Új Szó, 1974. december (27. évfolyam, 284-307. szám)
1974-12-01 / 48. szám, Vasárnapi Új Szó
1974. XII. 1. 7 Mázik Mihály4 könyvét — „Húsz év a közösben“ «- nem forgalmazzák a könyvesboltokban. Ügy is mondhatnék „házi használatra“, a Nová Bodva-i (újbodvai) földművesszövetkezet tagjai számára készült a viszonylag vaskos, kőnyomatos kötet. Jó- inagam „protekciós alapon“, másodkézből jutottam hozzá, illetve kaptam néhány hétre kölcsön, ugyanis ebből a kiadványból — bár lenne több ilyen! — egyetlen példány sem maradt raktáron. A szerző, Mázik Mihály, a helyi nemzeti bizottság elnöke, az iskola igazgatója egy rövid interjú ke rőtében tájékoztatott a község múltjáról, jelenéről, mígnem lekerült a polcról a szóban forgó kötet. — Alapjában véve három községről szól — jegyzi meg Mázik Mihály. — Üjbodva ugyanis Tornaújjalu, Bódvavendégi és Tornahorváti összevonásából jött létre. Lapozgatom, egyre forgatom a könyvet. „Huszonöt év a közösben“ — negyedszázad, amelynek eseményeit emberöltők érlelték. Negyedszázad, amelyben a könyv szerzője beteljesülni látja Petőfi Sándor Sorait: „...egy új hazát, ahol ne legyenek Kiváltságok kevély, nagy tornyai. Sötét barlangok, denevértanyák. Egy új hazát, hol minden szögletig Eljusson a Nup s tiszta levegő!" Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy a Pelőfi-idéze- let éppen az id. Domonkos Jánosról szóló fejezet követi, aki 1952. augusztus 9-én elsőként írta alá a földművesszövetkezetbe szóló belépési nyilatkozatot. Sőt, talán az sem véletlen, hogy az egész szövegrészt a község felszabadulásával összefüggő sorok vezelik be. Az anakronizmus egyértelmű, szándékos, „a Nap s tiszta levegő“ útjál követi. Akárcsak a könyv, amely régmúlt századok homályából gombolyítja elő a három Bódva menti község történetét napjainkig. A helytörténeti adatok valóban korrekt felsorakoztatása, a levéltári anyag ismertetése, az építészeiről és népi architektúráról szóló ' fejezet, a család- és dűlőnevek nyelvtörténeti elem zése mind-mind szervesen kapcsolódik a könyv vezérfonalához, amely az olvasót a szocialista építés hétköznapjaiba kalauzolja, amely gyakorta megható közvetlenséggel, de mindig közérthető egyszerűség gél villantja fel a három faluközösség korszakváltó pillanatait. „Örömmel viseli ük az orosz katona meleg téli sapkáját“ — emlékezik vissza a szerző, s ez a kis epizód mindennél többet mond. Többel, mert páratlan, megismételhetetlen közvetlenséggel hozza testközelbe a szabadsag első napjainak mámoros hangulatát, örömét, emberségét... Tj|s ez a hangnem nem törik meg akkor sem, amikor Mázik Mihály a födművesszövetkezet gazdasági évelt sorakoztatja A három kultúrház közül az egyik ... I i' oto: G. S. Mázik Mihály egymás mellé, fejezetekre bontva a megalakulástól 1972-tg. Adatok, számok, mutatók tömegét tartalmazza a könyv, pénzügyi terveket ismertet, beruházásokra figyeltet fel, gazdasági eredményeket elemez, balsikerek okát kutatja. Igényes, precíz számadás ez, olyan munka, amely tanulságok forrásául szol- gálhat ma is. És tegyük hozzá: olyan munka, amelynek hatványozott aktualitást kölcsönöz a felszabadulás harmincadik évfordulója. Ennyit a könyvről ... S a szerzőről? Igen, róla, aki napjait az iskola, a helyi nemzeti bizottság elnöki irodája és a család háromszögéin tölti. Kemény tekintetű, napbarnította arcú, lelkesedni tudó ember. Azok közül való, akik nem számlálják a közösség javára eltöltött órákat. Énekkart vezet, furulyázni tanítja a nebulókai, de ha kell, “felszabadulási emlékművel tervez ... Tanító ... Nem csupán nyolctól fól kettőig, hanem délután is, este is... a szünnapokon is,., mindig! És a falu? — Tornaújfalunak 387 lakosa van. Jómagam itt, ebben a községben állok a nemzeti bizottság élén. Elmondhatom, hogy az évfordulók tiszteletére 267 egyéni és három kollektív kötelezettségvállalás „futott be“ a nemzeti bizottságra, amelyek értéke egymillió hétszázezer korona. Valamennyi a falu szépítésével, fejlesztésével függ össze. No feledjük, hogy a harminc esztendő alatt mind a három községben új művelődési otthon épült. Ez annyit jelent, hogy Gjbodva ma három kultárházzal rendelkezik. A választási program viszont mindenek- előtt a vízművesí-tést, az utak portalanítását, a bolthálózat bővítését helyezte előtérbe. Ez pedig olyan célkitűzés, amely teljesen „szinkronban“ van a lakosság kívánságaival. Egy félig meddig véletlen találkozás, egy valóban érdekes könyv elolvasása adott „apropót“ ennek a cikknek a megírásához. Úgy véljük, a találkozás is, a könyv is tanulságos. Tanulságos és követőkre vár! . . . BALOGH P. IMRE B oros Istvánt életemben eddig még csak kétszer láttam. ELŐSZŰR körülbelül hétéves koromban, amikor a szomszédunkban egy élet biztosítási kötvényt állított ki. Barátommal a tűzhely mellé húzódva csodálkozva figyeltük ezt az embert. Minden mozdulata új és Idegen volt számunkra. Szájtátva néztük, hogyan szedte elő táskájából a nyomtatványokat, de a legjobban akkor csodálkoztunk, amikor írni kezdett. Könyöke közé szorította az örökírót, a papírok felé hajolt, és rótta a sorokat. Közelebb merészkedtünk hozzá. — Nahát, milyen szépen ír — néztünk egymásra hihetetlenül. — A bácsinak hoű van a keze? — kérdezte a barátom félénken. Ránk nézett. Kicsit hallgatott, majd azt mondta: A háborúban maradt. MÁSODSZOR három héttel ezelőtt Szepsiben járva a mezőgazdasági technikum előtt láttam meg. Beült egy olajzöld MB ezresbe. Indított, és néhány másodperc után már el is tűnt a házak között. — Hűm, ez az ember még arra is képes, hogy autót vezessen — mormogtam magamban. El sem hittem volna, ha nem látom. Most már megszer- zem a címét. Most már megismerkedem vele — döntöttem el azonnal. Szopsiben a Partizán utca két oldalán takaros új házak sorakoznak. Csaknem valamennyi a felszabadulás után épült. Azon a csütörtök délutánon, amikor én ott jártam, csak néhány járókelővel találkoztam, de ezek is útbaigazítottak. Borosék házára csakhamar rátaláltam. A szürke vaskapun szorongatott érzéssel léptem be. Arra gondoltam, hogy harminc évvel ezelőtt, amikor Boros István a második világháborúban elvesztette kezét, körülbelül ilyen idős lehetett, mint én most. Gondolataimat egy kedves női hang zavarta meg: — Kit tetszik keresni — szólt ki egy asszony a szemközti szobából. — Boros Istvánnal szeretnék beszélni, ha idehaza van. — Erre tessék. Itt van a férjem. Most itt dolgozik bent. Egy ritkuló hajú, ötven év körüli ember állt fel az íróasztaltól. Megfordult. Rám nézett. ERŐS AKARATTAL KÉZ NÉLKÜLI EZERMESTER — Boros István vagyok — mutatkozott be. Kicsit szorongatott érzéssel mondtam meg, ki vagyok, mert eddig nem is tudatosítottam, hogy az olyan megszokottá vált kézfogás ez esetben elmarad. A pillanatnyi megingáson a feleség segített. Hellyel kínált, és megkérdezte, iszunk e kávét. — Életéről, érzésvilágáról, munkájáról szeretnék írni — próbáltam megindítani a beszélgetést. — Az életemről, az érzésvilágomról, a munkámról — ismételte halkan, miközben gondolatvilágában évtizedek történetét pergette vissza. — Rádiós voltam a háborúban — kezdte el. — Az egyik alkalommal nyílt terepre kellett mennem, hogy megvizsgáljam a vezetéket. Mikor már majdnem összekötöttem a drótot, a közelemben egy gránát csapódott be. Jóformán feljajdulni sem volt időm. Egy pillanat elég volt ahhoz, hogy elveszítsem a kezemet. Szétzúzott, csonka karomból, mint a vízipuskából, úgy ömlött a vér. de azért sikerült visszakúsznom az erdőbe. Eszméletlenül szállítottak a kórházba, ahol meg- operáltak. Számomra ezzel be Is fejeződött a háború és lényegében életemnek egy olyan időszaka, amire nem szívesen emlékszem vissza. — Mikor tért haza a kórházból? — 20 éves koromban. 1945 decemberében. — Még fiatal volt. Életei kellett kezdeni. Új életet. Hogy ment ez kéi nélkül? — A rokkantsági nyugdíj kevés volt ahhoz, hogy megalapozzam az életemet, s ne szoruljak szüleim segítségére. Mindég erős akaratú voltam. Ügy dönlőttem, hogy dolgozni fogok. Persze, egyhamar nem tudtam állást szerezni. A háború utáni újjáépítés embert követelt. Egész emberti Nem olyat, mini én voltam. Később aztán a szepsi traktorállomás tornai kirendeltségén nekem is sikerült munkát szerezni. Bérelszámoló lettem, örültem, hogy dolgozhatok, mert én mindég azt tartottam, hogy az élet értelme a munkában, a tettekben rejlik. BOROS ISTVÁN — Hogyan tanult meg csonka kézzel írni? — Az akarat vitt rá. Már a kórházban, amikor még csak gyógyuilgatott a karom, megpróbáltam vele megfogni a tollalt. Először nehezen ment, de most már az írás megszokott mozdulataim közé tartozik. — Szép ez a lakás. Űj és nagy. Maguk építették? — 1949 ben megnősültem. Ekkor még szüleimnél laktunk Somodiban. 1954 ben aztán a járási nemzeti bizottságra hívtak dolgozni. Szepsibe. Termelési szervezőként dolgoztam. Ezen a vidéken ekkor alakítottuk a szövetkezeteket. A termelés biztosításán kívül az agitációs munkára is sok időt kellett fordítanunk. Sokszor késő éjszaka irtrbim hnza. Feleségemmel ezért eldöntöttük, hogy a járási székhelyen, Szepsiben veszünk egy telket, házat építünk rá, s itt alapozzuk meg az életünket, mert ez a munkánknak is a legmegfelelőbb lesz. — Ügy tudom, ön az állami biztosítónál is volt alkalmazva? — Mint brigádos dolgoztam s dolgozok is az állami biztosítónál, ugyanis a területrendezések idejében Szepsi is megszűnt járási székhely lenni. A járási vezetőség Košicére költözött. Én itt maradtam. A városi mozi vezetését vettem át és mint kedvtelésnek az állami biztosító ügynök szerepét is magamra vállaltam. Most is naponta járom a Szepsi környéki falvakat, megismertetem a lakossággal, hogy milyen biztosítási lehetőségek vannak, milyen tudnivalók fűződnek hozzá. Ma délulán például a tegnap végzett munkámat összegezem, hogy a kötvényeket továbbíthassam az állami biztosítónak. — A ház előtt egy régi kerékpárt láttam. A kormánya át voll csinálva. Használja meg azt is? — Ha itt a városba kell elugranom valahová, akkor legtöbbször csak azzal megyek. Régebben, amikor még nem vettem személyautót, naponta bizony 60 kilométert is megtettem kerékpáron. — Személykocsiját biztonságosan tudja vezetni? — Lefutottam már vagy ötvenezer kilométert, karambol nélkül. Egyébként az autón a kormányt, a sebesség- váltót és az önindílót saját elgondolásom alapján csináltuk át barátaimmal. Erős akaratomnak köszönhetem, hogy sokféle fizikai munkát — adottságaimhoz mérten — megtanultam elvégezni. Nem dicsekvés, de a kertemben a gyümölcsfákat mind én ültettem. A szőlő és a fák nyesését is én végzem, mert a feleségem is rokkanttá vált. Nemrég operálták a szívét. Kái, hngy nem tavasszal vagy nyáron jött. Munkámról akkor zöldellő fák, nyíló rózsabokrok, illatos zöldséges kert tanúskodott volna. Talán másfél órát beszélgettünk. Boros Istvánt kéz nélküli ezermesternek ismerik. Életének nincsen titka, ő maga mondta; erős akarattal érte el, hogy kér. nélkül is megtalálta a helyét ar. életben. Sí, Gjr*
