Új Szó, 1974. november (27. évfolyam, 258-283. szám)

1974-11-26 / 279. szám, kedd

Vonóból karmesteri pálca EGY ÉNEKKAR ÉLETRAJZA mes. Még ma is járok, rend­szeresen. A múlt év decemberében avatták énekkarrá a csoportot, és Volcsko Gyula személyében egyre szakavatottabb vezető­jük van. Áprilisig folytak a próbák, de aztán a mezei mun­kák miatt kénytelenek voltak abbahagyni. Most ismét elkezd­ték, a hosszú őszi és téli es­ték újra, rendszeresen össze­hozzák az embereket. — Hány tagja van jelenleg az énekkarnak, és kik alkot­ják? — Negyvenen vagyunk, kü­lönböző foglalkozású emberek. Van közöttünk traktoros, mun­kás, tisztviselő, férj a feleségé vei, fiú az apjával — tizenki­lenctől ötvenöt éves korig Most ismertem meg igazán az embereket, mennyi érték, szép ség rejlik bennük. Milyen ön­feláldozók tudnak lenni! Egy júniusi délelőtt, nagy munkák idején, fel kellett lépnünk. Hu­szonheten jöttek el. Szinte nem hittem a szememnek. Még több- gyermekes családanyák is. Igaz, vannak lelkes segítőtár­saim, akik nélkül nehezebb lenne összetartani az énekkart. Idáig ömlött a szó Volcsko Gyulából. Amikor kértem, hogy magáról beszéljen, szerényke­dett. Kérdésekkel kellett kicsu- logatnom a mondatokat. A gömörliorkai papírgyárban dolgozik, gazdasági felelős. Minden reggel ötkor kel, dél­után érkezik. Szeret emberek között lenni, a nép között — ahogy mondta. Még az autó­buszban is figyeli az arcokat. Három gyermeke már felnőtt, kirepültek a családi fészekből. Volcsko Gyula valóban kiveszi részét a társadalmi munkából is. A járási pártbizottság akti­vistája, elvégezte a marxizmus —leninizmus esti egyetemét, a Nemzeti Front hosszúszói elnö­ke, tagja a CSEMADOK járási vezetőségének. Amíg beszélgettünk, tengerek és filmkamerával alászálló bú­várok jutottak eszembe — akik mélyben rejlő kincsek után kutatnak. Volcsko Gyula is talált kincset, önmagában és másokban is. Addig dédel­gette, melengette őket, amíg meg nem mozdultak, életre nem keltek. Aztán járni is megtanultak és hosszú, szép útrat indultak — énekelve. BODNÁR GYULA MAI ROMÁN GRAFIKÁK KIÁLLÍTÁS A MAJERNÍK GALÉRIÁBAN A Szlovák' Képzőművészek Szövetsége napjaink romániai fekete-fehér művészetéről tá­jékoztató kiállításával a cseh­szlovák—román kultúrkapcsola­tok ápolását hivatott elősegí teni. Viszonzásképpen még ez év folyamán Bukarestben nyí­lik meg egy szlovákiai képző­művészeti tárlat. Az utóbbi esztendőkben volt alkalmunk a fiatal román gra­fikával, majd hatásos fali kár pitjaikkal és modern szobrásza­inkkal megismerkednünk. A je­len kiállításra a közép-, és fia­tal nemzedék munkájának nem teljes, de érdekes váloga­tását küldték el hozzánk, ami természetesen nem nyújt tel­jes képet alkotó törekvéseik­ről és módszereikről, de min­den esetre bepillantást kapunk a Román Szocialista Köztársa­ság mai grafikájába. A fekete­fehér művészet náluk is a XIX. századvég s a XX. századi rea­lizmus haladó hagyományaiból táplálkozik. A grafikusok élénk érdeklődéssel figyelik az új művészi eredményeket és irányzatokat. Közölnivalójukat áttételesen, szubjektív érzelmi gazdagsággal fejezik ki. Ez ko­rántsem jelenti azt, hogy csak az esztétikumot tartják szem előtt, ök is tudják, hogy mű­vésznek lenni nem magánügy, hanem felelősségvállalás, hiva­tás. Különös hangsúlyt kap ez a mostani emlékezetes és emlé­keztető időszakban. Harminc évvel ezelőtt ők is a fasizmus barbár uralmát gyűlölve és megvetve fegyverrel a kezük­ben harcoltak önálló nemzeti létükért, társadalmi