Új Szó, 1974. november (27. évfolyam, 258-283. szám)
1974-11-24 / 48. szám, Vasárnapi Új Szó
Hírek a Szovjetunióból- S&!.r;*- ■'r&i&SX ■' *’ A Szovjetunióban felépült és eredményesen funkcionál a fejlett szocialista társadalom. Az új társadalmi rendszer rég túllépett már egy ország határain: több mint negyed évszázada létrejött a szocialista világrendszer és korunk döntő erejévé vált az imperializmus elleni harcban, a világbéke biztosításában. A szocializmus eszméinek vonzása mind erőteljesebb, s ez természetszerűleg kiváltja a burzsoá ideológusok reakcióját, akik a legkülönfélébb módokon arra törekednek, hogy eltorzítsák a reálisan felépített és erősödő tudományos szocializmus képét, s szocialista jelmezbe öltözve a maguk „szo- cializmus-modelljeivel“ hozakodnak elő. E modellek egyike az úgynevezett „demokratikus szocializmus" is, amelyet a jobboldali szociáldemokraták választoltak fegyverül és hirdetnek hivatalos program dokumentumaikban. Az úgynevezett „demokratikus szocializmus“ elmélete valamennyi pontjában a marxizmus megtagadását jelenti. 1951- ben, a Szocialista Internacionálé I., Frankfurt am Main-i kongresszusán elfogadtak „A demokratikus szocializmus célja és feladatai“ című nyilatkozatot. Ebbon a szociáldemokrata pártok a tudományos szocializmus legfontosabb elveinek teljes megtagadását fogalmazták meg, s a „demokratikus szocializmus“ legfőbb ellenfelének nem a kapitalizmust, hanem a kommunizmust kiáltották ki. A „demokratikus szocializmus“ elmélete szerzőinek nemegyszer kellett doktrínájukat a társadalom fejlődésének megváltozott körülményeihez igazítaniuk, s elméletük minden egyes „igazítással“ csak vesztett szocialista jellegéből. A tudományos szocializmustól való elhatárolódást a jobboldali szocialisták a „keresés szabadságának“ ürügyén hajtották végre. És noha a „demokratikus szocializmus“ fogalma nagyon is homályos, és szerzői is többféleképpen értelmezik, főbb jellemzői alapján mégis megítélhetjük, hová is vezette a szociáldemokrácia teoretikusait a „keresés szabadsága“. Az ötvenes évek elején a „demokratikus szocializmus“ hívei azt állították, hogy a szocializmus felépítéséhez nincs feltétlenül szükség az alapvető termelőeszközök társadalmi tulajdonba vételére. Araikor lemondtak a szocializmusnál k erről az Igen fontos gazdasági jellegzetességéről, pótlásul az úgynevezett „vegyes gazdaság“ formuláját rángatták elő. Ez a vegyes gazdaság a kis-, a közép- és a nagytőkés tulajdon kombinációját jelenti, beleértve az állammonopolista tulajdont is. Ugyanakkor a magántulajdont védelmükbe veszik, mint olyat, ami a személyiség sokoldalú fejlődésének alapja, amelyet a „szocialista társadalmi rend törvényes tényezőjévé“ nyilvánítanak. A „vegyes gazdaság“ elméletét a jobboldali revizionisták is gazdagítják. Azt állítják, hogy a szocialista állami tulajdon a közvetlen termelőt elidegeníti az általa létrehozott termék fölötti tényleges hatalomtól, s alternatívaként a csoporttulajdon eszméjét hirdetik, mert véleményük szerint ez felel meg a udemokratikus szocializmus“ eszméinek. A valóság meggyőzően cáfolja az ilyen agyalmányokat és igazolja a marxizmus—leninizmus közgazdasági tanításának helyességét. A Szovjetunió több mint fél évszázados gyakorlata és a szocialista közösség más országainak tapasztalata azt mutatja, hogy az össznépi Lulajdon a szocializmus létfontosságú gazdasági alapja. Ez az a forma, melynek keretei közt megszűnt az egyes emberek mások által történő kizsákmányolása, ez az a forma, melynek keretei közt létrejön valamennyi dolgozó alapvető érdekelnek egysége, közössége a társadalmi termelés fejlődésében. Ilyen körülmények között a munkaerő megszűnik áru lenni, mert maguk a termelők lesznek a termelőeszközöknek és a termelés termékeinek Is közös tulajdonosai. A társadalmi tulajdon minden másnál jobban elősegíti korunk műszaki- tudományos forradalmának és a gazdálkodás szocialista rendszeréből fakadó előnyöknek az egyesítését, a munkás- osztály és valamennyi dolgozó politikai egységének gazdasági alapjául szolgál. A „demokratikus szocializmus" elméletének szerzői és hívei tagadják a népgazdaság fejlődésének tervszerű, központi irányítását, és a piaci mechanizmus állami tervezését állítják vele szem be. Ez pedig nem más, mint az úgynevezett „piac-szocializmus“ koncepciója, melyben az állam szerepét gazdasági információk gyűjtésére és általánosítása ra, továbbá az áru- és pénzviszonyok spontán fejlődésére vonatkozó prognózisok összeállítására korlátozzák. Ténylegesen az történik itt, hogy a gazdasági élet állammonopolista irányítása nak mai formált úgy tüntetik fel, mintha a szocializmus elemei volnának. Aki elgondolkodik a marxizmus ellen feleinek tanításain, annak arra a meg győződésre kell jutnia: amit kigondol tak, nem arra irányul, hogy szocialista társadalommal váltsák fel a burzsoá rendszert, hanem arra, hogy az alapok megváltoztatása néikül tisztára mossák a kapitalizmust, hogy elfogadhatóbbá, vonzóbbá tegyék. Abban a reformgyűjte- ményben, amelyet a jobboldali szocialisták programjaiban és követeléseiben találunk, rendszerint hiányzik az alap vető dolog: a kapitalizmusnak, mint társadalmi rendszernek a tagadása, nem szerepel annak elismerése, hogy feltét lenül szükség van a politikai hatalom jellegének és a tulajdonformának a gyökeres megváltoztatására. A „demokratikus szocializmus“ doktrínája arra irányul, hogy ideológiailag lefegyverezzék a munkásosztályt, a dolgozókat, hogy a burzsoá ideológia hatalma alá hajtsák őkét, hogy a tőke engedelmes szolgává tegyék őket, minthogy ennek a doktrínának a kapitalista rend megőr zése a célja. Miközben a kapitalista rend a maga kizsákmányoló lényegének eltusolására törekszik, a Jobboldali szociáldemokrácia a humanizmust igyekszik a „demokratikus szocializmus“ ideológiai középpontjaként feltüntetni. Tagadva a társadalmi fejlődés objektív törvényeit, a jobboldali szocialista személyiségek elvont erkölcsi követelmények és értékek gyűjteményére redukálják a szocializmust és azt tartják fő feladatának, hogy a társadalom tagjait az „etikus szocializmus“ szellemében kell nevelni, „humánussá“ keli tenni a kapitalista társadalmi viszonyokat. A szocializmust itt nem úgy értelmezik, mint a dolgozók burzsoázia ellen vívott harcának, a proletárdiktatúra meg teremtésének és termelőeszközök társadalmi tulajdonba vételének törvényszerű eredményét, hanem mint „erkölcsi eszményt“, mely kívül áll osztályharcon és osztályokon, mely állandó, de soha meg nem valósítható feladat, melyre csak törekedni lehet. A marxizmus—leninizmus forradalmi tanítását így valamiféle „általános eszményről“ szóló elmélkedésekkel váltják fel, a jelen történelmi korszak fő problémájának pedig „az absztrakt emberi személyiség elidegenedése“ elleni harcot nyilvánítják. Marxnak abból a tanításából, mely a munkásnak a tőkés viszonyok közötti elidegenedéséről szól, a „demokratikus szocializmus“ szerzői elsikkasztották a történelmileg konkrét osztálytársadalmat, és megkísérlik átvinni ezt a tételt a szocialista társadalomra. Azt állítják, hogy nem a tőkésországokban, hanem a Szovjetunióban megy végbe ilyen „elidegenedés", shogy ebben a szocialista állam, a kommunista párt vezető szerepe, a marxista—leninista ideológia uralkodó pozíciói a hibásak. Amikor azonban ezeket az oktalan állításokat kifejtik, a „demokratikus szocializmus“ apostolai egyáltalán nem számolnak azzal, hogy a kommunista párt vezető szerepe a Szovjetunióban nem erőszak vagy véletlen eredménye, hanem a szocializmus társadalmi viszonyainak lényegéből következő dolog, s az új társadalom fejlődésének objektív törvényszerűsége. A szocializmus és a kommunizmus építése rendkívül bonyolult feladat, ami hatalmas társadalmi, gazdasági, politikai és ideológiai feladatok megoldásával függ össze. Az új rend milliók, az egész dolgozó nép erőfeszítéseinek eredményeként születik meg. A tömegek megszervezéséhez, erőfeszítéseiknek egy célra Irányításához pedig tapasztalt és érett vezetőre van szükség. Ilyen vezető a szovjet társadalomban a lenini kommunista párt, mely ismeri a társadalom fejlődésének törvényeit és hatalmas tapasztalatokkal van felvértezve a politikai vezetés terén. A nép legjobbjait gyűjtötte soraiba, igen nagy tekintélyt vívott ki magénak a munkások között. Természetes tehát, hogy a szovjet nép maradéktalanul megbízik pártjában, s benne látja a szocialista társadalom előtt álló feladatok sikeres megoldásának zálogát. A ,,demokratikus szocializmus“ szerzői, hasonlóan a jobboldali revizionisták - hoz, tagadják a proletariátus történelmi küldetésének gondolatát is, ami a marxizmus egyik alapelve. Teljes egészében elvetik a munkásosztály fogalmát, s az értelmiség vezette „új történelmi csoport“ fogalmát alkalmazzák helyette, azt állítva, hogy az állammonopolista kapitalizmusban a munkásosztály integrálódik, hogy a műszaki tudományos forradalom körülményei között a munkásosztály sorai „elmosódnak“. Az élet azonban egyértelműen cáfolja ezeket az állításokat: a munkásosztály korunk ve zetó ereje, a társadalom forradalmi át- alakításának fő mozgatója volt és marad. A tudományos és műszaki haladás a munkásosztály sorainak növekedését, társadalmi és politikai pozícióinak és összeforrottságának erősödését eredményezi. Az iparilag fejlett országokban végbemenő műszaki-tudományos forradalomra spekulálva a marxizmus ellenfelei azt állítják, hogy az elkerülhetetlenül a két ellentétes társadalmi és politikai rendszer közeledéséhez, konvergenciájához vezet, s egy olyan hibrid-társadalom alakul ki, mely egyesíti magában a szocializmus és a kapitalizmus vonásait, de burzsoá alapon. A konvergencia elmélet a bonyolult társadalmi jelenségek vulgáris, tudománytalan meg közelítésén, a szocializmus és a kapitalizmus gyökeres és kibékíthetetlen különbségeinek figyelmen kívül hagyásán alapszik. Ennek az elméletnek az a célja, hogy rávegye a dolgozókat: mondjanak le a jogaikért, a szocializmusért vívott harcról, az a célja, hogy olyan kis és fokozatos reformok útjára vigye ezt a harcot, melyek nem érintik a tőkés rendszer alapjait. A szocializmus „liberalizálásának“ és „demokratizálásának“ jelszavával a jobboldali szociáldemokraták és a jobboldali revizionisták egyaránt azt a célt követik, hogy aláássák a szocialista állam működését, belülről idézzék elő szétbomlását és végső soron burzsoá típusú politikai rendszerrel váltsák fel. E célból nyomatékkai propagálják a „tiszta“, az „osztályon kívüli“ demokrácia és szabadság téziseit. Ez a demokrácia és ez a szabadság szerintük a nyugati társadalomban virágzik, s a szocialista társadalomban hiányzik. A burzsoá szociológia elméleteket követve a jobboldali revizionisták azt állítják, hogy a „demokratikus szocializmus“ államának nem lehet osztálytartalma, továbbá, hogy a proletárdiktatúra eszméje egészében elavult és nem alkalmazható a magasan fejlett ipari országokra. „Ragaszkodni a proletárdiktatúra fogalmához olyan körülmények között, amelyek többé már nem felelnek meg ennek a diktatúrának -- konzervativizmus, doktriner ség“ — jelentette ki a jobboldali revizionista Fischer, anélkül, hogy bármivel is igazolta volna állítását. Egy ilyen állítást persze nincs is mivel alátámasztani. Az azonban teljesen világos, mi a tézis célja: hogy meggyengítse és végül is megsemmisítse a szocialista állam gazdasági szervező és kulturális nevelő funkcióját, hogy megfosz- sza a munkásosztályt a társadalomban játszott vezető szerepétől, hogy aláássa diktatúrájának alapjait, kompromittálja a proletariátus élcsapatát, az ütőképes politikai pártot, és ezzel tévútra terelje a szocializmus építését. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a körülményt, hogy a jobboldali revi- zionistáknak a „demokratikus szocializmussal“ kapcsolatos elmélkedései rendszerint szovjetellenes irányúak. Tagadják a Szovjetunió társadalmi rendjének szocialista jellegét, mondván, hogy ez a társadalmi rend nem felel meg a „demokratikus szocializmus" eszményeinek. Nem is felelhet meg! Mindent az emberért, az ember nevében, valamennyi dolgozó érdekében tenni — ez a Szovjetunióban és a többi szocialista országban épített szocializmus értelme. A ,,demokratikus szocializmus“ hívei azonban elvont frázisok segítségével egyebek között a lehetőségek egyenlőségét ígérik mindenkinek, s a burzsoáziát és a proletariátust „társadalmi partnereknek* nyilvánítják. Mindez azonban üres frázis. Lehet-e társadalmi együttműködés tőkés és proletárok, kizsákmányolók és kizsákmányoltak között, egyformán szabad-e milliomos és a munkanélküli? A „demokratikus szocializmus“ modellje nem más, mint a jelenkori állammonopolista kapitalizmus nehány vonásának és jellegzetességének a szocializmusról és a demokráciáról szólő frázisokkal leplezett általánosított leírása. SZERGEJ POPOV, a filozófiai tudományok doktora, az SZKP KB Pártf(»iskolájának tanára (APN) • Kazah csillagászok újabb adatokat szereztek a Jupiter és a Szaturnusz fizikai tulajdonságairól. Megállapították, hogy a két bolygó légkörében a felhőtakaró nem túlságosan sűrű, a felső rétegekben pedig ritkás ködfátyolhoz hasonlít. A felhők felső határának magasságkülönbsége a Jupiteren jelentéktelen, a Szaturnuszon viszont az egyenlítő fölött mintegy 10 kilométerrel vastagabb a felhőtakaró. • • * • Az Onyegai Traktorgyár két dolgozója, M. Pjantyin kovács és segédje, A. Nyesztyerov kardot és sarkantyút kovácsolt I. Péter Petrozavodszkban, 102 évvel ezelőtt felállított szobrához. Levéltári adatokból ugyanis kiderült, hogy az uralkodó ezen a szobron eredetileg kardot és sarkantyút viselt. A modelleket V. Afanaszjev szobrász faragta fából. A szobor most visszanyerte eredeti formáját. • Bukurszerűen termő kukor ricafajtát hoztak létre a Tbiliszi Egyetemen. Egyetlen elvetett kukoricaszemből 3—6 szár nő ki, sőt néha még több is, és mindegyik száron jó néhány cső fejlődik. Az új kukoricafajtát, mely hozzávetőleg 1500 zöldtakarmányt és 100—150 mázsa szemtermést ad hektáronként, jelenleg Grúziában és Magyarországon próbálják ki. • • » • A Kaszpi-tenger és az Arai-tó környéki legelőkről több mint 500 tevét szállítottak Alma-Ata környékére, ahol te- vetej-gazdaság létesült. Az itt előállított ősi, ma még egzotikusnak tartott, subát nevű táplálék kiváló erősítő hatású. Ka* zali szakemberek a tevetej-ter- melő gazdaság számára kidolgozták a tevék gépi fejősének módját. • • • • Két éven át vizsgálták, ml. lyen ruházat a legcélszerűbb a sarkvidéki rénszarvastenyésztők és vadászok számára. Különösen kényelmesnek ős praktikusnak bizonyult az alpinisták viharkabátjára emlékeztető műanyag anorák, melyet a rén- szarvasbunda fölé húznak. A- hagyományos prémes ruhadarabok melegek ugyan, de nem védenek a nyirkos hó és az eső ellen. • • * • A laza rostú és belül könnyen rothadó hársfát általában rossz építőanyagnak tartják. Ennek ellenére a hársfazsindellyel fedett régi épületek ma is szépek ős dacolnak az idővel. A Kosztromai Kísérleti Erdőgazdaság munkatársai azt állítják, hogy megfelelően gondozott hársfából kitűnő építőanyag nyerhető. Az általuk javasolt gondozásmóddal megfelelő hársfákat lehet termeszteni. • • * • Érdekes múzeumot létesítettek a Pamír hegységben, a 7134 méter magas Lenin-csú- cson. Egy kis térségen közszemlére tették az ott járt alpinistáktól származó emléktárgyakat: fóldomborműveket, medalionokat, üzenetet tartalmazó kapszulákat. A csúcsra feljutott 167 hegymászócsoportból csaknem mindegyik otthagyta a „névjegyét“. 1934 óta összesen 1426-an jártak fenn a Lenin- csúcson. • A nevetés titka címmel érdekes film készült a kijevi Tudományos Ismeretterjesztő Filmstúdióban. Alkotói azt mutatják be, milyen érzékük van az embereknek a humor és a szatíra iránt. A filmet, melyben népszerű szovjet komikusok — például Zsarov, Rajkln és Bikov — szerepelnek, Ukrajnában, Üzbegisztánban és Bulgáriában forgatták népi ünnepségeken.
