Új Szó, 1974. december (27. évfolyam, 284-307. szám)

1974-12-01 / 48. szám, Vasárnapi Új Szó

1974. XII. 1. 9 Gondolatok BERECK JÓZSEF novelláskötete kapcsán Szemben az árral Bereck József már fiatal prózaíróink antológiájá­ban, a Fekete szélben is valóságunk írójaként s ezen belül is egy olyan törekvés képviselőjeként mutatkozott be, amelyet a regionális realizmus el­nevezéssel jelölhetnénk a legpontosabban. A realiz­mus kifejezés — hát még a regionális realizmus! — az ifjú nemzedék körében (nemcsak a mi tájain konij általában gyanúsan cseng; az induló írók nagy akarással vágnak a pályának, céljuk valami új, olyan, ami az adott irodalom összképében még soha nem-volt. Mindezt többnyire a formaalakítás módszerében vélik megtalálni, újakarásuk a stílust innoválja. Újszerű formai megoldásaik főleg a belső világ, a személyiségkép föltérképezésére alkalmas eszközöket keresik; a tudatra akarnak hatni az iro dalom lényegének vallott — a stílusban olykor meghökkentő formai megoldásokban jelentkező — illúziókeltéssel és érzelemkiváltással. Ez a belsőre irányultság többnyire a kíllső rovására megy: a mo­dern prózában egyre gyérebb a környezetre, az em­beri élettérre vonatkozó információ, mindinkább szű kül a cselekmény „tértartománya“ (SUkösd Mihály kifejezése), a figurák gyakran már csak szobányivá zsugorodott-soványodott térben mozognak. Bereck József e tekintetben gyanúsan „korszerűtlen“ író, — a jellemrajzokban, a tértartományt benépesítő figurák (kétkeziek, munkások, parasztok] hiteles ké pében. Lássunk egy példái (a sok kínálkozó közül), hogyan támogatják az írói alakteremtő jellemzést a stílus nyelvszociológiái mutatói: ,.Tudja, leves márus úr, nugy baj ám, ha valakinek kupik az ern- lékezüje. Most is azon gondolkoztam az úton, amíg ide szaporáztam', hogy tartozik e nekem a Nagy Gás pár öt ven pengővel. Egyszer uzt álmodtam, ölvén pengőt kórt tőlem kölcsön a gútai vásáron.“ Tegyük egymás mellé a jeled -kupik .íz emlékező je, a siet tem —szaporáztam kifejezésváltozásokat, számítsuk hozzájuk a manapság nem dívó úrázást, a ma már ritka Gáspár nevet, a régmúltra utaló pengő és vá­sár szavakat, s a stílusra érzékeny olvasó azonnal érzi, hogy idősebb ember s ezen belül is népi sár jadék szájából folyik a szó. Összegezzünk: az effajta valós élettapasztalathói, pontos valóságismeret bői fakadó regionális realiz mus eredménye egy jellegzetes színekben izekben gazdag, sajátos atmoszférájú hiteles világ. Ha Beroek József hozadéka csak annyi lenne, hogy árnyalja és sok tekintetben továbbfejleszti prózánk szülőföld- kötődésének és lájábrázolásának a színvonalát — ak kor sem lenne kevés és lényegtelen ez a hozadék. Azt már örvendetes pluszként könyvelhetjük el, hogy másra, többre is futotta az erejéből. lalabai Zsipand: KISEPIKÁNK LEHETŐSÉGEI mentes maradt a modernizmusnak ettől a hatásától, írói módszere a hiteles, biztos valóságismeretből fa kadó teremtő utánzás, a realizmus, melyet egy ti­pikus hazai tájegységhez, a Csallóközhöz kötődés tesz egyedivé és sajátossá. Mindenki földje — senki földje Az a fajta térkezelés, amely úgy törekszik általá­nos érvényűségre, hogy kiiktatja magából a környe­zet lényeges vonásait, könnyen jellegtelenné válhat: mindenki földjéből a senki földje lesz. Bereck József tisztában van ezzel, ezért más úton indul el. Számá­ra a táj — mint egy nyilatkozatában mondja — al­kalom és lehetőség a dolgok lényegének megraga­dására. Földközelségében és tájközpontúságában lé­nyeges és fölöttébb szükséges hozadékot ke'l lát­nunk: prózánk — megfelelő művészi szinten — vagy csak ritkán teremt hazai atmoszférát (aki a leginkább kivétel, az Duba), vagy pedig ki sem hasz­nálja kínálkozó belső adottságainkat és lehetősége­inket. Szépprózánk eddigi regionális törekvései rend­szerint provincializmusba és egy mára már korsze­rűtlen mikszáthos—gárdonyis szemléletbe fulladtak, vagy pedig csak erőtlenül és felszínesen nyilvánul­tak meg. Bereck József a maga tájvilágát — figyelemre mél­tó teljesítmény ez egy fiatal írótól — meglepően szuggesztíven, hitelesen és árnyaltan vázolja fel, a maga összetett voltában Igyekszik megfogni a lé­nyeget, természeti, történelmi, néprajzi, nyelvi, lel- kületi, emberi és társadalmi sajátosságokat keres és mutat föl. Nem attól lesz „csallóközi“, hogy vo­natkozó helységneveket használ; szemlélete ennél mélyebb és átfogóbb. Ott van ez a látásmód novel­lái, elbeszélései mélységstruktúrájában is: — a szóhasználatban, a mértéktartóan használt környezetfelidéző és hangulatteremtő tájszavakban: „komat", „mórvető tó", „tomol“, „belecsikkad a vá­rakozásba“, „sedre" stb; — a néprajzi háttérben, a népi gondolkodás és szemlélet ismeretében: „fíáron, Bősön, Bodakon, goly­va terem a nyakon"; a csillagok „szemhunyorításnyi aprózással eltopogják rejtélyes csillagtáncukat" (t. i. a csallóközi hiedelemvilág Göncöl táltosának csilla­gai szintén „aprón“ ragyognak); — a leírásokban, a jó megjelenítőkészségről ta­núskodó természeti képekben: „ ... észre kell venni, ahogy a nádasban lubickoló felhevült hódpatkány egy kosárnyi nádiverebet riaszt az égre, vagy ahogy kelet felé szürke kérdőjelként egy gém merevedik méltóságteljes mozdulatlanságba az aranyló vadrep­ce felett“; — az „itt — valahol máshol“ sarkítottságban, a tájhoz kötődést kiemelő rámutató nyelvi szerkezetek­ben: „...hát azt gondolod, nem tudom elképzelni az életkörülményeidet ott délen, de szeretlek, érted, lehet, azt az életet majd nem tudom megkedvelni, nem tudom szeretni, de téged mindig“; Nem tud­játok, milyen itt fél órával a vihar előtt ( ... I min­dig így van fél órával a vihar előtt"; — az írói „elidegenítő* módszerben (az „idege­nek“ és a táj kapcsolatában megmutatkozó diszhar­móniában): „...a szeplős mosolygott, mert nem tud­ta, milyen furcsa örömöt jelent rádobni a húrt egy tenyérnyi hínármentes vízfoltra, ( ...) nem tudhat­ja, mit jelent számunkra a tehénszagú legelő, a la­za, zsombékos láp, a szikkadt tarló“; Regionális realizmus — többlettel I. A többlet: a szociografikus szemléletet kísérő s a táj­központúságon átiitő erős gondolatiság, a modern pró­za lényegjegyének tartott intellektuális érzékenység s a belső — lélektani — történések iránti fogékony­ság. Legjobb írásaiban (Vihar előtt, Valahol a máso dik emeleten, Bilhárd néhány hős emlékének/ Be­reck a regionális realizmus és az intellektualitás ötvözésével olyan prózamodellt alkotott meg, amely meglehetősen ritkán tűnik fel prózánk összképében s amely egyben előremutat kisepikánk korszerűsö dési lehetőségei felé. Ebben a szintézisben rejlik a titka annak, hogy a fiatal prózaíró — nem lebecsü­lendő teljesítmény ez, ha meggondoljuk, hogy iro­dalmunk élményvilágát és szemléletét mindmáig a faluról indulás határozza meg a legerősebben — sok tekintetben újat tudott mondani a vidéki élet­ről, a parasztvilágról, s annak emberéről. Hiteles környezetben játszódó életképei túlmutatnak önma- gukon, a konkrét világ a legsikeresebb novellák­ban és elbeszélésekben átcsúszik abba a szférába, melynek lényegét a történésekből kibontott eszmei- erkölcsi-magatartásbeli elvonatkoztatások alkotják. A Vihar előtt című novellában jelen van Bereck minden írói erénye: az alapos környezetrajz — ér­demes megfigyelni, milyen funkciósán kapcsolódik ez írásának a többi eleméhez —, a tömör, sűrített szerkezeti, a biztos alakformáló képesség, az emberi drámák iránti érzékenység és a lélektani-etikai ér deklődés. A leírás expresszív értékű nyelvi megoldá­sai és jelzői jól érzékeltetik a vihar előtti természet és falu ideges légkörét: „ ... az egyetlen