Új Szó, 1974. november (27. évfolyam, 258-283. szám)
1974-11-04 / 260. szám, hétfő
E gy történet dereng fel emlékeimben ... Egy kisváros a színhelye, azokban a napokban, mikor a szétszaggatott ország útjain és mezőin tűz és vihar pásztázott, a jó és szelíd szívek nem bújhattak meg sehol, nem volt menedék számukra. De hát ilyen szívek sem voltak. Nem voltak szelíd szívek — még Pinhusz-Motya, az öreg istenfélő is lázadó lett, pedig őt mindenki „Isten báránykájának“ tisztelte. Pinhusz-Motya egész életében az asztalosmesterséget űzte, és ott élt, ahol a többi asztalos, cipész és vízhordó: a városka szélén, a piactér és a folyó között. Szívják csak a gazdagok a port a fű nem nőtte, kikövezett főutcákon, mi itt közelebb vagyunk a földhöz és az éghez is, arról nem is beszélve, mennyivel alacsonyabbak a házbérek. Mégis, Pinhusz-Motya asztalos szomszédai átkozták a rossz sorsot, mely ide vetette őket; messzire kellett vinni a munkát a megrendelőhöz, mesz- sze volt a piac és az isten háza. Egyedül Pinhusz-Motya nem elégedetlenkedett. — Várjatok csak, jő emberek — mondogatta —, lesz még másképp is ... A föld örökkön fogva volt és lesz, a nap is, de gazdagok nem lesznek örökké. Minden megváltozik. Fogok én még Margolin kastélyálban, két- verandás házában lakni. De azt sem Pinhusz-Motya, sem pedig szomszédai nem tudták, minek kell történnie ahhoz, hogy minden megváltozzék, és hogy az öreg beülhessen a gépesített vajköpülő- üzem tulajdonosának „kastélyába“. Meg aztán senki sem tulajdonított különösebb jelentőséget szavainak. Beszél az ember,-hát hadd beszéljen: csak a rendőrkapitány meg ne hallja. így éldegélt Pinhusz-Motya csendben, békében. Aztán kitört a háború, a háború után meg jött a proletariátus győzelmes forradalma, bekukkantott a kis városkába, és mindent fenekestül felforgatott, kisöpörte a rendőrkapitányt és a forradalmi bizottság elnökévé Ivan Lthopenkot, a kerületükben élő cipész fiát tette. De mindezek ellenére az öreg asztalos életében semmi sem változott. Ugyanúgy mesterségéből élt, mint régen, bár egyre kevesebb vevője akadt. Fia, Jákov, akinek a felesége meghalt, gondjaira bízta kisfiát, ő meg napokra eltűnt vagy a kovácsműhelyben, ahol segédként dolgozott, vagy Lihopen- kóéknál, a forradalmi bizottságban. Az asztalos már teljesen megöregedett, nemcsak p munka esett nehezére, de a járás Is, különösen a nagy hőségben. Igaz, volt egy esernyője, isten tudja, honnan szerezte, de szinte soha nem nyitotta ki. S húzta a maga csinálta kocsit a városka utcáin, húzta hazafelé a törött székekkel megrakott kocsit. A nap éget. de az esernyő csak ott fekszik a kocsin. Az emberek megállnak, beszédbe elegyednek vele. — Jó ember, ideje lenne kinyitni az esernyőt. — Aztán minek? — Mert már ugyancsak tűz a napocska. — Hát az a jó, hogy nem eső esik. Ebből állt egész átlátszó életfilozófiája: a világon minden úgy történik, ahogy előre meg van szabva. A fatalizmusnak és az optimizmusnak eme naiv keveréke tartotta életben az öreget. Jákov, a fia, egészen más ember volt, bár ez ellentmond annak a közmondásnak, hogy az alma nem esik messze a fájától. Jákov messze esett. Egyszer hazajön Jákov a forradalmi bizottságból, és azt mondja apjának: — Visszavonulunk, apám. Nem elég erős a mi Vörös Hadseregünk, hogy ellenálljon Gye- nikin tábornok fehér bandáinak. De ne keseredjen el, apám, visszatérünk, nem sokáig kell várnia rám. — Szóval elmész? — Jelentkezem önkéntesnek. Pinhusz-Motyát nem lepte meg a hír. Csak azt kérdezte: — Hát leik? — Vigyázzon rá, amíg visz- szatérek. Akkor aztán majd mindkettőjükkel én törődöm. Jól van — egyezett bele az öreg asztalos — legyen úgy, ahogy mondod. ... És még ugyanaznap, al- konyattájt a vörösök utolsó szerelvénye is kifutott a kis állomásról. Azon a szerelvényen utazott Jákov is, Pinhusz- Motya fia, a kis leik apja. Pinhusz-Motya, mikor meghallotta az állomásról kifutó mozdony utolsó füttyentését, furcsa ijedtséget érzett. Nem úgy követték egymást az események, mint régen, filozófiája nem tudta megmagyarázni, miért van az, hogy amikor azelőtt változott a rendszer, szóltak az ágyúk és csattogtak a géppuskák, ma pedig minden szokatlanul csendes az elfáradt földön, melyet gazdagon ragyogott be a lenyugvó nap vöröses fénye. Így okoskodott: ha a vörösök harc nélkül mentek el, akkor ez azt jelenti, hogy alaposan szorongatják őket, de mivel a vörösöknek nem szokásuk harc nélkül visszavonulni, azt kell gondolnom, hegy ez csupán taktika. És mivel optimista volt, s két szék közül mindig a puhábbat választotta, meg is maradt annál a gondolatnál, hogy ez csak taktika. Ugyanakkor félt is a városkában uralkodó szokatlan csendtől. Ez a pogromok előtti vészterhes némaságra emlékeztette. Az emlék a lelkére nehezedet', összeszorította szívét, és tompa, hosszas fájdalmat ébresztett bensejében. Pinhusz-Motya, az optimista magára terítette az imaszőnyeget, s mormolni kezdte az ima szavait, melyek olyan időtlenek és őszek voltak, mint gubancos szakálla. Hirtelen megakadt az öreg filozófus: elfelejtette a megszokott igéket. — Istenein — suttogta az öreg asztalos —, tudod-e, hogy ma a bolsevikok elhagyták a várost, és velük ment az én fiam, Jákov is? Hozzád szólok, uram, s ha nem tudod, emlékeztetlek rá — suttogta szemét lehunyva —, hogy a városkába be fognak vonulni a feketeszázak, és tudd, hogy mit kell tenned, hisz nálam van a kisfiú. Mi lesz vele, ha engem megölnek? Ha megölnek, már most megtagadlak: többé, uram, nem vagy nekem istenem ... Az ima még sokáig folyt voil- na szájából, de a kisfiú, aki már unt a padlón ülni, és faforgáccsal játszani, rángatta nagyapja kabátujját. Pinhusz- Motya befejezte szokatlan könyörgését, megnyugodott. Kézen fogta a kisfiút, kiment az utcára. Lihopenko cipész portájánál fatönkökön ültek a szomszédok, és ő feléjük indult. Beköszöntött az este, s a kék ég félénken gyújtogatta gyertyáit. A kis lángok pislákoltak a magasban. Az est sokáig bolyongott a látóhatáron, sorra gyújtva őket. , Lihopenko kunyhója mellett is fel-felvillantak a tüzecskék. A cipész vastagra sodort cigarettát szívott, s mély basz- szus hangon beszélt. Nehéz szemhéját leeresztette, mert a sötét földet nézte. — Hát hol van a ml istenünk, hogy engedi ezeket a nyakunkra jönni? Pinhusz-Motya felsóhajtott. — Sokáig nem tarthatják magukat. — Honnan tudod? — Az olaj úszik a víz tetején. A bolsevikok lecsillapítják a háborgó földet, mint ahogy az olaj lecsillapítja a tenger hullámait. — Bölcsen beszélsz. — Lihopenko kifújta a füstölt. — De én tudom, hogy velem még leszámolnak a fiam miatt. — Félsz? — kérdezte valaki csendesen. — Nem — felelte nyugodtan Lihopenko. És Pinhusz-Motya hozzátette: — Mitél kéne félnie? Azok félnek, akiknek a szívük nincs a helyén. De neki nincs mitől félnie... — És ha megölik? — kérdezte megint va>laki. *— Te meg ne ijesztgess, á halál eljön magától is. Ha jön, imádkozz... — Imádkozni? Az istenhez? — kérdezte váratlanul a cipész. — Hát ki máshoz? — felelte rá kurtán az asztalos. — Melyikhez? A tiedhez, vagy az enyémhez? Sok van belőlük, az istenekből: nekem ilyen, neked olyan ... Mindenki hallgatott, és az öreg filozófus fejében lázadó gondolat született. — Ne Imádkozz se a sajátodhoz, se az enyémhez, hanem istenhez imádkozz. Képzeld őt magad elé, és imádkozz... Ha elárul a te istened, kergesd ki Motya tolta a kocsit, melyben ott feküdt az asztal, ég felé meresztve vékony, hajlított lábait. A hűséges esernyő, mint mindig, most is a helyén volt... — Nem tetszik nekem ez a csönd — szólalt meg Lihopenko. — Létezik az, hogy senki sinCs a városban? S valóban kihaltak voltak az utcák. A baj olyan, mint a kutyá — bölcselkedett az asztalos —, soha nem tudod, melyik lábadba mar bele ... Ez nagyon is igaz volt — Pinhusz-Motya, az asztalos nem tudta, hogy a sarok mögül leselkedik rájuk a baj, és nyuz et ernyő a szívedből és keress újat! Mi az isten? Ág, melyre felakasztod magad. Válassz minél erősebbet. A somszédok csendben hallgatták és csodálkoztak. Az éj alig hallható léptekkel járt-kelt a városkában, valahol egy kocsi nyikorgott, a folyóparton hangosan brekegtek a békák. Hirtelen fellángolt az ég alja, valami felsziszegett a levegőben a fejük felett. leik nagyapjához simult, és felkiáltott: — Félek, nagyapa! Az iparosok szinte parancsszóra felugrottak, aztán megint leültek, de már inkább hallgattak, mint beszéltek. Szétszéledtek, egyik a másik után állt fel, és el sem búcsúzva egymástól, ment mindegyik a kunyhójába. A kapuban csak Lihopenko maradt. Sokáig állt, a csendet fürkészte. Mind titokzatosabb és titokzatosabb a némaság, mintha valamilyen fenyegető sejtést rejtene magában. Az éj észrevétlenül és nyugodtan érkezett meg. Több lövés nem hallatszott, de Pinhusz-Motya nyomorúságos fekhelyén állandóan fülelt, furcsa zajokat, tompa hangokat hallott, melyek kunyhója ablakai mögött születtek. Nem várta be a reggelt, felöltözött, és kiment az udvarra. A hold elbújt a sötét felhők csíkja mögött a láthatáron. Pinhusz-Motya letelepedett a földhányásra, és sokáig ült ott elgondolkozva, ősz szakállát gereblyézte, va’amit suttogott a bajsza alatt, majd szomorúan rábólintoít. összeszorult a szíve. A kis ház ajtajára tekintett, mely mögött nyugodtan aludt kisunokája. Hajnalban csendesen visszament a kunyhóba, megállt a fiúcska ágya mellett és sokáig nézte fehér homlokát, göndör baját. Bánat gyötörte az öreget. Pinhusz-Motya lehajolt, megcsókolta unokáját, és újból kiment. Az ég kékesszürke, hideg, kifakult vászonként függött fölötte. De íme, a titokzatos mester merész ecsetvonással egy rózsaszín csíkot húzott a horizontra, egy másikat, harmadikat... Fellángoltak a hajnal tüzel. A nap felbukkant a látóhatár szélén, és az öregbe ez újra bizakodást varázsolt. — Mi kell az embernek? — elmélkedett, miközben egy megjavított asztalt helyezett a kocsijára. — Egy falat kenyér, tető a feje fölé, s minden egyéb — füst. Ez a fő dolog. Jákov azért ment harcolni, hogy mindenkinek meglegyen a falat kenyere, és ne a más szája elől kelljen elragadni. A kerítésen Lihopenko nézett be hozzá. lesoványodott az éjjel, szemel beestek, súlyos szemhéjai kivörösödtek az álmosságtól. — Már készülődsz? — kérdezte? — Mit mást tehetnék? — válaszolt az asztalos. — Mit adok enni holnap a kicsinek, ha ma nem dolgozom? — De megéled-e a holnapot? Pinhusz-Motya legyintett: — Nem tudom, és nem akarom tudni. Elviszem az asztalt, adnak egy kis pénzecskét, veszek kenyeret a piacon. Ennyi az én dolgom. És elindultak kettesben a városkába. Lihopenkónak szintén akadt valami dolga. Pinhuszgodtan befordult kocsijával. — Állj! — förmedt rá fojtott hangon egy ragyás fehérgárdista, fehér szalaggal sapkáján. Pinhusz-Motya a meglepetéstől leengedte kezét, a kiskocsi az asztallal oldalára dőlt, és az esernyő leesett az úttestre. — Hová mész? Pinhusz-Motya ijedten kezdett magyarázkodni. Mellettük egy másik fehérgárdista alakja tűnt fel. — Hát ez mi? — mutatott a fehérgárdista, bajszát pödör- getve az esernyőre. — Esernyő — sóhajtott az asztalos, karjait széttárva; és észrevette a harmadik fehérgárdistát, akinek nagyon ismerős volt az arca. Az súgott valamit a többieknek, hol az öregre, hol a cipészre pislogva ... — Hogy hívnak? Pinhusz-Motya megnevezte magát. — Hát téged? Lihopenko is megmondta a nevét. A katona kihúzott a zsebéből valamilyen papirost, futólag belepillantott, és fogbegyről odavetette: — Letartóztatni. Elvezették őket. Pinhusz-Motya hirtelen megállt: — Az esernyő ... — Viheted — nevetett fel a fehérgárdista. Nem sokáig kellett menniük. Utolsó gondolata az volt: „Elvész a kiskocsim ... De mi lesz a fiúval?... Isién... Nincs és nem is volt! ...“ Másra nem is gondolhatott, mivel az embernek fej nélkül nehéz gondolkoznia, és kardvágta feje a cipész lába elé esett. Lihopenko a cipész becsukta szemét, és eszméletlenül esett össze. Ügy is végeztek vele. Így halt meg Pinhusz-Motya, akinek csendeé volt a szíve, Pinhusz-Motya, „isten bárány- kája“, a lázadó és istentnga- dó ... Ha nem indult volna el azon a reggelen, talán nem is éri utói la halál! De hisz 6 maga mondta, hogy a baj hasonlít a kutyához — sohasem tudod, melyik lábadba mar bele... Szomorú ez a történet. Ideje befejezni. Nem tudom, hol van most Jákov, Pinhusz-Motya fia. Az alma messze esett a fájától ... Lehet, hogy megölték a vérrel öntözött utak valamelyikén ... BOJTÁR ANNA fordítása VARGA ERZSÉBET: OPUS VI. asztalomra könyökölt a nyár a kékszemü — megitta minden boromat aztáin kacagva elszaladt hajamban szürke pókhálófonál — a réteken az őszi szél kaszál üöüil 1974. XI. 4. Róbert Dúbravec; A Változások sorozatból (fameUzat)