és politi­kai szabadságukért, ök is le­rázták magukról a szolgaság Kényszerét. A romániai grafikusoknak most hozzánk szóló lapjai meg­győznek arról, hogy ők is szen­vedélyesen tiltakoznak minden­fajta embertelenség ellen. Ok is századunk sok-sok problémá­jával vívódó művészei. S a munkájukból szóló gondolat a mindennapok emberéhez is utat talál. Élükön a kiállítást meg­nyitó Marcel Chiruoga áll. Nagyméretű akvatintái nem csupán a forma, vonal, és tó­nusviszonylatok játékai, hanem szoros kapcsolatban vannak a környező világgal, az emberek gondjaival. Az élmények súlya alatt jelenítette meg a humá­numtól idegen, pusztító erősza­kot, a tragikumba torkolló sor­sot. „Hiúság“ a grafikai lap címe, melyen fegyverek fenye­getnek, ágyúcsövek mutatják sötét torkukat felénk. Horátius- szal hirdetik, hogy: „Édes és dicső meghalni a hazáért“. A „Rombolás következménye“ a természetnek, a technika ered­ményeinek megsemmisülését panaszolja. A bősz rontás szel­lemének jelképe egy tébolyult, vadkanszerű fenevad. A goethei Több fényt egyelőre csak ma­gasra felcsapó lángok jelzik, mert még mindig gyilkos erő­vel törnek egymásra lándzsás harcosok, és dőlnek romba a házak. S egy/torz keselyű tá- tott csőrrel csap le áhított zsákmányára. A Zsarnokság megdöntésében már viharzó erők Toppantják össze egy ha­talmas épület klasszikus oszlo­pait. George Leolea finom művű Legendája grafikai műgonddal készült. Majd az átélt történeti dráma hallatja visszhangját a Sorsban. A bekötött szemű, va­kon tántorgó meztelen, védte­len két ember elhárító mozdu­lattal emeli fel kezét, hogy távol tartsa az őket körülfo­gó rémeket. Hildegard Paar Klepper né­hány felhőtlen pillanatot fog képbe a Tavaszban. A nagy, kékablakos ház előtt még ko­pár, félősen rügyet bontó fa. De fent, erős ágai között egy­másra talált fiatal pár fonódik meleg ölelésbe. A Bőség ter­mékeny aranyló mezején színes aratógép dolgozik. Erdős Pál a világ közvetlen látványából indul ki. Ceruza­rajzán Firenze egy templom­részlete, egy karcsú faszobor, s lelkes, gyönyörködő mai ar­cok, tágra nyílt művészi benyo­mást befogadó érzékeny szem és egy tiszta dallamot zengő lant látható. Velencéjén is a Márk templom kujiolái deren­genek elő, körülöttük felhőbe foszló figurák. Dumitrescu Mircea látomá- sos fametszetén, a Rekviemen, óriás sötét széthulló tollazat érezteti az idegtépő fájdalmat s egy szép, szabályos kristály- alakulat talán az élet törvény- szerűségét. Indulati intenzitás­sal utal a Lét viharos küzdel­meire, de annál több biztonság­gal és derűvel jeleníti meg az Életörömöt. Constantin Pohrební fába met­szett formák erőteljes ritmikai játékával érzékelteti a Rajt feszültségét. A felsorakoztatott munkák példás technikai felkészültség­re, több fajta megjelenítési for­ma érzékeny és alapos ismere­tére vallanak. A megismert ro­mániai grafikusok a korukat értő és értelmező művészek. BÁRKANY JENONE Megható az a szívélyesség, előzékenység amelyet falvain- kon tapasztalhat az odavetődött idegen. Dlhá Vesen (Hosszú­szón) is például egyszerre há­rom asszony sietett a segítsé­gemre, amikor elmondtam, mi járatban vagyok. — Csak tessék várni! Fél három után öt perccel itt fog megállni a eömörhorkai busz. nyen megszerezték a második helyet. — Az eredmény a falut is megmozgatta, és felmerült a kérdés, miért ne lehetne Hosz- szúszón egy nagyobb létszámú énekkar. Erre azonban még várni kellett, hiszen kezdők voltunk. Persze, nem tétlenül. Megnö­vekedett a