Új Szó, 1975. január (28. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-03 / 2. szám, péntek

I. 3. 1 945. április 30-án reg­gel hadosztályom ka­tonái rohamállást fog­laltak el a Reichstag előtt. Háromszázhatvan méternyi távolság választott el bennünket az épülettől. Minden ablakból kézifegy­verek, géppuskák, ágyúk és „Faust“-ok torka meredezett ránk. Nekem az volt az első és legfontosabb kötelessé­gem, hogy felmérve az el­lenséges és a saját erőket, meghozzam elhatározáso­mat. A Reichstagot körülve­vő barrikádokban és lövész­árkokban mintegy hatezer fasiszta rendezkedett be vé­delemre. Magában az épü­letben további kétezer. Ne­kem tizenhétezer emberem volt. Alekszej Mitrofanovics Sa tyilov vezérezredes, a Szov­jetunió Hőse, a Reichstag elfoglalásában döntő szere­pet játszó 150. lövészhad­osztály egykori parancsno­ka most hetven éves. Moszkvában él. öt éve nyugdíjas. Azóta őt könyvet írt. A „Zászló a Relchsta- gon“ című memoár-jellegű művét nemrég adták ki harmadszor a Szovjetunió­ban. De már Angliában, Franciaországban, az Egye­sült Államokban és több más országban is megjelent. Satyilov hadosztályában szolgált Mihail Jegorov őr­mester és Meliton Kantaria tizedes, akik 1945. április 30-án kitűzték a győzelem vörös lobogóját a Harmadik Birodalom szimbóluma, a Reichstag kupolájára. A tá­bornok nemrégiben előadó körúton járt Csehszlovákiá­ban, Magyarországon és az NDK-ban állomásozó szovjet csapatoknál. Életútjáról és élete legnagyobb élményé­ről, a Reichstag bevételé­ről tartott előadásokat. Alekszej Mitrofanovics 1904-ben, a Voronyezs köze­lében lévő kisvárosban, Bo- riszobljevszkben született. Édesapja erdész volt. Tizen­két rubel, ötven kopek volt a havi jövedelme. Ebből tar­totta el feleségét és tizen­három gyermekét. Tehát egy rubel sem jutott a csa­lád egy-egy tagjára. A gye­rekek mindössze négy osz­tályt végeztek a kis falusi iskolában, s utána munkát vállaltak. így tett Alekszej is. 1924-ben, húsz éves ko­rában, a párt hívó szavára tisztiiskolára jelentkezett. Grúzia fővárosában, Tbi­lisziben, az akkoriban ott működő tisztiiskolán vég zett. 1941. június 22-én, amikor a hitleri Németország meg­kezdte hadüzenet nélküli agresszióját a Szovjetunió el­len, Alekszej Mitrofanovics Satyilov már tábornokként egy lövészhadosztály élén állt. Hadosztályával az első naptól kezdve részt vett a Nagy Honvédő Háborúban. Az első nagy tűzpróbán Ki- jev alatt esett át, ahol a fasiszták bekerítették had­osztályát. Kemény harcok árán sikerült kitörnie. Ez­után az északnyugati front­ra irányították, s ott küz­dött tovább, időközben újra feltöltött hadosztályával. Az I. bjelorusz front kö­telékében sok nehéz csa­tában űzte, pusztította az ellenséget Lengyelországig, majd Lengyelországon át a lengyel—német határig. Áp­rilisban csapataival együtt a hitleri Németország terü­letén folytatta a küzdelmet. Így került Berlinbe, ahol a frontparancsnoktól, Szoko- lovszkij marsalltól azt a pa­rancsot kapta, hogy április 30-án foglalja el a Reichsta­got és tűzze ki kupolájára a győzelem vörös lobogóját. Feladatának végrehajtása során szorosan működjön együtt a 171. lövészhadosz­tállyal. — Milyen érzés volt szemtől-szembe állni a hit­leri birodalom csaknem utolsó tűzfészkével, az erőd­dé átalakított Reichstaggal? — Félelmetes és mégis lelkesítő érzés volt. Az a tény, hogy mindössze 360 méter választott el bennün­ket ettől az épülettől, egy­úttal azt jelentette, hogy ha ezt a távolságot meg­tesszük, s a Reichstagot el­foglaljuk, gyakorlatilag vé­ge a háborúnak. A roham előtt az alegységeknél párt- és Komszomol gyűléseket tartottunk. A parancsnokok és a komisszárok elmondták a katonáknak, hogy a mi hadosztályunkat és a ve­lünk együttműködő 171. hadosztályt érte a megtisz­telő feladat: kifüstölni a hitleri Harmadik Birodalom e hírhedt szimbólumát, s kitűzni rá a győzelem zász­laját. Elmondtuk, hogy ez a nagy roham betetőzése lesz annak a sok sok évi ádáz küzdelemnek, sok-sok vért, könnyet követelő hő­si helytállásnak, amely a Nagy Honvédő Háború első napjától kezdve idáig veze­tett. Az előkészületekhez tartozott annak a két kato­nának a kijelölése, akiknek feladata: kitűzni a vörös lobogót a Reichstag kupolá jára. A választás a két ki váió felderítőre, Jegorov őr­mesterre és Kantaria tize­desre esett. A roham megkezdése előtt Satyilov tábornok a Spree folyó északi partján lévő harcálláspontján arról értesült, hogy a peremvona­lon elhelyezett harckocsik közül a Reichstagot védő hitleristák hármat felgyúj tottak. A tábornok döntött: sze­mélyesen siet a helyszínre, meggyőződni a történtekről. Segédtisztjével, Kurbatov századossal és két felderí­tővel indult el a Spree fo­lyón ácsolt szükséghídon. A túlsó oldalon egy kisebb domb mögött a sárban szov­jet katonák feküdtek, pa­rancsra várva. Az első vo­nalban küzdők egyike, Ko- biljev harcos felállt és a tábornokhoz lépett. Pufaj- kája merő sár volt, arcán több napos borosta. Katoná­san jelentkezett, majd engedélyt kért, hogy átad jón neki egy karórát. „Mi­féle óra ez?“ — kérdezte a hadosztályparancsnok. „Je­lentem, a hitleristáktól zsákmányoltunk néhány ezer darabot. Kitűnő sváj­ci órák. A fasiszták azok­nak a fritzeknek szánták, akik elsőként érkeznek Moszkvába, a Vörös lérre. A szolgálatvezetőnk pa­rancsa szerint ebből most a mi hadosztályunk l^tonái kapnak egy-egy darabot.“ — Átvettem, felcsatoltam és kezet fogtam a katoná­val — folytatta a tábornok. — Ez az óra most Lenin- grádban, a Forradalmi Mú­zeumban látható ezzel a felirattal: „Ezt az órát Ber­linben zsákmányolta Kobil- jev harcos, s ezzel Hintet­te ki Satyilovot, a szovjet hadsereg tábornokát a Reichstag mellett. Ez volt az első alkalom, amikor közkatona részesített elis­merésben egy tábornokot.“ Röviddel ezután Satyilov megpillantotta a három fák­lyaként lángoló T—34-est. A Reichstagot védő egyik lég­védelmi tüzérüteg gránát­jai gyújtották fel a harcko­csikat. A tábornok, miután megállapította a fasiszta légvédelmi lövegállások he­lyét, rádión parancsot adott tüzérségének, hogy semmi­sítse meg azokat. Tizenhárom órakor min­denki és minden készen állt a Reichstag ostromára. A nyolcvankilenc löveg összpontosított lűzcsapása után megindultak a T—34- esek. Nyomukban elsőként Zincsenko ezredes rohamlö­vészei. Az élen Pankratov kapitány és katonái roha­moztak. Pankratov, mielőtt elérte volna a Reichstagot, súlyos sebet kapott. Helyet­tese, Szjanov őrmester vet­te át a parancsnokságot. E század katonáival együtt hatolt be az épületbe a zászlóvivő Jegorov és Kan­taria. A szovjet lövészeket csak­nem teljes sötétség fogad­ta odabent. A sötétséget még teljesebbé tette a sű­rű füst és a por. Csak a törmelékhalmok és a kiszö gellések mögött megbúvó fasiszták fegyvereinek tor- kolattüze villogott. A hatal­mas épület falai pokoli ka- kofóniával visszhangozták a száz meg száz, ezer meg ezer fegyver zaját, a grá­nátrobbanások dörejét. A földszinti helyiségeket rövidesen sikerült megtisz­títani az ellenségtől. A lép­csőházakból és az emeleti helyiségekből azonban to­vábbra is gyilkos tűz fogad­ta a szovjet harcosokat. Centiméterről centiméterre, méterről-méterre hatoltak tovább. A zászlóvivő Jego­rov és Kantaria elsők kö­zött jutott fel a második emeletre. Az északi szár­nyon, az egyik helyiségben, néhány lövöldöző fasisztát lekaszabolva az ablaknyí­láshoz futottak és kidugták rajta a zászlót. A Lobogó selyme a portól és füsttől telt levegőben is messzire vöröslött. Odalent a szov­jet harcosok ezrei a Reichs tagot körülvevő lövészár­kokban vívták közelharcu­kat a fasisztákkal. Amikor megpillantották az emeleti ablakrésben lengő győzelmi lobogót, hirtelen ezer és ezer torokból harsant fel a harci zajt is túlszárnyaló diadalmas „Hurrái“ Satyi­lov tábornok katonái meg­sokszorozott erővel folytat­ták a küzdelmet. Tizennégy óra huszonöt perckor a két zászlóvivő felkúszott a Reichstag grá­náttépte kupolájára és csú­csára tűzte a vörös lobogót. Satyilov és törzskara ek­kor már a kupola alatti kongresszusi teremben tar­tózkodott. Akkor is, ami­kor a rejtettebb zugokban megbúvó fasiszták még ma­kacsul tüzeltek. És éppen 14 óra huszonöt perckor, amikor a győzelem lobogója a Reichstag csúcsára ke­rült, a kongresszusi terem hatalmas falióráját találat érte. Az óra megállt. A küzde­lem befejeződött. — Jelentem, a hadosztály állományába tartozó Jego­rov őrmester és Kantaria tizedes kitűzték a Reichstag kupolájára a győzelem zász­laját. A parancsot végrehaj­tottuk, a Reichstagot elfog­laltuk! — így hangzott Sa tyilov tábornoknak Vaszil- jevszkij marsaiIKöz intézett jelentése. A jelentést Zsu- £ov marsallnak, majd Moszk­vába, a főparancsnokságra továbbították. Mint ismeretes, Berlin egyes kerületeiben a harc ekkor még nem ért véget. A fasiszta Németország fel­tétel nélküli kapitulációjá­ról szóló okmányt május 9- re virradó éjjel írták alá. Hová vezetett a hajdani két zászlóvivő, Jegorov és Kantaria útja? Satyilov tábornok azóta is tartja velük a kapcsola­tot. — Jegorov Rudnyev váro­sában dolgozik, a helybeli tejkonzervgyár diszpécsere. Kantaria Szuhumiban él, az egyik áruház igazgatója. Mindketten egészségesek, a Szovjetunió dolgos állam­polgárai. Hadosztályom egy­kori katonái közül többen még ma is a hadseregben szolgálnak. Hajdani segéd­tisztem, Kurbatov most a szovjet hadsereg tábornoka. A vezérkarnál szolgál. A hadosztály egyik katyusás századának a Reichstag ostromában részt vett pa­rancsnoka, az akkor tizen­hét éves hadnagy, Borisz Vasziljevics Sári ugyancsak tábornok. BERTALAN ISTVÁN Povol Hasko felvétele Az eredményes beruházás tartalékai Központi politikai és gazda­sági szerveink állandóan figye­lemmel kísérik a beruházási feladatok teljesítését a népgaz­daság valamennyi ágazatában. A termelési beruházások gyors üzembe helyezése a CSSZK és az SZSZK gazdasági kiegyenlí­tésének szempontjából is fon­tos. A CSKP XIV. kongresszusá­nak határozata külön is hang­súlyozta ezt az elvet. A háború előtti Csehszlová­kiában egyenlőtlen volt a két országrész gazdasági fejlődése. Szlovákia iparosítása megakadt, s az sem volt ritka eset, hogy a létező ipari üzemeket is le­állították és elszállították Cseh­országba. Ezért 1930-ban az egész ország állóeszközeinek — gépeinek, épületeinek — mindössze 17 százaléka jutott Szlovákiára. A kulcsfontosságú ágakban az arány még kedve­zőtlenebb volt: az iparban 13 százalék, a mezőgazdaságban 12 százalék. 1937-ben például Szlovákia az országos ipari termeléshez csupán 7 százalék­kal járult hozzá. Nem véletlen tehát, hogy pártunk és kormányunk ma olyan tervszerű beruházáspoli­tikát folytat, amely fokozatosan kiküszöböli ezeket a különbsé­geket. Az első ötéves tervidő­szakban Szlovákia még csak 29 százalékos arányban részesült a felhalmozás országos értéké­ből, a harmadik ötéves tervben ez az arány már 40 százalékra nőtt, s az ezt követő ötéves tervekben az arány 35 százalék körül mozog. A fokozott mér­tékű építkezés és gépesítés so­kat javított Szlovákia kedve­zőtlen helyzetén. 1960-ban még csak az állóeszközök ötödrésze volt Szlovákiában, de 1970-ben már negyedrésze. A legnagyobb mértékű változás a két legfon­tosabb ágazatban következett be: 1972-re az állóeszközök el osztási aránya a szlovákiai iparban 26 százalékra, a mező­gazdaságban 28 százalékra nö­vekedett. A gazdasági kiegyenlítődés folyamata az utóbbi két évben sem maradt el. 1973-ban a Szlo­vákia területén eszközölt beru­házások értéke 29 milliárd ko­ronát tett ki, s 1974-ben felte­hetően meghaladja a 30 mil- liárdot is. Szlovákia termelési kapacitása számos, egyenként több mint százmillió koronát érő üzemmel gyarapodott. Ezek közölt megemlíthetjük a Nová- kyi Vegyi Művek új üzemegy­ségeit, a humennéi Chemlon vállalatot, a Nová Bafia-i Ön­tödét, a Sabinovi Bútorgyárat, a Presovi Házgyárt stb. Az itt felsorolt üzemek közül bárme­lyik van olyan értékű, mint a háború előtti Szlovákia egész évi beruházásának az összege. A felsorolt üzemek természe­tesen csak töredékét képezilt az elkészült egységek, ipari üzemek, energetikai bérendei- zések, kutatási és iskolaügyi létesítmények, mezőgazdasági nagyüzemi beruházások hosszó sorának. Ezeknek az összérté­ke olyan nagy előrelépést je­lentett, hogy az állóeszközök állománya Szlovákiában 1974. január 1-én meghaladta a 430 milliárd koronát. Azonos ár­szintre átszámítva ez azt je­lenti, hogy az állóeszközök ér­téke kétszer akkora, mint 1960- ban volt, s négyszer akkora, mint 1.947-ben. Ezen belül az ötödik ötéves terv első három éve alatt 22 százalékos ugrás­szerű fejlődést értünk el. Állóeszközeinknek nemcsak az állománya, hanem az össze­tétele is javult. Míg 1948-ban a teljes összegnek csak 15 sz£za-. léka volt gép, 1973_-b'irí 'már negyedrésze. a Szám azt fe­jezi ki, Uíjgy" a pártunk által jóváhagyott beruházási elvek nagyobb súlyt fektetnek a gé­pek és berendezések korszerű­sítésére, mint az új kapacitások létrehozására. Ez azért is fon* tos, mert az új üzemek újabb munkaerőket követelnek, s munkaerő-tartalékaink már erő^ sen korlátozottak. Szlovákia tehát új gépekkel, épületekkel gazdagodik. A ter­melők állóeszközökkel való el* látottsága évről évre nő, ami pozitív jelenség. 1948-ban egy dolgozóra kb. 45 ezer korona értékű állóeszköz jutott. 1960* bán ez az összeg már megha­ladta a 86 ezer koronát, 1970- ben a 131 ezer koronát és 1973- ban a 156 ezer koronát. Ezek a számok arra engednek követ* keztetni, hogy a jobb ellátott­ság nagyobb termelést és végső fokon nagyobb nemzeti jövedel* met eredményez. Ez így is van. Ha azonban arányba helyezzük az állóeszközöket a nemzeti jövedelemmel, akkor kiderül, hogy 1960-ban ezer korona nemzeti jövedelem kitermelésé* hez kb. 2700 korona állóeszköz­re volt szükség. 1970-ben mái* 2900 koronára, és 1973-ban ke* reken 3000 koronára. Ez vi* szont azt jelenti, hogy a kor* szerű technika lehetőségeit nem használjuk ki kellőképpen. Ez a megállapítás azt hiszem elgondolkoztató, de egyúttal serkentő is. Mindannyian ugyanis kivelietjük a részünket a mulasztás helyrehozásából, ki-ki a maga munkahelyén. Az út a munka jobb megszervező-* sén, a gépek, berendezések, va­lamint a munkaidő jobb kihasz­nálásán keresztül vezet. GÁL GYÖRGY A taiiornik leynapoii élményé

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents