Új Szó, 1974. december (27. évfolyam, 284-307. szám)
1974-12-09 / 290. szám, hétfő
IMANÍ FALUDit MIELŐTT HAZAÉRKEZEL öt' ez ilyen csöpp? Csalódás hal látszott a kislány hangjából, amint megpillantotta az Igénytelen villát, amelyet otthonunknak tekintettünk, s ahová néhány hónapra meghívtuk. Lidingö északi részén állt a villa, körülötte Irtatlan erdő, a villát kerítés övezte, bokrok jelezték a határt. Nekem és kis családomnak elég itagy volt a villa, de most egy mész- sziről jött kis vendéget kaptunk — 1945 emlékezetes nyarán történt. Már korábban elhatároztuk, hogy néhány hétre otthont adunk a Hitler-barbariz- mus egyik kis áldozatának. A kislány azok közé a megmentett gyerekek közé tartozott, akiket Svédországba hoztak, hogy aztán onnan küldjék vissza őket hazájukba. Tizenkét éves korához képest erős. Kis holland zsidó lány, olyan szerencsés, hogy az anyjával együtt szabadult fel. Az anyja már elutazott Hol landiába. Apját megölték Belsenben. — Sally — mondtam a kislánynak, és mintha valami buta görcs szorította volna a torkomat, ahogy odafordultam hozzá —, Sally, itt otthon vagy, érted, mintha a kis Vilma nővére len nél. — Igenis, mynheer — felelte halkan, és kinézett, fel a sűrű fenyőerdőre, amely eltakarta előle a horizontot. Aztán pillantása körbevándorolt a há rom szobán. — Ó, hát csak három szoba van? — Igen, Sally, hárman vagyunk, s te leszel a negyedik. Elég lesz nekünk a három szoba, nem? Egy egész szó ba csak a tied. Benn a szobában van a ruhásszekrény is a számodra. Odarohant a szekrényhez — lágas szekrény volt; de finom, keskeny arcán rögtön észrevettem a csalódást. Csak egy szekrény. Hozzáláttunk a feltáplálás műveletéhez. Egyen csak, amenylt bír. De nem jvolt nagyevő — az orvos szerint az elosztótáborban nem szenvedett hiány- betegségben. Tüdeje, szíve meglepő frissen dolgozott. — Tudod — vallotta meg egy este —, Belsenben nagyon önző lettem. Anya és egy néni, a barátnője, megspórolták a maguk kis adagjának egy részét, egy csöppet a fekete, fényes grízkásából és egy falat száraz kenyeret. Azt mondták: nekem muszáj életben maradni, ha ők meg is halnak — hát tényleg, nem is volt nagy esé lyük rá, hogy megússzák. Nekem mindenesetre könnyebb volt, és lelkifurdalásom is van miatta. A nénit, anya barátnőjét elvitték, egyik nap ott ment a többivel, tudod. Tudtam, Sally mégis elmesélte rop- pont részletesen, hogyan történt. Keskeny út a barakkokon kivül. A fürdőhöz vezet — így hívták: fürdő. Jetta néninek pucérra kellett vetkőznie, mert látni akarták: hátha jó még va lamilyen munkára. De úgy nézett ki, mint egy csontváz, és mindenki tudta: vége. Az orvos intett, elvitték, odalök ték a fürdőbe irányított csoporthoz. — De persze egyáltalán nem is létezett semmiféle fürdő, csak azt gondolták, becsapták az embereket, akiket oda hajtanak. Mind kaptak egy darab szappant. Amikor az egésznek vége lett, más zsidóknak össze kellett gyűj- teniök a bullák között elszóródott szappandarabokat. Mi csak a füstöt láttuk, éjjel-nappal jött a kéményből, szörnyű szaga volt, de büdösek voltunk mi is. Aki vizet akart inni, annak mosakodásra nem jutott. Egy finom tiszl eljött megszemlélni mindent, csak fin- torgatta az orrát, a zsebkendőjét vette elő, hogy ne kelljen a szagunkat éreznie... —■ Sally — kérleltem a tizenkét éves kislányt —, ne beszélj erről. Csak fö löslegesen nyugtalanítod magad. — Nem — mondta ő —, nem vagyok nyugtalan. Hozzászoktam. Az első délután — a feleségemmel beszéltem banális, mindennapi dolgokról — elrejtőzött a folyosón, az ajtó mögött. Nem értette, mit beszélünk, feszülten figyelt, mégis, észre kellett vennünk az ajlónyílásban akaratos fekete varkocsát. Hirtelen odarohant hozzánk, görcsösen belénk kapaszkodva sikította: — Patati — patata. Hallgatóztam, és tudom, miről beszéltetek. Rosszut szoktatok mondani az emberekről? — Nem, Sally, miért? Nem kell elbújnod, nincs titkunk előtted. Elszégyellte magát egy csöppet. — Buta vagyok — mondta. — De tudod ... Este elmesélte, bogy a barátnőjével, Antjéval — az is erős lány volt, életben maradt, mert jól dolgozott a németeknek — elbújtak egy barakk mögött, és kihallgatták a nők- beszélgetését. Volt két francia nő, azok folyton fecsegtek mindenről és mindenkiről. A gyerekek nem értették őket, de utánozták a beszédmódjukat: — Komszi, komsza, patati, patata! — Sally... — Igen, bácsi... Nem tudsz megnyugodni? ÍYmdolj másra. Reggel jönnek a gyerekek, játszol velük. Rögtön tudni akarta, hány gyerek jön. Csuk négy? Miért nem tíz vagy húsz? És ebben a kis erdőben? Miért nem egy nagy erdőben építettétek a villát,, végtelen nagy erdőben, ahol el lehet bújni minden ember elől? A ruhaszekrény már megtelt nz új ruháival. Elhatároztuk, adunk neki helyet egy másik szekrényben is. Megosztozik rajta a kislányunkkal. — Megosztozni? — kérdezte, lerítt rúla a kétségbeesés. • Miért kell ősz toznl? Mindig csak osztozni. Nagy szekrényt szeretnék, csak nekem magainnak. Gonoszak vagytok! Biztosan van még egy ruhásszekrényetek vala hol. Betontotl a szobájába, az ágyra dobKontúr Gyula felvétele ta magát, és zokogott vigasztalanul. Később odajött hozzánk, bocsánatot kért. " — Miért akarok mindent? Miért nem kapok sosem eleget? — Amikor hazaérkezel Hollandiába, majd jó lesz. — Nem, sohasem lesz jó — felelte dacosan. — Akkor volt jó, amikor még apa élt. Gazdag volt. Nagy lakásban laktunk a Rembrandt-pleinen, és apa mindig viccelt: biztos, hogy herceg lesz a férjem. Persze tudtam, hogy nincsenek zsidó hercegek. Apa csodálatos volt, olyan jó, hozzám, mindenkihez. Haragszom rá sokszor, miért hagyta megölni magát. — Ne beszélj erről, Sally. Felejtsd el, ami történt, az életed csak most kezdődik, tizenkét éves vagy. — Tudom, tudom, ' hálátlan vagyok. A ruhásszekrény — az fájt neki. Nem akart osztozni rajta senkivel. Kivettük hát kislányunk holmiját. Sally nyugodtabb lett. — Az ágy jó — állapította meg néhány éjszaka után. — Tudod, Belsenben nein aludtunk ilyen kényelmesen. A priccsen, ami egy embernek elég, háromnak kellett elférnie. Mindig egy ember aludt, a másik kettő ülve bóbiskolt. És minden holminkat begyömöszöltük a priccs alá. Nem volt könnyű. Berohant megint a szobájába, és zokogott. — Sally — hívtam —, gyere, beszéljünk másról! — Nem sírok, csak komszi, komsza. Mondd, nincs egy nagyobb ágyatok? A szomszédunk kutyája megkölyke- zett, három kölyke született. Sally ragyogott, már az első nap a nagy esemény után megnézte a külyköket; a szomszéd megkérdezte, nem akarja e az egyik kiskutyát. — Egyet? — kérdezte. — Tudja, nálunk Hollandiában egy kutyának húszharminc kiskutyája lesz egyszerreI Itt meg csak három. JÚLIUS LENIKŐ: Egy paríisén sírjánál Az ifjú kilépett a hegyekbe, éjbe, s örökre elaludt egy szikla tövében. Világunk azóta nagyon megváltozott, de sírja számunkra olyan még, mint régen. Egyszerű síremlék, rajta szerény szöveg, esak a legfontosabb, néhány szűkös adat, de jobban dicsőít, többet mond el nékünk, mint királyi sírra vésett szóáradat. Állok és hallgatok. Csak a szél a társam, e kis bekerített földdarab hű őre. Miként tisztelegve meghajtott lobogók, fenyőág árnyai hajolnak a fűre. Állok és hallgatok. Mint a tenger partján: elemi erőktől szinte megigézve. Halálát nem hiszem. Hogyan is hihetném, hisz él üzenete. Szól mihozzánk, érzem. Állok és hallgatok. Fent a sírnak halmán fáklyaként lángolnak a vérszínű rózsák. Amikor a szellő őket meglengeti, mintha ő — az élő — intene fel hozzánk. FÜGÉD! ELEK fordítása * Holnap ünnepli 60. születésnapját az ismert nevű szlovák költő. A szeme körbejárt az erdőn. — Ha gazdag lennék, egy igazi őserdőben építenék egy őrási nagy villát. Olyat, ahol senki sem láthat, senki sem talál meg, ha baj van. És az erdő tele volna kiskutyával, meg szarvassal, meg olyan kis erdei manókkal, tudod. Két nappal később kedve támadt valami foglalatosságra. Egy darab sző vetet kért, amivel elpiszmoghat. — A lőszergyárban dolgoztam. Vé kony ujjam van, mondták, erős va gyök, nem is küldtek szappannal « fürdőbe. Anya megspórolta nekem az ennivalót, az utolsó falatot, az volt neki a legfontosabb, hogy én túlél jem. Muszáj volt megsimogatnom akaratos fekete fejét. Elhúzódott, nem törte a simogatást. — Ne haragudj — mondta —, szeretlek, de nem szabad hozzám nyúlnod. Este, amikor szokás szerint bizalmasabb kedvében volt, elmesélte: — Az SA-ember, aki felügyelt ránk, simogatni kezdte a hajamat. Amikor senki sem látta, mert szigorúan tilos volt zsidó gyereket simogatni. Mindenütt simogatni akart, ha nő lennél elmondanám. Elszaladtam, akkor megfenyegetett, hogy én is kapom a szap pánt, és elküld a fürdőbe, de tudtam, nem meri, mert elmesélném, mit akart velem csinálni. O la la, mondtam, pont úgy, ahogy azok a francia nénik. Pa táti, patata. Semmi se történt. Hallod, most megsiinogathatod a hajam. Nem értem rá, kopogni kezdtem a* írógépen. — Mit írsz? Regényt? — Nem — válaszoltam csak egy rossz cikket. — írtál már regényt? — vallatott tovább. — Egyet — mondtam. — Csak egyet? Megint csalódottnak látszott. — Én száz meg száz regényt írnék, ha len ne egy ilyen remek írógépem. S már újra zokogott. — Miért akarok mindent? Miért nem elégszem meg azzal, amit kapok? A nyár hamar eltelt, eljött az ideje, hogy a többi holland gyerekekkel együtt hazatérjen. Kikísértük a Központi pályaudvarra. A taxisofőr egészen kétségbeesett, amíg a koffereket és csomagokat nagy kínlódva berakta a kocsiba. — Ennyi holmi! — morgott. — Inkább béreltek volna egy teherautót. Sally haragosan méregette a sofőrt, s a fülembe súgta: — Olyan, mint az a német, aki a fürdőbe terelle az embereket. Nem feleltem. Vagy egy tucat holland gyerek állt a peronon. Várták a vonatot. Sally rögtön megtalálta közöttük barátnőiéi. A nagy halom bőrönd, csomag, csokoládésdoboz, virág kellős közepén. — Antje, milyen volt? — Remek — mondta Antje. — Egy nagy lakásban laktunk, óriási nagy lakásban, négy szoba, külön ágyam volt, csak nekem. — Ö — felelte Sally —, csak négy szoba? Hát ide figyelj, nálunk a háziaknak egy egész nagy villájuk van, tizenkét szoba, egy igazi erdő közepén. És két ruhásszekrény. És még keltől kaphattam volna, ha akarom. És any- nyi mindenféle ruhát, fogalmad sincs. Antje kritikusan szemügyre vette Sally gazdagságát — Téli ruhát is kaptál? — Micsoda? — mondta Sally. — Hatot mindenből. És szoknyát annyit, hogy nem is fogod elhinni. Tizenkét szoknyát hozok. Butaság, gondoltam. De Sallv nem zavartatta magát. — Bácsi, Igaz ez? — érdeklődőt! Antje, mikor felfedezett engem is « peronon. — Persze, persze — erősítettem meg sietve Sally szavalt. — Csak az a tizenkét szoba . .. — Patatf, patata — próbált Sallv túl beszélni. — A bácsi gazdag, minden hónapban ír egy regényt. Az egész könyvszekrény tele van a regényeivel. És van egy óriási villájuk folyosókkal. Antié hirtelen átölelte kis barátnőjét és hisztérikusan nevetni kezdtek mindketten. — Emlékszel? A folyosók és a barakkok. — És a francia nénik. Hogy tracs- csolták végig a napokat! Nem fésül- ködtek és nem mosakodtak. De nem használt, olyan soványak lettek, hogv vehették a szappant, mentek a fürdő be. Simoné néni és Jeanne néni. — Patati, patata. Komszi, komsza. Aztán Sally hozzám rohant, még egyszer arcon csókolt, és a fülembe súgta: — Nehogy elárulj! Mondd mindenki xil nek, hogy tizenkét szoba vanl És egy nagy erdő. Meg sok ruhásszekrény . » KŐSZEG FERENC tojrditám
