Új Szó, 1974. október (27. évfolyam, 232-257. szám)

1974-10-06 / 40. szám, Vasárnapi Új Szó

sátort felállítottuk. A szél belekap, felduzzaszt ja, megrázza a köteleket, de már nem vág be. Végül i« megunja, és más sátraknál próbál szerencsét, amelyek széles sávban tarkállanak a part mentén.

„Kész," mondja Kartu. Kezével feltámasztja a fejét, és benéz a sátorba. Haja hátrahull, de csak tincsei érik meztelen vállát. Itt fekszik előttem. Felöltözve csaknem véznának tűnik, a fehérpöttyös bikinijében alakja erőteljes és feszes. Itt fekszik előttem, de mintha Itt sem lenne. Teljesen hidegen hagy. De néha esténként a tornácon beleszédültem, ha ujjaimmal meztelen bőrét érintettem.

Néhány üvegkupakot veszek a kezembe, amelyek a parton hevernek. Am-kor Karin meghívott magukhoz .acsorára, ugyanis néhány nappal előtte a sátorozásról beszélgettünk, az anyja ellenséges lekicsinylő tekintetével találkozott szemem Ogy éreztem magam, mint akit tetten ének. és nőm tudtam magamnak meg bocsátani, hogy elvörösödtem. Néhány nappal később, amikor a városban kószáltunk, Karín egy tarka füzeikét húzott elő a táskájából. A sátorozásról. A tengert láttam magam előtt, mely elhomályosította előttem a várost és az anyja éles szúrós tekintetét.

Ismét színesnek képzeltem el a nyarat: a partot hullámok mossák, amelyek a következő pillanatban ernyedten futnak vissza a tengerbe, gyerekek homokot lapátolgatnak zöld és pir<>§ vödrökbe, a hullámokon sirályok hintáznak, a szét finom homokot kerget körülöttünk, és hirtelen Karin bőrét érzem...

Nyár van. Ehelyett mégis Karin anyjánál töltött este jut eszembe, ismeretségünknek az

• A mai NDK-beli fiatal írónemzedék egyik legtehetségesebb képviselője.

egyetlen kellemetlen emléke, és ez újból bántani kezd.

Karin az oldalára fordult, lábát kissé megfeszítette. Teljesen gyanútlanul. De mégis látom, hogy a bikini- széle egészen fönt a coml> ján a bőrébe vág.

A mellettem sátorozó követte tekintetemet. Egy idősebb emberke. Pipaszár lábak nyúlnak ki a bő tornanadrágjából. A felesége, égy csúnya fürdőnadrágbo kényszerített petyhüdt hústömeg, mérgesen csúszik vissza a sátorba, amikor átnézek. A férfi viszont cinkos grimaszt vág.

A bíológiaórán — éppen tizenhat éves voltam akkor — beszélgettünk a nemek szükségességéről, a kopulációról. a spermák mozgásáról. ugyanúgy a hajtóművek kapcsolásáról, azaz a fogaskerekek egymásba hatolásáról. Ar ra gondolok nem sokat változtam azóta.

Karin lehunyta szemét Vagy talán mégsem. Figyel hosszú szempillái alól

A7. üvegkupakot keresztül dobom a sátron. A kioszk előtt zöldségesládákat látok. Már csak egy étkező kellene. Meleg homok síin pedt lábujjaim alatt. Megkérdezem, ho! vannak a ládák aztán újból a sátor előtt állok, mielőtt még meggondolnám magam.

Karin a sátor bejáratánál félig leeresztette a ponyvát. Alszik. A sátorjKjnyváll át beszűrő dő fény narancsszínben játszik. A vásznon a kötelek árnyéka inog.

Hányszor elképzeltem már magamban azt a pillanatot, amikor a sátor elkészül. Kérem, lady, a palota várja az úrnőjét. — De csak a napolajat veszem ki anélkül, hogy Karínt megérinteném

Miért ne feküdnék ki a napra? Hiszen sát runk közvetlenül a dűne mögött áll és a tenger Is látható onnan, amint a hullámok a partot mossák, és a következő pillanatban ernyedten futnak vissza látom a gyerekeket, akik a homokot lapátolgatják zöld és piros vödrökbe Kezembe temetem arcomat, és lehunyom a szemem. A szél úgy kavarja rám a homokszemcséket, mint a finom tűhegyeket. Ogy tűnik a hosszú út után, mintha tagjaim súlytalanok lennének mintha valami fölemelt volna a levegőbe.

A homok egyenletesen szóródik a kezemre és a hátamra.

Kinyitom a szemem. Karin térdel mögöttem, és tenyeréből szórja rám a homokot. A vakító fény miatt csak körvonalait látom.

„De nagy semmittevőt szedtem fel magam nak.“ Leporolja kezét. Az egyik fapadra szál, vétát terített, az utazásról még megmaradt hússzeleteket szétszedte, a szikkadt virsliről lehúzta a héját és lekvárral kente meg. Leülök egy padra, de a vékony deszkák erősen hajlanak alattam. Karin nevet, én Is nevetek, és a biztonság kedvéért inkább a gumimatracra ülünk le.

„Jó étvágyat Mózes.“ Mózesnek hív, a Jó ég tudja, miért. Szeretném, ha inkább Johnnynak hívna.

Mégis bólintok, eszem, aztán mondom:

„Még csak négy óra van.“ Azt akarom vele mondani, még messze van az éjszaka. Végül is éjszakára nem fekhetem le a dűnére, de jobb ötletem nincs „Még csak?“ Ez csalódottan hangzik Behajol a sátorba, és a karóráiát keresi a sátor egyik oldalzsebében. „Igen, még csak négy.“ Ez egészen fölszabadultan hangzik. Csalódottan és fölszabadultan ugyanabból az okból.

Végül azt mondom: „Hm.“ És eszem. A sátrat a parton is felüthetjük. Talán találkozunk valami ismerőssel azt hiszem, a Kalle is ide akart jönni Kalle a horgonyzóknál dolgozik. Bár semmi közöm hozzá, de jobb megoldás nem jut eszembe. El kellene mennem a sátortól.

„Fölvegyek valumit magamra?“ kérdezi Karin.

A legmeghökkentőbb Karinnál, hogy mindig valami kézenfekvő jut az eszébe. Egyszer hólapátolás közben nemcsak két barátnőjének, hanem nekem is hozott egy filccsizmát a biztosítótól, ahol dolgozott. Csak azért, mert félcipő volt rajtam pedig akkor még nem is ismertük egymást. A harmadik találkozásunkkor egészen tanácstalan voltam mivel a csupasz bokrok nem nyelték el az utcai lámpák fényét, de ő mégis lefegyverző természetességgel csókolt. A szüleit is teljesen lefegyverezte. Azt hiszem, a szülei számára semmi sem volt fontosabb, mint ő. Azért maradt az apja is égetőként az egyik téglagyárban, pedig kitanult nyomdász volt. Az égetőkemencétől vöröses arcán mindig zavart mosoly suhant át, amit én előttem titkolni szeretne, ha Karinnal találkozva a

Győrffy László:

De este tíz óra után nincs rádióhallgatás.

— Értem.

— Fürdeni csak szombaton lehet.

— Az egyetemen fürdők majd.

— A főzöcskézést se nagyon szeretem.

— A menzán és a vendéglőben eszem, meg legfeljebb hideget

— És barátot felhozni, holmi délutáni csevegésre vagy késő esti beszélgetésre, azt nem lehet.

— Nincsenek barátaim itt a városban.

— No, de majd lesznek. És főként nőketl Arról ne is beszéljünk.

Barabás hallgatott, nem válaszolt, majd néhány másodperc múlva azt mondta:

— Ez természetes.

Szótlanul kifizette az egyhónapi lakbért, az öregasszony még jobban meglepődött és csak tartotta a tenyerét a százasoknak.

— Néha persze kapok egy kis hazait, azt talán csak megkóstolgatom itt is az ismerőseimmel, nem igaz? — kérdezte, mikor az utolsó százast is az öregasszony göcsörtös kezébe rakta.

— Hát persze, aranyoskám.

— Nénémet is megkínálhatom egy kis kolbásszal meg ezzel-azzal.

— Jaj, nagyon kedves magától, aranyoskám. Mert ugye, nem olyan könnyű itt a városban az élelmezés. Meg aztán az a másik csibész, aki maga előtt volt, aranyoskám, az is úgy ment el, hogy kétheti bért meg sem fizetett.

Másnap Barabás két bőröndbe gyömöszölve, még bontatlan celofán csomagolásban őrizgetett nyloninget, fehérneműt és otthonról hozott pulóvereit, ruháit, táskarádióját, magnetofonját meg azt az öltönyre való három és fél méter szövetet, amit szintén apja városbeli tartózkodása alatt kapott, — beköltözött a cselédszobába.

Az öregasszony felmosta a padlót, térítőt is tett az asztalra. Barabás megkapta a kapu- és lakáskulcsot, sőt, még a cselédszoba ajtaját is bezárhatta.

Első este, hogy a szekrénybe rámolta a holmiját, az utolsó polc alatt talált egy keménypapír dobozt és benne néhány magnetofonszalagot. Gondolta, a háziasszonyé, de valószínűbbnek látszott, hogy az előző fiú hagyta ott, akit kidobott.

A keménypapír dobozban, szép rendben, egymáson sorakoztak a szalagok, gondosan tokba csúsztatva mindegyik. Némelyiket megnézte és látta, nem elkoptátott, aránylag új szalagok. Üres dobozokat és orsókat is talált. De az egészet, az üres és a telt orsókat, szinte kínos precizitással rendezték el a törődött, ócska keménypapír dobozban.

Két hét múlva Barabásnál az otthonról hozott, pénzmag már erősen fogyóban volt. Nupról napra, estéről estére gondtalanul költekezett az egyetemi csoporttársaival, sőt, egy lányt is felcsípett, aki valamelyik gyorsbüfében kiszolgált, így rövid időn belül pénzt kellett kérni az apjától. Megkapta.

Azon a napon, hogy megkapta a pénzt —

hat darab szálat.- — tolcsvaivaj, zsebében ] val, elment a gyorsbtil cipelje. Szabadnapos vi

Egyedül ment haza.

Otthon kibontotta a lapozgatott a jegyzetel ján próbált valami ze sen és Idegennyelvű i nem hallott.

Akkor eszébe ötlött nótekercsre felvett ze r»yon unta.

Hirtelen elhitározáí ban hagyott kemény keresek után kutatott jesen meghódította a egyáltalán nem kell« esti zenélésért akár t kaphat másnap

Találomra benyúlt és kiemelte az egyik magnetofonját, kis it tires orsóba befűzte csattanással lenyomta

Egy ideig csendber orsók, hang nélkül, mozdulatokkal lerántc egy Marlboróra, de a mindig nem jött han borospohárból, amikor

Kis vidéki kiejtéssel san beszélt, semmi elf a hangján.

Barabás meghokkeni netofon felé bámult.

— Akkor már a v konfekciós szabó üzen egyik srác, a Furkó meg a nadrágjait. Az hadt Durung kiszúrtt fogdát kaptam érte.

— A fogda hol voli lányhang.

— A körletekkel ! mellett. Olyan lapos

— Nem mindegy, I közbe egy ingerült, volt valahol azon £ Folytasd, Dió.

— No, szóval a Is hívtuk a fogdát. Mindi negyven deka kenyér, egy ceglédi bádogkai rogyásig, de a fapricc hogy magamban állar alább ne szigorítottba mégiscsak szalmazsák sze, ha nem pofázom rungnak, nem száll i hogy a Furkó nadrág

— Utáltátok aket, 1 is osztottad azt á Du lett volna — har£«o hang, majd hozzátett mestert

hajlandóságot mutat arra, hogy világosabbá tegye a szobát.

— Persze, de nincs sok látnivaló Amit akar, így is megnézheti.

De' azért felkattintotta az ajtó mellett, fejével egy magasságban a kapcsolót. Huszon- ötös körte szórt fénye vágódott egy pisz’ios üvegbura alól, a régóta festetlen, kopott falakra, vízfoltos mennyezetre.

— Itt beázik? — kérdezte Barabás.

— Nem, csak már régtől ott maradt a folt ■— mondta az öregasszony.

— Értem És, mondja legyen szíves, mit kell fizetnem?

— ötszázat, de télen, ha azt akarja, hogy minden nap befűtsek, hétszázat.

— Rendben.

Az öregasszonyt láthatóan meglepte a hirtelen beleegyezés, talán azt várta, hogy Barabás alkudni fog, vagy legalábbis nehezebben löki ki azt a „rendben“-t. Tapasztalt ravaszsággal hízelgőbben kérdezett:

— És a fiatal úr tanulni fog itt a városban?

— Igen. Egyetemre járok majd.

— A Hódi úrék is valahogy így informáltak. Mert tudja, maga előtt is lakott itt egy vidékről szabadult fiatal úr, de néhányszor részegen jött haza, fizetni se tudott rendszeresen, aztán kitettem a szűrét, összevissza dolgozott az mindenféle munkát, még szakmája sem volt. Hát persze, egyetem, az más.

Barabás taxivail érkezett a ház elé. Százassal fizetett. Késő délután, alkonyat előtt ment el megnézni a szobát, mert az apjával és az apja barátjával együtt iddogáltak egész délután.

— No, Hódi komám — mondta az apja, és kedélyesen hátba csapta a barátját —, most kell fejrantot csinálni, hogy még két lábon kimenjünk a vasútállomásig.

Felálltak, kikísérték az apját a pályaudvarra, Barabás pedig taxiba ült és megkereste az albérletet, amit Hódi koma ajánlott.

Barabás egyáltalán nem kapatosan, csak éppen magabiztos jókedvvel mászott ki a taxiból és indult neki a lépcsőháznak, a megadott címre. Amikor felért a harmadik emeletre és megkereste a négyes számú ajtót, elolvasta a névtáblát, kicsit toporgott a küszöb előtt, kifújta magát, aztán csöngetett.

Kötényes öregasszony nyitott ajtót.

— Jó napot kívánok, Hódiéktól jövök a szobaügyben.

— Ja, maga az? Na jöjjön, már vártam.

Sötét előszobán vezette át egy lichthofra

néző kicsi ablakú cselédszobába. Az egyik fal mellett vaságy fehér csőváza csillogott a kora esti sötétségben, a másik oldalon szekrény fekete tömbje tapadt a falh&z. Az ajtó felé eső oldalának asztal simult» előtte széktámla kerete vágta ketté az ablak kora esti szürke négyszögét.

— Felgyújthatom a villanyt? — kérdezte Barabás, mert látta, az öregasszony nem sok