már a leg­képzettebb hírszerzők közé tar­tozott. Méltán tekinthette ót is egyik ihletőjének a Stirlitz- dosszié szerzője. Ábel akkori segítőtársa, rá­diósa volt a később ugyancsak legendás hírűvé lett szovjet hír­szerző, Georgij Lonov, fedőne­ve Lonsdale. Az ötvenes évek­ben ő szerezte meg az angliai Portsmouthból azt a baktérium- mintát — ellenszer kidolgozá­sához —, amit egy baktérium­háborúra szántak az angol had­ügy akkori urai. 200 gramm ilyen baktérium. az egész em­beriséget kiirthatta volna. Ábel ezredes, a legendás hírű, 69 éves korában hunyt el, Lonsda­le 49 éves korában. Ma is nagy tisztelettel emlékeznek rájuk. A hírszerzés a titkok világa. Erről ritkán lebben fel a fá­tyol. Ábel ezredes 1968 bán nyilatkozott a Smena című szovjet folyóiratnak. Ekkor mondta, hogy nem szereti a „kémsztorikat“, mert ezek rendszerint tele vannak való­színűtlen részletekkel. „A hír­szerzők az ilyesfajta könyvek­ben gyakran valamiféle ember­fölötti lények. Az avatatlano­kat ez lebilincselheti, de a hi­vatásos hírszerzőkben csak mo­solyt kelt. Vannak viszont ki­tűnő művek, amelyek levéltá­rak archívumanyagainak hosz- szas tanulmányozása után íród­tak.“ A Stirlitz-dosszié nem Is el­sősorban azért volt Izgalmas, mert egy valóságos személyt sejthetett a főhős mögé a néző, vagy mert a túloldal, a náci vezetés belharcát érdekfeszí­tően mutatta be a film. Legin­kább azzal vonzotta az embere­ket, hogy a pozitív jellemek mögött sikerült megmutat ni azt a hősi elszántságot, a félelmet is önmagába fojtó akaratot, amellyel a szovjet emberek vagy az eszme jegyében a Szovjetuniót segítők — a ha zátől távol — vállalták ezl az „egyszemélyes“ háborút. És ilyen egyszemélyes háborút ví vott Sorge, Ábel, Lonsdale, Ra- dó és a többi szovjet hírszerző. Igaz, egy egész nép volt h „háttér“, és vele az emberiség minden haladó ereje. Schellenberg sorsa Arról faggattam Radó Sándort, mi lett a filmben is valóságos nevén szereplő Walter Sebei lenberggel, a német birodalom politikai hírszerzés és kémei hárítás főnökével, az SD veze­tőjével? — 1945-ben, amikor Hitlerek napjai már megszámláltalak, Schellenberg Svédországba me­nekült. Itt menedékre is talált. Igaz, később az angolok titok bán Londonba szállították. Schellenberg pedig mindent el mondott nz angol hírszerzés nek. Három évig fagatták és szedték ki belőle az értékes információkat. 194.9 tavaszán egy amerikai törvényszék hat évre ítélte háborús bűnökért. Valamennyi ült, majd az ango­lok kieszközölték szabadon bo­csátását. Ekkor felkereste egy kori ellenfelét, a svájci hír­szerzés háború alatti főnökét, Masson brigádezredest, aki li tokban elrejtette volt „partne­rét“. A dolog kiderült, Scliet- lenberget kitoloncolták Svájc­ból. Olaszországban telepedett le, az angolok pénzén élf 1953-ig, haláláig. És Heinrich Müller? Az egy kori detektív, majd a Gestapo nagy hatalmú főnöke a Bizton sági Főhivatalban, akihez „u kommunisták, egyházi ellenál lók, zsidók, külföldi munkások felgöngyölítése“ és a náci kém elhárítás tartozott? 1945-ben megszökött, épp úgy, mint be­osztottja, Adolf Eichmann, s mint háborús bűnöst, azóta is körözik. De Eichmannt elfog ták, s kivégezték. Müllert is minden bizonnyal az általa előre megszervezett „SS-mene kítő“ szervezet segítette a szii késijén; nyilván ez létesítette azt az álsírt is Nyugat-Beríin ben, ahol — egy 1963-as ex­humálás bizonyítja — nem Heinrich Müller, hanem hat másik személy csontjai nyug szanak. Martin Bormann, a f6 háborús bűnösök egyike ugyan­csak megszökött, máig sem tudták kiszabni rá a sokszoro san megérdemelt büntetést! (Újabb hírek szerint Berlin osl románál pusztult el.) Radó Sándor, az „amatőr“ hírszerző, évtizedek óta Ismét a földrajztudományoknak él, mint valaha a húszas évekbeli. És megkapja a ma is tucat szám megjelenő és a szovjet hírszerzés háború alatti teve kenységét dicsőítő vagy gyalá zó cikkeket-könyveket. Mng kitalálásokat. Nemrégiben ol vásott egy „riportot“, amely szerint ő valójában soha nem is volt „Dóra“, mivel az igazit még 1945-ben a Szuezi-csator nába dobták. — De lám, itt vagyok, és el vezettel végignéztem ezt a ti zenkét részes filmsorozatot. Mert ma már Dóra is csak olvasó-nézője a világtörténés kulisszatitkainak. SZABÓ LÁSZLÓ (Népszabadság) I. Grossmciian felvétele Beszélgetés Radó Sándor földrajzprofesszorral a Stirlitz-sorozatról és a történelmi valóságról

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents