Új Szó, 1974. október (27. évfolyam, 232-257. szám)
1974-10-13 / 41. szám, Vasárnapi Új Szó
1974. X. 13. H ónapokig vártam türelmetlenül Tamás Aladár Szikrák az éjszakában című, legújabb könyvére, amíg végre hozzánk is megérkezett, és leszedhettem a könyvesbolt polcáról. Ez a könyv olyan világról ad számot, amelyel alig ismerünk. Mert tudjuk ugyan ki volt Horthy és kik a cinkosai, de arról, hogy a magyar kommunisták a proletárdiktatúra bukása után hogyan harcoltak a Horthy-rendszer ellen, csak a felszabadulás után megjelent értékes dokumentációs anyag, köztük Tamás Aladár könyvei, visszaemlékezései révén kap az olvasó hű, hiteles képet. Tamás legutolsó könyve azt a három esztendőt — 1927-től 1930-ig — tárja fel, amikor a 100 %-ot, azt a lapot szerkesztette, amely a Kommunisták Magyarországi Pártjának legális folyóirata volt. Becsben, a Külföldi Bizottság tagjai nemcsak irányítják a lapot. hanem cikkekkel is ellátják. A Külföldi Bizottság tagjai közé tartoznak olyan elvtársak, mint Lukács György, Landler Jenő, Kun Béla és Révai József. írásaikat természetesen álnévvel jelzik. Közreműködésük a legnagyobb titokban történik, Tamás évente kétszer-háromszor Bécsbe utazik, hogy megvitassa velük a teendőket. Többnyire a szombat estét és a vasárnapot használja fel az utazás céljára, mert az Üjság szerkesztőségében dolgozik, és nem tartja taktikusnak, hogy egy két napot hiányozzék a munkából. Vigyáznia kell minden lépésére, amikor Budapestről távozik és Bécsbe érkezik, hogy az elvtársakkal találkozzék, és meghallgassa véleményüket eddigi munkásságáról. öt-hat órát is eltart az ilyen beszélgetés, és mindenre emlékeznie kell, anélkül, hogy egy jegyzetet is leírna. A kéziratokat sem ő hozza át a határon, hanem egy pesti elvtárs lakására küldeti, aki aztán a duzzadt borítékot neki továbbítja. Így megy ez éveken át... Valahol a szíve mélyén tudja, hogy egy napon biztosan lebukik, naponta többször meg is borzong erre a gondolatra, de ez egy percre sem tántorítja el a veszélyes munkától, sőt arra inti, hogy nagyobb gonddal végezze feladatát. Tamás Aladár nagy körültekintéssel teremti meg kapcsolatait a haladó szellemű tudósokkal és baloldali írókkal, többek között Gergely Sándorral, József Attilával, Nagy Lajossal, Gereblyés Lászlóval, Reményik Zsigmonddal, Madzsar Józsefiel, Molnár Erikkel és persze azokkal a munkásokkal, akik terjesztették a lapot. És hogy milyen krajcáros gonddal szerkesztette Tamás a magyar kommunisták lapját, az kiderül abból is, hogy csak egyetlen írónak fizetett az írásaiért, és ez Nagy Lajos volt. Sokat ő sem kapott. Egy elbeszéléséért legfeljebb húsz pengőt. Ez a filléres, éhes élet különösen a Baumgarten-díj elosztásakor kapott elkeseredett hangot. Persze nemcsak Nagy Lajos, Gergely Sándor írt a 100 °/o-ba, hanem a mi Fábry Zoltánunk is. Első cikke Die- gó Rive-ráról, a nagy mexikói festőről adott hírt, akiről Magyarországon akkoriban igen keveset tudtak. írt a lapba Forbáth Imre is... Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy Tamás Aladár ama kitűnő szerkesztők közé tartozott, akik pontosan tudták, hogy kitől lehet kérni kéziratot, olyan kéziratot, amelynek tartalma nincs ellentétben a Külföldi Bizottság tagjainak igényes marxista tudásával. E kitartó és körültekintő munkája mellett naponta elvégezte az Üjság szerkesztőségében a teendőit: felvette a külföldi és vidéki tudósítók anyagát, ezenkívül le is gépelte, hogy valamiből élhessen ... De Tamásnak még ez sem volt elegendő, mert ha valaki kedvvel végzi a dolgát, akkor sok és jó minőségű munkát végezhet. A szerkesztésen és a kapcsolatok kiépítésén kívül, az Alkoholellenes Munkásszövetség kórusával is foglalkozott, sikerrel. Majakovszkij Balra mars ... című versét ő tanította be a munkáskórus ifjú tagjaival. A munkáskórus a Zeneakadémia nagytermében óriási sikert aratott Majakovszkij költeményével. Tamás maga azt