valamirevaló utcából, a sunyó házak, a fák közül mintha valaki kiszippantaná a levegőt; nyugat felé, mindig nyugat felé lehajlik az égbolt egy egy nehézzé sötétedett darabja, s olyan nyomasztó a csönd, annyira mozdu latlan minden, hogy az emberek, tehenek, kutyák idegesek lesznek ( ... j s ha valaki megkondítaná a toronyban a nagyharangot, hangja béna, átlátszó ködként telepedne az utcára a házuk közé." Ugyan­ez a hangulat nehezedik a kocsmára is: „...a po­harak koccanása szokatlanul cseng, az újonnan ér­kező megijed saját megszokott, hangos köszönésétől, s válaszul csak bólintanak neki, nem mer senki megszólalni“, mindenki fél, „hogy hangjával elárul­ná idegességét". A továbbiakban a novella két központi alakjával, Olléval — öreg és nyomorék ember — s a „kopasz- szál" l„erőteljes középkorú férfi“/ ismerkedünk meg, A „kopusz“ már a megjelenésével is konfliktust okoz — „nem érezte át a vihar előtti félóra ünne­pélyességét. I ... I hangosan rendelt. ( ... ) Nem tu­dom, miért, szégyelltük a viselkedését. ( ... j szent- ségtörőnek tartottuk“, megszegi a közösség íratlan törvényét és szokásrendjét. A fokozódó feszültség Öllé és a kopasz közötti verekedésben sűrűi drámá­vá. Az összeütközés oka, hogy az öreg Öllé fia „két cigánygyerekei fogadott örökbe“. Adott tehát egy látványos, könnyebb írói megoldásra, izgalmas mesére csábító kocsmai verekedés, Bereck azonban ezt csak visszafogottan érinti, s inkább a külső ese­mények belső vetületének, tudati lelkületi kísérője­lenségeinek a megragadására törekszik. A két fő­alak háttérbe szorul, s lassan, szinte észrevétlenül, de egyre határozottabban nyomul a helyükbe a nar­rátor személyisége, vívódása, a választás kényszere: „... nem mertem senki szemébe nézni, mert a te­kintetek azt követelték tőlem; Fiatal vagy, erős, lépj közbe ne túrd ezt a disznőságot". A novella vége egy rímekül megoldott párbeszéddel sejteti a narrátor zavarát és amiatti lelkiismeret-furdalását, hogy nem állt ki az igazság és emberség védelmé­ben. „Ügy látszik, elkerült bennünket a vihar“ — mondja a kocsmáros. Igen, el. De elkerült e bennün­ket a belső vihar is? A kocsmáros egykedvű közöm bösséggel gyorsan napirendre tér a dolog felett, a narrátorban azonban továbbra is munkál ez a kér­dés. A novella befejezése az indító természeti kép ellenképe. Ott nyomott és ideges hangulatról volt szó, itt a vihar utáni felszabadultságról: ,,. . az ut­cán öregasszonyok beszélgettek, az istállókban fel- bőgötl egy egy tehén, s <i kutyák felszabadultan szaglászták a kerítések tövét“. S itt pont követke­zik, a novella Fábry követelte kommentár és hígí­tásmentes, gondolkodásra késztető pontja. Mert Be­reck jelrendszeréből érezni, hogy a narrátor nem tu­dott felszabadulni nem akart elszakadni a látottak­tól, izgatja őt az emberi kapcsolatok kérdése, a hu­mánum és igazság melletti kiállás szükségszerűsége, ígv, e sokszoros áttételeken keresztül lesz Bereck József novellája hitvallás az emberközi kapcsolatok és erkölcsi kérdések iránt fogékony közösségi ember típusa mellett. Regionális realizmus — többlettel II. Érdemes szemügyre venni, mit tud ezzel a mód­szerrel elmondani Bereck a társadalmi kérdésekről, hogyan bontja ki jellemrajzok szövevényéből egy-egy társadalmilag is hasznos tettet véghezvivő ember (Valahol a második emeletenI vagy embercsoport (liiliáird néhány hús emlékének/ plasztikus rajzát. Hemingway ismert hasonlata szerint a modern pró­za jelentése csak annyira látszik, mint a jéghegy: csupán egyötöde van a felszín fölött, négyötöde a felszín alatt (a sorok mögött) rejlik. Bereck írásai­ban a társadalmi aspektus a mélystruktúra velejáró­ja: a témát rendező kompozíciós megoldás két — egymástól eltérő — alaphelyzetének egymáshoz vi­szonyítása mutatja föl a jelenlétét. Tipikus példája ennek a Biliárd néhány hős emlékének című elbe­szélés. Látszólag nem történik benne semmi, vagy legalábbis semmi rendkívüli: hallgatag, megfáradt, öreg parasztemberek előtt egy biliárdparti folyik a kocsmában két fiatal, az elbeszélő és a kocsmáros között. Az írás szerkezetének egyik pillére: e két figura jellembeli oppozíciója. Az elbeszélőt kétség­kívül rokonszenvesebbnek találjuk; a kocsmáros „gyerekesen őszinte“, ám ez a vonása lényegében „tolakodó közvetlenség“; kiderül róla az is, hogy önző, garasos és kárörvendő. Az elbeszélő nem szí­vesen mérkőzik meg vele, kedvetlenül játszik és vesztésre áll, ám kedvetlensége hirtelen — s itt fordul az elbeszélés a fokozott gondolatiság felé — nagy-nagy akarássá nő: tudtam, hogy vitathatat­lanul elverem. Hogy miért tudtam? Talán mert öt perccel tizenkettő előtt rájöttem, hogy nem akár­milyen emberek előtt játszom“. Ezek a „nem akár­milyen" emberek pedig „a szövetkezetesítés korsza­kának hősei". Ez a felismerés motiválja az elbeszé­lő igyekezetét: hadd ragadja magával az öreg, mun­kában megfáradt „hősöket" a játék varázsa, a vesz­tett helyzetből fölényesen megnyert parti izgalma. Persze van ebben az akarásban egy adag kivagyiság is: lám, nem csak ti vittetek véghez nagy dolgokat, megmutatom, hogy én is vagyok valakil Az elbeszé­lőnek és a kocsmárosnak a jellempárhuzama tehát hármas viszonnyá bővül (elbeszélő—kocsmáros -az öregek], s ezen a kiteljesedett kapcsolatrendszeren belül újabb sarkítottságok bukkannak fel, melyek kö­zül a leglényegesebb a „magának való játék — tár­sadalmilag hasznos munka" oppozíciója. A kettő kö­zötti ellentétet a játék leírásával párhuzamosan, szimultán módon megjelenített emlékképek fejezik ki és teszik erőteljessé- (a szövetkezeti raktáros kö­zös vagyont óvó becsületessége, szemben a kocsmá­ros saját érdekeket szolgáló fillérkuporgatásával; Pódafai János kegyetlenül fájdalmas haragja a kö­zös felpuffadt tehenei láttán, szemben a biliárdparti magának való játékosságával stb.) Az elbeszélés rendkívül finom áttételekkel, de egyértelműen sej­teti, hogy a játék — bármennyire is egy becsülete­sebb emberi magatartás győzelme a tétje — eltör­pül az öregek tettei mellett. Számukra a biliárd „Semleges harctéren (...) mindegy küzdelem“. Az ő világuk más (tudja ezt az elbeszélő is, ezért vá­gyódik közéjük); az ő világuk a munka, szemben a játékkal, a társadalmilag hasznos tett, szemben a magának való szórakozással, a közösségi érdekeket védő, tehát lényegibb becsületesség, szemben az egyének közötti erkölcsi rivalizálással. Rendkívül gazdag — elemző eszközökkel szinte megfoghatat­lan — jelentésárnyalatai mellett ez ennek a kivéte­les beleélőképességgel, mély érzelmi és lélektani mo­tiváltsággal megírt elbeszélésnek a leglényegesebb üzenete. A kötet egésze — ezzel tartozunk az objektivitás­nak — nem üti meg az itt elemzett két írás szín­vonalát. A Szorongás vagy az Öröm pl. vázlatosnak tűnik, jelrendszerük kevésbé kidolgozott, homályos. Néhány más próbálkozás (Egy csepp méz, Türelem stb.) még csak helyzetvázlat, környezettanulmány, tolipróba a regionális realizmus eszközeinek a meg­teremtésére. Bereck csúcsteljesítményeit — vala­mennyi növeliisztikánk jobbik részéhez tartozik — azokban az írásokban találjuk, amelyekben sajátos szintézisbe hozta jól kimunkált regionális realizmu­sát a modern prózára jellemző fokozott gondolati­sággal és elmélyült jelemrajzzal ;A negyed kilenc jegyében, Biliárd néhány hős emlékének. Vihar előtt, A magányos jegenye, Valahol a második emeleten, A hazatérő). A fiatal író első kötetét — világszem­lélete, a már említett szintézisben megvalósított új­szerűség és a stílusa révén —• bízvást sorolhatjuk a kisepikánk nagykorúsodási lehetőségeit ígérő művek közé.

Next

/
Thumbnails
Contents