Új Szó, 1974. november (27. évfolyam, 258-283. szám)
1974-11-18 / 272. szám, hétfő
. Bt-" ír * * ^ , t l Jl§ í ' • ifr'- ‘. & t V > (" * RilÄ X J' , ’i ' vvXv.v :; ' • ■ ;• Í ■ Vŕ. 1 %'■;. • í **>-. ti ľ m -v % mi is lÉt •:■ ifi' ■f® &■■■■ .y \ llplsfii 1 . • %• . •fr fr- ^ÉÉi ÉÉ, |l i ' i;: ■ -i , 1 : s;^ i ' -5? .. É ■' Ifr : ■ , ':-d íM TJ 'O O) N :0 * 4) N E a> Z :3 t-i i. 3 * ■o w 0 1 L abuda százados főlocsfldofT ájultságábôl, hideget és nedvességet érzett. Feje fölött sötéten, szinte feketén lógtak a fellegek, köztük erőlködve világított néhány csillag. A lába térdig vízben volt, testének többi része az enyhén lejtó parton feküdt. Megmozdult és fájdalom hasított bal lábába. E pillanatban rádöbbent, mi történt, vonat, robbanás, a vagon szertehulló roncsai, jajkiáltások és lövöldözés. Hallgatódzott: de körös-körül néma volt az éjszaka, csak a patak vize csobogott kedvesen gügyögve. Vagy tíz méternyi távolságban homályosan látszott a vasúti töltés, s rajta a vonat roncsai. Gúnyosan azt gondolta: Röpülhettem, mint egy arkangyal, szép látvány lehetett a maga erejéből szállongó százados, akit ráadásul hazaárulással vádoltak és őrizetbe vettek; micsoda kár, hogy nem láttam a magam szemével! Ez volt az első gondolata, nagyon megtetszett neki, gunyoros és szinte jókedvű ötlet volt. Hohohó, százados úr, ilyen parádésan még sosem szállt ki vonatból. Ügy látszik, aligha állítják a hadbíró elé, micso^ káosz lesz az iratokban! Hohohó, legszívesebben kárörvendőn felkacagott volna, de lába tompán sajgott, szörnyen nehéz volt és mintegy élettelen. Erőlködve kimászott a patakból, hátára feküdt s kinyújtózkodott, pár pillanatig pihent. Meg sebesültem és egyedül vagyok — ez volt a második gondolata. Egyedül volt, elhagyottan és kilökve ismeretlen térségekbe, ismeretlen sötét ég alatt; semmi sem hasonlított olyasmire, amit már valaha látott, megismert, átélt: minden egészen új és tökéletesen ismeretlen volt. Nem érzett félelmet és iszonyt, mialatt hátán fekve nézett a barátságtalan, Sötét mennyboltra. Csak a magány érzése élt benne, az elhagyatottság élesen, szinte fáján belehasí- tő érzése, mintha egyedül lenne a világmindenségben. Messze mindenkitől. Távol mindenkitől. S egyszerre felérzett benne a hazája, Szlovákia, szülőföldje, nem mint olyasmi, amit szeretni illik, hanem mint valami, amit szeretünk és nem tudunk nélküle élni. Mint villám nyilait belé a felismerés, az érzékek hirtelen döbbenetéként; úgy érezte, egyszer s mindenkorra megoldotta a kérdést, amely tudat alatt oly rég gyötörte: mi a haza? E rövid pillanatban rájött, hogy a haza az, ami nélkül nem tundunk élni s ami nélkül nagyon nehéz meghalni. Egész lényével, minden érzékével vágyott a haza után, s a haza a folyócska volt, malom zakatolása VLADIMÍR MINÄC: Hosszú a várakozás* és ködbe vesző hegyek körvonalai. Elérzékenyült és szívet melengetőén meghatódott. Sokáig feküdt lázas önkívületben, időnként elvesztette eszméletét, s csak kurta pillanatok résein keresztül látta világosan önmagát és saját helyzetét. Estefelé esni kezdett, hóval vegyes, hideg tavaszi eső. Kissé magához tért és még egyszer ösz- szeszedte erejét. Tovább kúszott, s a földbe mart dühében, ha elfogyott az ereje, órák hosszat mászott, a patak vezette, a terep enyhén emelkedett, keresztülmászott egy kis ligeten, aztán erdőt 'látott maga előtt, vén bükköst. Sebes volt a keze és a térde, de tovább kúszott, hogy önmagának megmutassa, még él és nem adja meg magát. Aztán az erdőből egyszerre szigorú hang harsant: Állj! Ki vagy?! A százados levegő után kapkodott, torkú összeszorult, egy szót sem bírt kinyögni. Az őr puskáján kattant a závár. — Ki vagy, te ... — káromkodott. A százados torkán lazult a szorítás, rekedten kiáltotta: — Ne lőj. Én testvér. Szlovák, szláv. A partizánosztag őrét Konsztantyin Alekszejevnek hívták, burját-mongol volt, kevés megértéssel viseltetett a szláv testvériség eszméje iránt. — Állj föl — mondta —, te... — s megint egy cifrát káromkodott. — Ö, te... — mondta az őr. — Ismerjük az Ilyeneket. — Aztán kioktatta, hogy készen tartja a puskáját, rácéloz, és meg se moccanjon, hft kedves az * Részlet az író azonos című regényéből. Szitási Ferenc; Félelem MOTTO: „Legyen az atom munkás, ne pedig katona.“ Nő a félelem, mint a fa — füstvirágcsomők az ágakon, meztelen madarak a hamuban sikoltoznak. A táf partján öklök és kezek, láb és karcsont-csövek: torkokba égett döbbenet — vasát kalapálja a világ. Legyen az atom munkás, Izomtűz olvasszon ércet, madár homlokról repüljön a mindenségnek. Ne legyeu az atom katona, föld mellén kémlelő vércse, se holnap, se ma ne vájjon az emberiségbe! élete. De Labuda százados nem felelt, elájult. Az őr nem tudta, mi lelte, sértődötten és éberen ráfogta a puskát és így várt, amíg nem jött a váltás. Labuda százados egy rövid pillanatra magához tért, a lábába belehasító fájdalom zökkentette ki eszméletlenségből, valami reccsent (a csizma, ahogy szétvágták), egy szakállas, tört cvikkeres arc hajolt föléje, lábában a kín vad volt, elviselhetetlen, megint elájult. Amikor felocsúdott, testében nagy megköny- nyebbülést és nyugalmat érzett, tehetetlen és csillapító nyugalmat. Valami ringatta, mintha gyerekhinta lenne: elaludt. Az öreg molnárlegényről álmodott, akiről már rég megfeledkezett. A molnárlegény csupa liszt volt, bajsza hófehér, kezét háta mögé dugta és azt kérdezte: Mi van a kezemben? S a kisfiú ráfelelt: Almácsta. A legény elébe dugta kezét, üres volt a tenyere, semmi sem volt benne, s hangosan röhögött. A gyerek azt mondta: Rossz vagy. A molnárlegény így felelt: Ej, sokat értesz hozzá. Mit tudod te, mi a jó és mi a rossz. Aztán a molnárlegény ott feküdt a havon, egész testét jég borította, egy sereg ember topogott körülötte, lábánál fekete lék tátongott a jégben. Valaki tiszta csengő hangon mondta: Meg akarta menteni a gyereket, és maga pusztult bele. jó ember volt. A kisfiú ráfelelt: Rossz volt. Becsapott. De hangját nem lehetett hallani, maga sem hallotta saját szavát. A halott molnárlegény felült, a jégpáncél recsegve lepattog- zott róla, és azt mondta: Ej, sokat értesz hozzá. Megátkozlak, hogy sohase tudd, mi a jó és mi a rossz. Visszafeküdt a földre, megint elborította a jég, és halott volt. A százados lassan ocsúdott fel, s amikor már egészen felébredt, még mindig az álom hatása alatt állt. A kisfiú ő volt. A molnárlegénynek valóban fehér volt a