Új Szó, 1974. december (27. évfolyam, 284-307. szám)
1974-12-22 / 51. szám, Vasárnapi Új Szó
ív 19 74. XII. 22. Itt szeretnek. .. — Feriké, tavaly karácsonykor te már itt voltál, ugye? — Igen. — És mi tetszett neked? — A csengő. Meg az, hogy kaptam egy oroszlánt. És táncoltunk is. ' — Ha most betoppanna édesanyád, örülnél? — Nem nagyon. Hogy miért? Arra nem tud válaszolni. Lehajtja fejét. A szó bennmarad vagy talán meg sem fogalmazódott. Lehet-e mindig még csak megfogalmazni is a kimondhatatlant? — Milyen volt az édesanyád? Emlékszel rá? — Sokat járt inni, és mindig bezárt bennünket, amikor elment. — És te nem akarsz inni? — Nem. — Miért? — Mert engem is becsuknának. Palika hétéves. Az ő indulása még kegyetlenebb volt, bár arcán nincsenek nyomai a rákényszerített első kis utacskák éles köveinek. Talán majd később, amikor ifjúi lelkében fájdalommá érik a most még felfoghatatlan tragédia. Édesapja halálát meséli: — Apu ment a traktoron. Egy autó előzte a hídon. És ő a traktorral beesett a vízbe. Most, néhány pillanatig, nem tudunk megszólalni. A halál csendet követel. — Szeretted az édesapádat? — Igen, szerettem, mert felültetett a traktorra. —■ Vissza tudsz rá emlékezni, milyenek voltak az otthoni karácsonyok? — Rosszak. Apu meg anyu mindig veszekedtek. Meg össze is verekedtek. — Édesanyádat mikor láttad utoljára? — Nyáron volt itt. Hozott nekem csokoládét, kekszet, cipőt, nadrágot. Most nem tudom, hogy mit csinál. Az előtt beteg volt. — Elmennél vele, ha érted jönne? — Ha elvinnének, én visszajönnék. Mondatok. Ártatlan szájakból. Valami kimaradt az életükből. Valami bekerült az életükbe. A tizenegy éves Yvetlka három éve van itt. A kassai gyermekotthonból jött. Neki már kevesebb kérdést kell feltenni. — Édesapámat szeretem. Ö mindig hozott nekünk valamit karácsonyra, meg fát is díszített nekünk. Anyutól nem kaptunk semmit. Ö cigarettázott és a vendéglőket látogatta. Sokat veszekedtek, és aztán elváltak. Anyu egy másik férfival él, de nem tudom, összeházasodtak e. Amíg vele voltam, én nem is ebédeltem, mert nem volt pénzünk. Amit apu küldött, az kevés volt. Anyu meg nem dolgozott, mindig kölcsönkért valakitől. — Voltak már itt? — Anyu igen. — Vele mennél? — Nem. De ha apu hívna, akkor elmennék vele. Csak nem tudom a címét. — Emlékszel az elmúlt karácsonyra? — Nagyon szép volt. Mi is díszítettük a fákat, mert kettő is van, meg még a szobákban vannak kisebbek. Aztán verseket mondtunk, táncoltunk. És örültünk az ajándékoknak. Én kisbabát és kocsit kaptam. Darinka két évvel fiatalabb barátnőjénél. Látni arcán, alig várja, hogy ő is megszólalhasson. De ha érezné, ha megértené kis agyacsküja súlyát szavainak, könnyek nélkül aligha tudná idézni a négy évvel ezelőtti emlékeket. Gondolatai rendezetlenek — talán az igyekezettől. Vagy akaratlanul is érzékelleti azt a szűk, kis világot, a káoszt a családi körben, amelybe véletlenül belecsöppent? Amely nem fogadta fényben, békében még kará csonykor sem? — Anyu dolgozott, aztán nem dolgozott. Nem emlékszem, mit csinált. Apukámat becsukták, mert nem törő dött velem. Meg verte anyukámat. Rá sokat gondolok, és ha eljönne értein, örülnék. Tavaly láttam anyukáinál utoljára. Hozott nekem narancsot és cukorkát — És hol szebb a karácsony? — Itt szebb, — Meg tudnád mondani, miért? Gondolkodik. Morzsolja kicsiny, puha kezét. Talán benne van a titok. Élénk szeme körbejár. Megvan! — Mert kínálunk kalácsot! — ugrik fel. — Kinek? — Hát a vendégeknek, akik eljönnek hozzánk. És ajándékot is hoznak. Itt közbeszól az igazgató néni: — De van még nekünk valami! Felugranak és valamennyien egyszerre: — Diónk! Csinálunk diókat! Gyermeki öröm, ujjongó boldogság — lélekben és tudatban. Vajon, milyen erők dolgoznak bennük? És az is meretlen világ? Ennyi örömnek forrása? — Én tavaly olyan babát kaptam — folytatja Darinka —, amely fütyül, ha a hátára ütök. — Te kértél ilyen babát, vagy éppen ilyen jutott? — Fel kell írni mindenkinek, hogy mit szeretne! Én ezt írtam fel. Janka és Mirko testvérek. Danka nővérük mar hatodikos, most Tornaiján van, iskolában. A kisfiú még csak hatéves. így hát elnézzük neki, hogy Janka beszél, és a „férfi" hallgat: A gyermekotthon „Tavaly láttam anyukámat utóljára* •— Nem emlékszem a szüleim arcára. Anyu írt egyszer, hogy menjünk haza, de mi azt válaszoltuk, hogy nem megyünk, mert itt jó nekünk. Az igazgató néni jól emlékszik erre, és kiegészíti Janka szavait: — Azt mondták nekem, ha tetszik egy kicsit is szeretni, akkor nem tetszik elengedni. Maradtak Mirko most elsős, és annyit elárul, hogy tetszik az iskola. Janka pedig a többi kislánnyal együtt — szabad idejében — süt, főz. És varr — most éppen subát. Készülnek az életre, egy szebbre, mint amilyen első, botladozó lépéseik idején volt. De egyelőre még gyerekek, akik teljes szívvel várják az ajándékokat. Ferke, aki ejtőernyős akar lenni, repülőt; Palkó pisztolyt; Darinka, Yvett- ka, Janka kisbabát, olyat, amelyik énekelni is tud. Mirko félve mondja ki: géppisztolyt. És Jolánka? Ő még nem tudja. — Dehogynem! — mondja az igazgató néni. — Nekem már megsúgta, hogy ő is éneklő babát akar. III. Darinka az imént elurulta, hogy karácsony szép estéjén vendégek is vannak. Kik lehetnek azok? Kik jönnek el ide ajándékokkal, mosollyal, szeretettel megrakott an? — A gyermekotthon barátai — mondja Lukács Emilné. — Sokan vannak: párt- és tömegszervezetek képviselői, egyének és szocialista munkabrigádok Losoncról, Tornaijáról, Rimaszombatból. A kisebb ajándékokon túl szinte mindennel ellátják a gyerekeket. De nemcsak karácsonykor jönnek. Évköaben is gyakran megörvendeztetnek. Kis baráti szövetséget is alakítottak, melynek Éliás Józsi bácsi, a járási CSSZBSZ vezető titkára, az elnöke. Körülrajongják a gyerekek őt is, a többieket* is. Jó, hogy törődnek velünk és segítenek pótólni valamennyire a szülői szeretetet hiányát. — Karácsony estén még soha nem voltunk egyedül. Józsi bácsi felöltözik télapónak, és nagy izgalmak közepette szétosztja az, ajándékokat. Mi talán csak félig tudjuk a családi otthon melegét biztosítani, de a célunk az, hogy minél előbb teljes legyen. IV. Karácsony. Gyermekünnep. Fényben, békében ringató, hintalovat és cukorbabát hozó, bájoló valóság. Olyan, akár egy szép álom. S az ol- dalfalvai gyermekotthonban talán még szebb BODNAR gyula (Tóttipál Gyula felvételei) Ő is éneklő babát akar K arácsony. Gyermekünnep. Fényben, békében ringató, hintalovat és cukorbabát hozó, bájoló valóság. Olyan, akár egy szép álom. Álom. Az oldalfalai gyermekotthon harminchat lakójának szemében nem mindig volt fényben, békében ringató. Kibomló életük felett nem mindig őrködött óvó tekintet, féltő szív, szere- tetet hintő anyai kéz. Valami, valami lényeges kimaradt az életükből — örökre. I. Hét gyermekarcból nyílnak rám nagy, csodálkozó szemek. Tiszták és kedvesek és oly játékosak is, mint az első hó. Bemutatkoznak: Jolánka, Fér- kó, Mirko, Palkó, Yuettka, Darinka és Janka. Míg összebarátkozunk, egymáshoz melegedünk, Lukács Emilné, igazgatónő szavai jutnak eszembe: — Súlyos lelkiállapotban kerültek hozzánk ezek a gyerekek. Vannak közöttük árvák, félárvák, de legtöbben olyanok, akiknek szülei erkölcstelen életmódot folytattak: ittak, verekedtek, prostitúcióból tartották el magukat. És nem törődtek a családdal, a gyerekekkel. Elsődleges feladatunk, hogy pótoljuk az elvesztett szülőket. Meg is kapnak mindent, csak egyet nem: azt a szeretetet, amelyet *csak anya és apa tud nyújtani gyermekének: Éppen ezért jólesik nekünk, ha látjuk, ha érezzük, hogy itt, nálunk otthonra találtak. Ez a legnagyobb ajándék, amit mi kaphatunk. II. A gyerekek már beszédbe is ele gyedtek. Igaz nem velünk, hanem egymás között. Bizonyára, találgatják, kik vagyunk, miért jöttünk. Jolánka tízéves. Takarítónő szeretje lenni. — És tudsz már takarítani? — Igen. Már két éve. — Hol tanultál meg? — Itt, egy nénitől. — Hogy érzed itt magad? — Jobban, mint otthon. — Miért? — Mert otthon nem törődtek velem. Apu ivott, anyu is ivott. Apu most börtönben van. Könnyek csillanását látom fekete szemében. Hiába. Jobb itt, mint otthon — ismétlem magamban. — Emlékszel az akkori karácsonyokra? — Nem voltak nagyon jók. Karácsonyfánk se volt. Jolánka mellett a nyolcéves Ferkó ül. A kislegény a lánykára néz. Nagy szeme kék, mint az égbolt. Nem csoda, hogy Jolánka is feléje fordul. Egymásra mosolyognak. Gyermekek.
