Új Szó, 1974. október (27. évfolyam, 232-257. szám)
1974-10-14 / 243. szám, hétfő
A parancs világosan szólt: tilos a folyóban fürödni, sőt-még kétszáz méternél Jobban megközelíteni Is. Ezt nem lehetett félreérteni. Aki megszegi a parancsot, hadbíróság elé kerül. A zászlóaljparancsnok általános gyülekezőt rendelt el, s maga olvasta fel nekik az imént a hadosztály- parancsot. Nagy babra megy a Játék! Mintegy három hete már, hogy letáboroztak a folyón innen. A folyón túl az ellenséges katonák voltak, a Másikak, ahogy sokan nevezték őket. Háram hét tétlenség. Bizonyára nem tarthat sokáig ez az állapot, de pillanatnyilag nyugalom uralkodott. A folyó mindkét partján, jó mélyen, erdő húzódott. Sűrű erdő. Az erdőben ütöttek tábort ők is, meg az ellenség is. Értesüléseik szerint a Másikaknak két zászlóaljuk volt odaát. És lám, mégsem indítottak támadást, ki tudja, mire készülnek. Közben az őrállomásokat mindkét oldalon, itt ós odaát is, elrejtették az erdőben minden eshetőségre készen. Három hete! Hogy is telt el ez a három hét! Nem emlékeztek még egy ilyen hosszú szünetre, pedig a háború már jó két és fél éve tartott. Amikor elérték a folyót, még hideg volt. S most néhány napja meglágyult az idői Tavaszodott már! Elsőnek az őrmester ment el a folyóhoz. Egy reggel szökött el, és megmártózott. Nemsokára két golyóval az oldalában vánszorgott vissza. Nem ólt sokáig. Másnap két katona ment le fürödni, s nem is látta többé őket viszont senki. Csak lövöldözés hallatszott, . s azután mély csend támadt. Akkor jött ki a parancs. Mégis nagy kísértés volt a folyó. Hallották höm- pölygését, és vágyódtak utána. A két és fél óv alatt majd megette őket a kosz. Sok örömtől elszoktak. S most itt folyt mellettük ez a folyó. De a parancs... — Az ördög vinné el a parancsot — sziszegte éjszaka a foga között. Forgolódott, nem volt egy pillanat nyugta. Ide hallatszott a folyó zúgása, s nem hagyta pihenni. El szeretett volna menni másnap, biztosan el akart menni másnap. Az ördög vigye el a parancsot, rá se fütyül majd. A többi katona aludt már. Végül őt is elnyomta a buzgóság. Almot látott, ijesztő látomást. Először a folyót látta. Ott előtte feküdt, és rá várt. 0 pedig meztelenül állt a parton, nem ugrott fejest. Mintha egy láthatatlan kéz tartotta volna visza. Azután a folyó nővé változott. Fiatal, fekete hajú, ruganyos testű nővé. Meztelenül feküdt a földön, és rá várt. S ő Is meztelenül állt előtte, mégsem karolta át. Mintha egy láthatatlan kéz tartotta volna vissza. Nyomott hangulatban ébredt, még nem is pirkadt... Megállt a parton, és nézte. A folyó! Hát lótezett-e egyáltalán ez a folyó? Hosszan töprengett, talán nem Is létezett a valóságban. Vajon nem képzelődés volt-e csupán, mindnyájuk közös délibábja? Kihasználta az alkalmat, és a folyó felé tartott. Csodálatos volt a reggel. Ha szerencséje van, és nem tudódik ki! Ha csak megmártózhatna a folyóban, ha belemenne a vízbe, semmi mással nem törődne... Egy fánál hagyta a ruháit a parton, s egy fatörzshöz álltotta a puskáját. Végül egy-egy pillantást vetett hátra, hogy vajon nem látja-e valaki az övéi közül, is előre, a túlsó partra, hogy nlncs-e valaki ott a Másikak közül. S azután belegázolt a vízbe. Attól a pillanattól kezdve, hogy meztelen teste alámerült a vízben — teste, melyet két és fél év óta gyötört, amelyet két golyó sebzett meg —, attól a pillanattól kezdve más embernek érezte magát. Mintha valaki szivaccsal dörzsölte volna le, s kitörölte volna belőle ezt a két és fél esztendőt. Úszott, hol a hasán, hol meg a hátán feküdt a vízen. Hagyta, hogy sodorja a víz. Párszor lebukott a víz alá. Gyermek lett újra, huszonhárom éves gyermek, bár az utóbbi két és fél év nagyon megviselte. ANTÓNISZ SZÁMÁRÄKISZ: A folyó A madarak mind a két parton csattogtatták szárnyaikat, el elröpültek fölötte, és üdvözölték. Egy ágat sodort előtte az ár. Nagy lendületet vett, hogy utolérje. És sikerült. Éppen az ág mellett bukott fel a vízből. Micsoda öröm! De egyszerre csak mintegy harminc méternyire egy másik fejet pillantott meg. Abbahagyta az úszást, ós igyekezett jobban szemügyre venni. Az is észrevette őt. Nézték egymást. S hirtelen visszaváltozott katonává, aki két és fél éve harcolt, akit már ki is tüntettek, és aki a fánál hagyta puskáját. Nem tudta megállapítani, vajon a vele szemben úszó az övéi közül, vagy a Másikak közül való. Hogy tudja meg? Csak egy fejet látott. Lehetett barát, és lehetett ellenség. Pár percig mind a ketten mozdulatlanul figyeltek a vízben. A csendet tüsszentés törte meg. ö tüsszentett és szokása szerint nagyot káromkodott utána. Erre a Másik gyorsan a túlsó part felé úszott. De ő sem vesztegette az idejét. A part felé úszott teljes erővel. Elsőnek ért ki. A fához futott, felkapta puskáját. A Másik épp hogy kiért a vízből, és puskájáért futott. ö felemelte a puskát, célzott. Könnyen eltalálta volna a Másikat, jó célpont volt, amint meztelenül futott, alig húsz méternyire. De nem húzta meg a ravaszt. A Másik anyaszült meztelenül futott, és ő szintén anyaszült meztelenül állt a parton. Nem bírta meghúzta a ravaszt. Mindketten anyaszült meztelenek voltak. Két meztelen ember. Ruhátlanok. Névtelenek. Nincs nemzetiségük. Nincs egyenruhájuk. Nem katonák. Nem bírta meghúzni a ravaszt. A Másik már csak ember volt számára, egyszerűen ember, se több, se kevesebb. Eldobta puskáját. Lehajtotta a fejét. Nem látott semmit végül, csupán a madarakat, amelyek rémülten csapdostak szárnyaikkal, amikor a másik oldalról lecsapott a golyó, s ő előbb térdre esett, majd arccal a földre bukott. SZABÓ KÁLMÁN fordítása N olcvannyolcan voltak. Nyolcvanhármat agyonlőttek. öt cigány maradt életben: a zenekar. A hegedűs, a nagybőgős, a klarinétos, a trom- • bitás meg a dobos. A zenekar a kivégzés alatt deszkákból összeácsolt dobogón állt. látszottak. Mögöttük fiatal gestapós álldogált. A kottafüzetóbe Jegyezte, mit játszanak a cigányok. Gondosan jegyezgetett. Ugyanezt a dalt többször Is eljátszatta velük. Ellenőrizte a kottát. Bólintott. A cigányok másik dalba kezdtek. A kivégzés zökkenő nélkül folyt le. Egy öregember kivételével, aki meg akart szökni, s bemászott az út alatti vízlevezető csőbe, senki sem sírt, senki sem kiabált. Miután egy szurony elhallgattatta az öregembert is, a cigányok abbahagyták a játékot. Már nem volt kinek játszani. Leültek a dobogóra. A gestapós, aki a dalokat jegyezte, cigarettával kínálta őket. Maga is rágyújtott, s ráült a felfordított dobra. Közben összeszedték a halottakat, szétvetett kezüknél, lábuknál fogva az előre kiásott gödörhöz vonszolták, s behajították őket. A gödörbe oltott meszet szórtak, a mészre egy réteg szürke homokot, a homokra jedig terpentint öntöttek. Elegyengették a földet, betakarták gyeptéglákkal, jól megtaposták, majd megöntözték. A gestapósok leterítették köpenyüket, s ráültek. Elővették a kenyereszsákból a kolbászt és a konzer- vet, kihúzták a dugót a francia rummal teli kulacsból, és evéshez láttak. Ml, kispásztorok, mögöttük ültünk a füvön. Néhányan közülünk is enni kezdtek. Én vadsóskát rágcsáltam. Vasízű volt. Először a gestapósok álltak fel. Mint legfiatalab- bat, engem hívtak, hogy összeszedjem a réten szétszórt papírdarabokat, kolbászhéjat és kenyórmaradé- kot. Fölemelték az egyik gyeptéglát, és alatta ásat- ták el a szemetet. A gestapósok a zenészek felé indultak. A fiatal gestapós is felállt. A cigányok ülve maradtak. A tiszt mondott valamit a fiatal gestapósnak. Az szalutált, és a zenészekhez lépett. A cigányok felálltak. Hangszerüket a kezükben tartották. A gestapós felemelte a kezét. A cigányok a menyasszony-búcsúztatóba kezdtek. A gestapós a közeli égerfaliget felé indult. Intett a kezével. A cigányok követték. Mentükben is a menyasszony-búcsúztatót játszották. Már nem sok választotta el őket a ligettől. De nem Is liget volt az, hanem ifjú menyecske, csokorra kötött főkötőben, nem is liget, hanem mozsárban borsot törő, szőrszitán kukoricalisztet szitáló, lisztgombócot főző, napraforgóolajban lepényt sütő, vénséges- vén cigányasszony. A gestapós és a zenészek a ligethez értek. A cigányok szakadatlanul a menyasszony-búcsúztatót húzták. Már a liget előtt álltak. A liget árnyékában. Háttal nekünk. Az arcukat nem láttuk, s nem láttuk tarkójukat sem. Alig pitymallott még. A liget árnyéka levelekre szakadt. Tarkójuk sötét volt. Nem világított. összeolvadt az árnyékkal. Csak a hegedűs feje fölött bukkant ki néhány az ugyancsak fehér, de nagyobbacska vonó, csak a dobos szétvetett kezében vöröslöttek a posztóba varrt faverők. A klarinét, a trombita, s velük együtt a klarinétos és a trombitás az árnyékba veszett, összeolvadtak a ligettel. A gestapós előlépett. A fény és az árnyék határán TADEUSZ NOWAK: izód odament a zenészekhez. Ruháján csillogtak a gombok, fénylett arcának megvilágított fele, s kezében szikrákat szórt a pisztoly. Belépett az árnyékba. A doboshoz lépett. Felemelte a kezét. A koponya mélyén visszhangzó kattanást hallottam. Láttam, amint a gestapós hátralép. Csak azután tűntek el a vörös dobverők a dobos mindkét oldaláról, ö maga hátradőlt, majd térdben meghajtott lábára zuhant. Feje a fénybe hullott. Hasán ott csillogott a dob fehér bőre. Először azt hittem, hogy a zenekar abbahagyta a játékot. De csak a dobos vörös dobverői némultak el. A cigányok tovább játszottak. Akkor a gestapós a klarinétoshoz ment. Felemelte a kezét, hátraugrott, s szinte egy Időben lőtt a trombitásra is. Mindketten hátrahanyatlottak. Csak most, hogy a fénybe hullottak, pillantottam meg fejüket. De nem láttam meztelen lábukat. Hogy miért, nem tudom, de úgy éreztem, a két meztóllábos a sötétben lakodalomba ballag. így éreztem, bár világosan láttam a fejüket s a mellettük heverő klarinétot és trombitát. Tán a hegedű és a bőgő távolról felénk szálló, gyenge hangja tette. Mert a két cigány tovább játszott. Arccal a liget felé fordulva, vagy talán nem is a liget, hanem a levágott fonatú menyecske, a főkötős, bő szoknyájú cigányasszony felé fordulva — szakadatlanul játszottak. S még akkor is játszottak, amikor arccal a nap felé fordulva feküdtek, s testükön ott hevert a sovány hegedű és a kövér nagybőgő. És játszottak, míg temették őket az égerfaliget mellett, játszottak, amikor a fiatal gestapós leterített köpenyére ülve olvasgatni kezdte a lakodalmas énekeket. És akkor is játszottak még, amikor már eltemették őket, homokkal és oltott mésszel befedték őket. s fejfául a sírba szúrták a nagybőgőt. A fiatal gestapósnak valami nem stimmelt a kottafüzetben, mert a sírba szúrt nagybőgőhöz lépett, s a báránybőrből sodort húrokon pengetni kezdte a menyasszony-búcsúztatót. FEJÉR IRÉN fordítása Itt oz ősz (Miroslav Vodéra felvétele) KOMLÓSI LAJOS VERSEI Szemed Félek a szürke fellegektől a csendtől a zajtól Az életet alig ismerem Elszállt tőlem a Nap mint ügyes lepke a lepkefogóból Bekerít az éj csak két barna szem vakít rémít s rajzol mosolyt a kopár falakra Ősz Esőhangokból raklak össze: a kip-kop azt jelenti: jössz — Sárgásbarna hangulat-palettán megformál és nekem ad az ősz. Vonatok A vonatok csak mennek, mint a vakok és szél ütöttek. Nem kérdezik: mi fáj azoknak, kik könnyes szemekkel integetnek. Zsebkendőjük parányi béke-zászló s a lelkűk búval és örömmel van tele. A vonatok csak mennek. Szíveket tépnek, új szíveket hoznak, bekormozzák az ég kékjét. Mennek a vonatok, egyre mennek, intézik az emberek dolgát, az érzelmeket viszik és hozzák s füstbe takarják a mosolygó s könnyező arcokat... M HW©IÉf If III !'■ jTjrgjl 1974. X. 14.