állítja könyvében, fogalma sem volt, hogyan kell egy kórust szavalásra tanítani ..., de azért csak nekifogott, és egy esztendőbe sem telt, és a főváros minden zugában alakultak és jelentkeztek munkáskórusok, akik felkérték Tamás Aladárt, hogy tanítsa be őket is Majakovszkij szavalására. Tamás sosem mondta, hogy nincs ideje, hogy elfoglalt... ilyesmit megbocsáthatatlan bűnnek tartott volna, hanem vállalta a munkáskórussal való foglalkozást. így vitte sikerre több kórus fellépését. Az eredmény megmozgatta barátait is, akik vállalkozásaiban segítségére voltak. Látva szakadatlan munkásságát, még öreg háziasszonya is annyira tisztelte és megkedvelte, hogy nem engedte elmenni egy olcsóbb lakásba, hanem inkább leszállította két szobájának a lakbérét, csakhogy nála maradhasson. Volt ebben a magatartásban valami mélyen megindító..., mert aki ismeri a Horthy-éra lakásviszonyait, az tudja, hogy akkoriban minden fillér számított. Az emberek sokasága úgy fizette a lakbért, hogy naponta egy pengőt a perselybe dobott, hogy elsején fizethessen. A háziasszonynak is lett volna hová tenni a pengőket, de mert sejtette, hogy albérlője milyen Tamás Aladár visszaemlékezései veszélyes és fontos munkát végez, segítségére sietett. Tamás őt is meghódította, akárcsak az írókat, újságírókat és újságterjesztőket, akik a közös nagy ügynek szolgálatot tettek. A háziasszony rokonszenves magatartását különben azért is említem, mert a rengeteg munka és veszély közepette sokat jelentett Tamás számára a lakás, a megbízható kis sziget, ahol zavartalanul dolgozhatott és pihenhetett. A Szikrák az éjszakában című könyv Tamás Aladár gazdag életére világít rá. Minden napját, óráját és percét a munkásmozgalomért áldozta, és látva a 100% példányszámainak emelkedését, látva, hogy siker koronázza szívós munkáját, ereje hatványozva nőtt több munkáskórussal és az ifjúmunkások problémáival is eredményesen foglalkozhatott. Volt ideje arra is, hogy meghallgassa másnak a baját, panaszát. Bármily sürgős munka várt rá, ilyenkor nem sietett. Türelemmel várt, és hallgatta társa vallomását, nem szakította félbe, minden szavára figyelt, mintha ez a figyelem az egyetlen gyógyszer volna a bajra ... Hadd idézzek néhány sort ilyen figyelmes hallgatásról. A panaszost, akinek a karja fájt, Schönman Lászlónak hívták, és alapító tagja volt a Magyarországi Szocialista Munkáspártnak. Miközben a karjára mutatott, a következőket mondta: „Pár évvel ezelőtt egy csendőr kétszer ráyágott puskatussal. Kisebb zú- zódást szenvedtem, de nem ez volt a baj, aránylag könnyen kihevertem. Hanem utána a toloncházba szállították. Vádemeléshez nem gyűlt össze elég anyag a hatóságok kezébe. Kegyetlen tél volt, betonpadlós zárkába kerültem, nem fűtöttek. Beteg karomat átjárta a hideg, a fagy. Azóta nehezen mozog, és időnként szaggatás áll bele. Vissza is kellett miatta vonulnom egyelőre a mozgalomtól. Szidom magamban a balszerencsét, de nem tehetek semmit. Messziről felismerne róla minden detektív. Elhallgatott — írja Tamás Aladár. — Én sem mondtam semmit, pedig nagyon szerettem volna, ha megismeri gondolataimat, érzéseimet, amelyeket súlyos mondatai keltettek bennem- De valahogy képtelen voltam megszólal ni. Máskor is voltam már ilyen hely zetben. Gyakran kínlódtam gondola taimmal, amelyek még napvilágra jöt tűk előtt elhaltak, bennem. Ilyenko csak néztem mereven, sötétedő, ned vés tekintettel. De hát kevés embe akad, aki ki tudja olvasni, hogy m rejlik az álhatatos nézés mögött.“ Ez a szemérmes látás, amely nagy erejű részvéttől és együttérzéstől feszül, végigvonul az egész könyvön. Két-három tömör mondatban kapnak itt életet munkások, parasztifjak, segítőtársak, itt-ott- újra és újra felbukkannak, aztán egy nap eUűnnek, és hír érkezik arról, hogy börtöncellák nyelték el őket. Börtönceilák, amelyek úgy épültek, hogy kopjon a testük, a lelkűk, és szemükben homályo- sodjon a szikrázó fény. Tamás Aladár életét jó adag szerénység is jellemzi. Hozzá kell tennem, hogy a szerénység igen nemes és igényes tulajdonság, és nélküle Tamás Aladár soha el nem végezhette volna sokrétű, értékes munkáját. Egy napon például a Külföldi Bizottság két tagja, Révai és Lukács György, azt javasolják neki, hogy jó volna, ha szabadságát Berlinben töltené, egy marxisia iskolázáson. Tamás néhány pillanatnyi csend után bólint, hogy beleegyezik. Amikor Berlinben benyit a megadott lakásba, kiderül, hogy tanítója igen rokonszenves elvtárs, és Bolgár Eleknek hívják. Ha később a 100 % jobb és tartalmasabb lett, ezt az iskolázásnak is köszönhette. A következő esztendőben, 1929-ben az eredményes munka jókedvre hangolja, és arra gondol: jó volna, ha az évben a Szovjetunióban nyaralhatna. Biztos, hogy felérne a legigényesebb iskolázással. Csendesen, szerény mosollyal szóvá teszi Becsben színes, ragyogó álmát. Lukács megígéri, hogy majd érdeklődik az ügy iránt, és ha mód van rá, majd egyengeti útját. A várva várt üzenet néhány hét múlva megérkezik, és az utasításhoz híven Bécsbe utazik. Ott egy jugoszláv útlevelet kap, örömmel lapozgatja és be- tűzgeti a szöveget, és boldogan készül Berlinbe. De az álom, a nagy út akkor nem valósul meg. A nagy boldogság közepette ugyanis utazását hirtelen lefújják, és Tamás a döntést panaszszó nélkül tudomásul veszi. A hírt Lukács György közli vele egy berlini vendéglőben: „Tamás, elvtárs — szólalt meg —, kellemetlen hírt kell közölnöm magával. Mégsem utazhat Moszkvába. A hír több volt számomra, mint kellemetlen. Tetőtől talpig átjárt valami, torkom összeszorult" — írja könyvében Tamás Aladár. Lukács azzal indokolja a döntést, hogy a berlini felelős magyar elvtársak azt az aggodalmukat fejezték ki, hogy Tamás személye Moszkvában lelepleződhet, és így az a veszély fenyegeti, hogy hazatérése után letartóztatják. Lukács hosszasan magyarázza, hogy ez könnyen megeshet, majd azzal vigasztalja, hogy jövő nyáron majd jobban, körültekintőbben szervezik meg az utazást. Tamás hallgat, egy szót nem mer szólni, attól tart, hogy hangja elárulja mindazt, ami dúl benne. Persze, Lukács vigaszában, a jövő évi utazásában nem hisz. Berlinben marad egy ideig, és munkába veti magát, hogy felejtse a moszkvai utat. Miután a Kommunisták Magyarországi Pártja a 100% mellett az Arbeiter Illustrierte Zeitunghoz hasonló magyar képeslapot akar kiadni, Tamás Lukács kíséretében felkeresi a német képeslap kommunista főszerkesztőjét, aki szakemberei segítségével bemutatja neki, hogyan készül ilyen lap- Amikor Tamás a költségvetésről Is képet kapott, már tudta, hogy a képeslapból nem lesz semmi. A pártnak Ilyen óriási pénzösszeg nem állt rendelkezésére. Ez fájt neki, nagyon szerette volna, ha képeslapterve megvalósul. Valahogy úgy érezte — különösen amióta nemrégiben egy jelentéktelen „kihágás“ miatt a rendőrségen járt —, hogy a 100 °/o veszélyben van. Ezért szerette volna a képeslapot. Aggodalmát még az is táplálta, hogy megfigyelte, a lakásával szembeni kocsmában gyanús egyének jelentek meg, és állandóan figyelték lakása ablakait. Az egyikkel, a sovány, keskeny arcú férfival egyre gyakrabban találkozott, és ahányszor látta, harag és düh fogta el, úgy érezte, ez a gyanús figura az életére tör ... És egy reggel finom, szakszerű kopogás ébresztette fel. Eleinte, félálomban azt hitte, hogy a galambok csinálják a zajt. De tévedett. Amikor a kopogás Ismétlődött, hirtelen felült az ágyban. Ekkor vette észre a szobájában a két magas, széles vállú férfit. „Schweinitzer rendőrfőtanácsos úr parancsára jöttünk — kezdte az egyik —, utasításunk van, hogy azonnal kísérjük be a rendőrfőkapitányságra. Tamást a Schweinitzer név nem lépte meg, az úr ama ismerősei közétartozott, akit az ember egyhamar nem felejt el. Szorongást sem érzett, mintha régen, nagyon régen készült volna erre a kellemetlen találkozóra. SZABÖ BÉLA