csoport, férfiak is A hosszúszói énekkar. Azzal jön a Gyula bácsi... Ve­le érdemes beszélni, sokat tud magának mondani ... Igazuk lett. Még abban is, hogy „sokat tud mondani“. És talán még többet is mondott volna Volcsko Gyula, ha nem szorít az idő; ha az énekkaron kívül több irányban is utat nyitunk a gondolatoknak. De kezdjük az elején. — Hogyan, milyen körülmé­nyek között alakult meg a hosszúszói énekkar? — 1972-ben kezdődött. A Ta­vaszi szél... fellelkesített né­hány asszonyt, akik mindjárt elhatározták, hogy éneklő cso­portot alakítanak a faluban. Minden más előzmény és szak­mai ismeret nélkül ősze is jöt­tek tizenketten — és énekel­tek. Hogy én hogyan kerültem közéjük? Olyan ember vagyok, hogy a magam módján igyek­szem mindenből kivenni a ré­szemet. Ez a dolog sem ha­gyott hidegen. Tudok egy ki­csit hegedülni, gondoltam, en­nek hasznát veszik az asszo­nyok. Úgy is történt. Gyula bácsi vette a hegedűjét, az asszo­nyok örömmel fogadták. Segít­ségével begyakoroltak néhány számot, és egy járási verse­bekapcsolódtak, bővült a reper­toárjuk is. Felléptek állami ün­nepeken, különböző évfordulók alkalmából. Különösen a Pető- fi-dalokkal arattak sikereket. — Mi soha azelőtt így nem énekeltünk. A fülbemászó dal­lamok szépségét a közös ének­lés fedeztette fel velünk. A Ró­zsabokor a domboldalon dalla­ma pedig — mondom így — egy nagy lökést adott nekünk. — Hogyan lett Gyula bácsi­ból az énekkar vezetője? — A CSEMADOK felhívta fi­gyelmünket a munkásmozgalmi dalok fesztiváljára, és fel is kértek a részvételre. Ez már feladat volt, az első, amely jó érzéseket váltott ki bennünk, hiszen eredményeinknek volt a bizonyítéka. Igen ám, csak­hogy még nem voltunk azon a szinten, sőt, igazi vezetőnk se volt. Álljak én a csoport élére — kérték az emberek. Odaálltam, és csak az ösztön vezette a karomat. Éreztem azonban, hogy ez nagyon ke­vés. így nem juthatunk el messzire, bármennyire is sze­retnénk. Amikor aztán a Nép­művelési Intézet megszervezte a hároméves tanfolyamot kör­vezetők számára, beiratkoztam én is, mert láttam, hogy érdé­- Ö J FILMEK — □ □□□□□□□□□□□□□□ED VÁROSOK ÉS ÉVEIK A barátsági hónap alkalmá­ból megrendezett szovjet film­szemlén láthattuk a Városok és évek című kétrészes szovjet filmet, mely Konsztantyin Fe- gyin regénye alapján készült. Az író neve, illetve nagyszabá­sú műve nem ismeretlen ha­zánkban sem. Jóllehet a re­gény cselekménye az első vi­lágháború, az 1917-es októberi forradalom és az ezt követő polgárháború éveiben játszódik, mégsem tekinthető kimondot­tan történelminek, hiszen az író az akkori német és orosz értelmiség életét, szemléletét, magatartását ábrázolja a mű ben. Az alkotás hőse egy orosz diák irodalmár és egy német festő. A sok-sok életrajzelem­mel átszőtt szerteágazó törté­net a két fiatal értelmiségi kapcsolatát, barátságát elénk tárva, bemutatja a sorsdöntő eseményeket, az alkotó ezeket azonban a hősök szemével lát­tatja. Most, 50 évvel a regény megjelenése után, filmvászon­ra került ez a hatalmas törté­nelmi freskó, hiteles képet nyújtva a több mint félszáza­dos eseményekről. A regényt Alekszandr Zarhi alkalmazta filmre. Neve bizo­nyára ismerősen cseng a film­barátok fülében, hiszen évekkel ezelőtt az ő rendezésében lát­hattuk A. Ny. Tolsztoj Anna Kareninájának azóta már vi­lághírűvé lett filmváltozatát. A. Zarhi jó érzékkel és szolid mesterségbeli tudással „trunszp- lantálta“ a regényt celluloid­szalagra. A szöveges cselek­ményből elsősorban a művész és