bajsza, tréfás kedvű ember volt, szeretett Ingerkedni az őrlelő asszonyokkal és szívesen riogatta a gyerekeket. Tavaszi áradáskor fulladt bele a folyócskába, a malomgát zsilipjét akarta kiemelni, és az ár elragadta, csáklyákkal halászták ki a vízből, a híd lábánál. Aztán kiterítve feküdt kamrácskájában a puszta szalmazsákon, s ami a kis Labudát legjobban meglepte, sárga volt a bajsza. A százados e pillanatban pontosan emlékezett mindenre, de tudta, mindez nem fontos, az a Jövendölés és fenyegetés a fontos, amit álmában hallott. Sajnálkozva ébredt fel: Igen, vétettem a szegény molnárlegény ellen, s később még sokak ellen vétettem. .Úgy törtettem keresztül az életen, mint medve a málnáson, nem néztem, mire lépek. Új és ismeretlen érzés ébredt benne, az alázat, melyet főleg testi gyöngesége okozott, de a százados úgy vélte, leikéből fakad, meghasadt a lelke, és titkos mélyé- ' bői valami édes és alázatos érzés száll fel. Szénán feküdt, fölötte ringatózott a felhős égbolt. A bükkfák vastag, egyenes törzsei elsuhantak mellette az erdei ösvény szélén. A bakon elgyötört képű öregember ült, fején vedlett kucsma. A szekéren, a százados mellett félig ülve, félig fekve egy fiatalember rázatta magát, éles vonalú, egyenes orra, és szőke haja volt; szemén vastag fekete kötés, fejét szomorúan ingatta. A szekerek nyikorogtak, a lovak halkan nyerítettek, a vén erdőben mint a köd úszott az emberi beszéd tompa zaja. Minden lágy volt, álomszerű. A fák kopár koronája fölött egy madár dalolt, hangja mintha nem is volna igaz, éppen csak megszólalt és elenyészett. A százados könyökére támaszkodva felemelkedett, aztán felült. Feje kissé kóválygott, nagyon éhes volt. A szekér mögött, amelyen ült, négy hatalmas 16 húzott egy kis hegyi ágyút. Még hátrább, csendesen nyikorogva és nyögdécselve más szekerek következtek, hosszú szekérsor, a bakon mindenütt szundikáló öregemberek. Furcsa volt, minha csoda lenne, s Labuda százados hangosan megkérdezte: — Hol vagyok? A fiatalember, aki fekete kötést viselt a szemén, kezét kinyújtotta a százados felé. — Hol lennél? Nálunk. — Aztán gyerekesen felvonta szemöldökét és megkérdezte: — Te meg ki vagy? — Szlovák. — Tiszt? — Tiszt voltam. A legény ösztönösen távolabb húzódott a századostól. — Fasiszta? Elcsíptek? — Nem, nem vagyok fasiszta. Sohasem voltam fasiszta. — Láttam az egyik tiszteteket Semmiben sem különbözött a németektől. — Voltak olyanok is. Én nem vagyok tolyan. Mind ezt mondja, ha szorul a nyakán a hurok. Mit keresel Itt? — Megsebesültem. — Megsebesültél... de mit keresel itt? Hol sebesültél meg? Kinek az országában? * — A tietekben. — És mit keresel itt, a mi országunkban? — Kénytelen voltam... — Kénytelen... Pfuj! — A legény megvelően köpött és elfordult a századostól. Az egész úton makacsul hallgatott, egy szót sem szólt. A százados szeretett volna mindent megmagyarázni neki, úgy, ahogy most világosan látta és érezte; de sejtette, hogy nem lehet megmagyarázni. Katona volt és engedelmeskedett a parancsnak; a többiek is mentek, ment ő is. Elvitték őket a kommunisták bestialitását bemutató kiállításra. .Fülükbe harsogták: védjétek meg a kultúrát, védjétek meg az emberiséget és hazátokat a szörnyűségektől és a gyalázattól! Szinte mindannyian elhitték, mert könnyebb elaltatott lelkiismerettel engedelmeskedni a parancsnak, mint szembeszegülni vele. Sokan sejtették, hogy hazugság az egész; de nem firtatták, mert féltek, hogy meggyőződnek róla. Amikor aztán mindent a maguk ..4® — szemével láttak, döbbenet és tehetetlenség vett erőt rajtuk; egy tébolyultan pontos, irdatlan gépezet alkatrészei lettek. így volt? Igen, és ráadásul gyávák voltak. Gyáva zsoldosok idegen szolgálatban. Pfuj! A századosnak kedve lett volna, hogy ugyanúgy kiköpjön maga előtt, mint az imént a bekötözött szemű fiatal legény. Már sötét volt, amikor megálltak egy tisztáson. Körös-körül kis tüzeket raktak. A szekérhez hosszú báránybörbundába bugyolált asszony lépett. Ennivalót hozott a betegeknek: füvekből főzött teát, kenyeret és hideg marhasültet. Kemény volt a hús és csupa mócsing: mesésen ízlettl Az asszony megérintette a százados vállát. — Izük kapitány? — Maruszja?! — Irinának hívnak. De a név nem fontos, ugye? — Nem, a név nem fontos. Milyen kicsi a világi Ugyanaz a lány volt, akit egy hétig irodájában rejtegetett Lípnlcký főhadnagy kísérte hozzá és azt mondta: Nálad nem fogják keresni. Aztán mégis eljöttek érte, és a százados leütötte a tábori csendőrt, nagy ricsaj kerekedet, a szlovákok összeverekedtek a németekkel, a lány azalatt kiugrott az ablakon és elmenekült. — Az emberek találkoznak — mondta Irina. Valahonnan a sötétből egy magas férfi lépett elő, mellén kigombolt Ingben. Rövid bekecsét vállára vetette, ellenzős sapkáján ötágú vörös csillag volt. Kérdéseket tett fel és a százados válaszolt. Végül megkérdezte: Fáj a lába? Nem fázik? S hátraszólt valakinek, hozzon pokrócokat. Aztán csend volt, az emberek elszéledtek, a tüzek leégtek. A legény a százados mellett sokáig forgo- !T lódott, nem találta helyét. Hirtelen megszólalt: — Te, szlovák, alszol? — Nem alszom. Mi baj. — Megsértettelek. Bocsáss meg. — Te bocsáss meg nekem. Hogy hívnak? — Iljának. — Bocsáss meg, Ilja testvér. Csend volt körös-körül, s csend volt a lelkekben. Vége szakadt a zűrzavarnak; határtalan, simogató csend ölelte magába. A százados szerette volna megcsókolni a földet; és kérni, hogy bocsásson meg neki. Neki és mindnyájuknak. — Alszol, Ilja? — Nem alszom. — Beszélgessünk. Beszélni akart, beszélnie kellett most, mindjárt vallania kellett ennek az ismeretlen legénynek. Mert most végre beszélhetett arról, amire az imént gondolni sem mert. Beszélt, ömlött a szájából a szó, mint a gátját tört áradat, leomlottak, letűntek a gátak, és az ár feltartóztathatatlanul hömpölygőit. Ilja még csak tizenhét esztendős volt, de úgy érezte, megérti ezt a nehéz és nagy embert, megérti nláza- tát, és bűntudatát: az élet felkészítette rá, hogy meg- fl|ff?T'I értsél A százados reggelig beszélt. Sosem emléke zett rá pontosan, mi mindent mondott ezen az éj szakán; de tudta, el akart mondani mindent, hogy ig74 tisztára mossa magát, hogy megtisztuljon, s a végén mintha újjászületett volna. Lelkében ezen az éjsza xi. 18. kán és a következő napokban ott élt a íelszabadu lás érzése, hatalmas, szabadon áradó érzés, amely egybeforrott a testvériség, az emberszeretet érzel- méveL ■