a forradalom viszonyát dóm borította ki, vállalkozása ily módon csakugyan figyelmet ér demlő. Az alkotást az NDK filmművészeivel együttműköd­ve készítette, de szerepet vál­lalt a filmben Barbara Brylska, a népszerű lengyel színésznő TEHETSÉGEIK ÉS TISZTELŐIK Irodalmi mű, pontosabban színmű alapján készült ez a szovjet film is; alapanyaga A. Ny. OsztrovSzkij orosz realista drámaíró színműve, a Tehet­ségek és tisztelőik. A múlt szá­zadban élt orosz drámaíró mű­veit megtaláljuk nemcsak a szovjet színházak, hanem a vi­lág legtöbb klasszikus színhá­zának műsortervében is. A színmű filmváltozata Iszi- dor Annyenszkij ukrán rende­ző nevéhez fűződik. Annyensz­kij — jóllehet nevét kevésbé ismerjük — nem tekinthető újoncnak a szakmában, annál kevésbé a színházban. Filmren­dezőként már 1938-ban debü­tált, színházi rendezőként pe­dig elsősorban az orosz klasz- szikusok vonzották, mint Cse­hov, Lermontov, Osztrovszkij. Az Osztrovszkij-színmű alap­ján forgatott film cselekmé­nye a múlt század közepén egy vidéki kisvárosban játszódik. Hőse egy fiatul lehetséges színésznő [Szvetlána Pelihovsz- kaja alakítja), aki a fülledt kisvárosi légkörben, az orosz nyárspolgárok tespedt világá­ban nem talál megértésre, s a színházért, a világot jelentő deszkákért inkább lemond a szerelemről is, feláldozva egyé­ni boldogságát, csakhogy telje1 süljön vágya és színésznő le­hessen. A szerző művében á drámai eszközök gazdag tárá­ból merítve bírálja a személyi­ség, az egyéni adottságok ki­bontakozását elfojtó viszonyo­kat, hitet tesz az egyén érvé­nyesülése inellett, ostorozza ezzel azt a társadalmat, mely­ben ő maga Is élt és alkotott-. I. Annyenszkij adaptációja híven érzékelteti Osztrovszkij társadalmi szemléletét; a film- változat adekvát a színművel. A film rendezője nem moder­nizálta Osztrovszkijt, hanem realisztikus ábrázolásmódot al­kalmazva biztos kézzel nyúlt a darabhoz Jelenet a Tehetségek és tisztelőik című szov­jet filmből (jobbra Szvetlána Pelihovszkaja] EGYEDÜL AZ ISTENEK ELLEN Alma-Atában, az össz-szövet- gegi filmek tavalyi fesztiválján, nem csupán a közönség, hanem a bíráló bizottság tetszését is elnyerte ez a litván film. Ren­dezőjét Marionasz Gedriszt munkájáért a zsűri díjjal ju­talmazta. A film a porosz nép kevés­bé ismert történelmével foglal­kozik. Ez a kis nemzet a Bal­ti-tenger déli partján, a Visz­tula és a Nyemen alsó folyása közötti területen élt. Kultúrája és nyelve rokon volt a litvá­nokéval. Az alkotás hőse a le­gendás hírű Gerkus Mantas, az utolsó porosz uralkodó ugyanis a porosz nép felkelt a német lovagrend ellen, a szabadságért vívott küzdelem­ben azonban többségük elpusz­tult. Marionasz Gedrisz rendező filmje ezt a történetet elevení­ti fel. Már a kezdeti képsorok érzékeltetik a tragikus pusztu­lást, annak a népnek a drámá­ját, mely felkelt a hódító né­met lovagrend ellen. Rendkí­vül figyelemre méltó és hasz­nos, hogy a szovjet művészek a film segítségével most „fel­támasztották“ a porosz szabad­ságharcost és újjáélesztették a régmúlt történelmet. A „po­Egyedül az istenek ellen — jelenet a filmből (Antanasz Surnu formálja meg). A hadvezér népe sza­badságáért kész feláldozni a saját életét is, így szinte szim­bolikusan egyedül marad a harcmezőn. A 13. században 1974 gány sátán története nem csu­pán a múltat idézi, de alakjá- xi. 26. bán nemes tulajdonságokkal megáldott hadvezért, önfelál- dozó hőst ismerhetünk meg. —ym—

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents