Új Szó, 1974. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)

1974-09-08 / 36. szám, Vasárnapi Új Szó

Korisztantyin Szimonov :

A fenyőerdő borította magas domb, amelyen az Ismeretlen Katona sírja van, Belgrád majdnem minden utcájából látható. Távcsővel tizenöt kilométernyi távolságból is észre lebet venni valami négy- szögletes kiemelkedést a domb csúcsán. Ez az Ismeretlen Katona sírja.

Ha az ember keleti irányban elhagyja Belgrádot, a pozsareváci úton halad, balra fordul, a keskeny aszfaltúton nemsokára elérkezik a domb aljához, megkerüli, majd gyorsan emelkedni kezd a két sűrű, évszázados fenyősor közepette fel a csúcs fii- lé. A fák tövét farkasbogyóbokrok, páfrány és földieper megsárgult hajtásai fonják körül.

Az út sima, aszfaltozott kis térre vezet. Tovább már nem megy az autó. Széles, durván faragott, szürke gránitlépcsőn megyünk fel a szürke bronz kandeláberek között, amíg végre elérjük a csúcsot.

Megpillantjuk a korláttal szegélyezett nagy gránittömböt és közepén magát a sírt is — egy nehéz, szürke márványlappal borított boltozattal, amelynek tetejét oszlopok helyett kétoldalt, nyolc meggörnyedt, síró nőalak tartja a vállán, ugyanabból a szürke márványból kifaragva.

Odalent, a boltozat alatt, meglepi a látogatót a sír szigorú egyszerűsége. A megszámlálhatatlan lábtól koptatott kőpadlo kockáiba nagy réztábla van erősítve.

A táblán néhány szó áll, a legegyszerűbb, amit csak elképzelni lehet:

„Itt nyugszik az Ismeretlen Katona“

és a dátum: 1912—1918^

A márványfalakon pedig Jobbról és balról hervadt koszorúk, megfakult szalagokkal, amelyeket különböző időpontokban szívből vagy színből helyeztek el negyven ország követei.

Ennyi az egész. Most pedig az ember kilép a szabadba és a sír küszöbéről kipillant a világ mind a négy tája felé. Talán most, mint ahogy az gyakran történik az életben, megint úgy érzi majd, hogy soha nem látott ennél szebbet és magasztosabbat.

Olyan kép tárul szeme elé, amelyet sokáig nem fog elfelejteni. Szabad kilátás nyílik őtven kilométerre, mind a négy égi- táj felé.

Keleten meglátja a keskeny, kígyózó ösvényekkel pásztázott, vég nélküli erdőket és tisztásokat.

Délen Szerbia ősi dombjainak lágy, sárgazöld körvonalai tűnnek fel, legelők zöld foltjai, vetések sárga táblái, falusi cseréptetők piros négyszögei és a dombokon legelésző nyájak számtalan fekete pontocskája.

Nyugaton megpillantja a bombázásoktól Csszerombolt, harcokban megnyomorított és mégis gyönyörű Belgrádot, amely a kertek és parkok fakó zöldje közt fehérük.

Északon szemébe őtlik a szilaj, őszi Duna hatalmas, szürke szalagja, mögötte pedig a dús legelők, a Vajdaságnak és Bánátnak, Jugoszlávia éléstárának fekete földjei.

S csak amikor körüJpillanl a világ mind a négy tája felé, akkor érti meg, miért temették épjjen ide az Ismeretlen Katonát. Azért temették Ide, mert innen szabad

szemmel látni az egész gyönyörű szerb földet, amelyet ö annyira szeretett és amelyért meghalt.

Így fest az Ismeretlen Katona sírja,

amelyről azért mesélek, mert éppen ennek a történetnek a színhelye.

Igaz ugyan, azon a napou, amelyről szó lesz, a két harcoló felet a legkevésbé sem érdekelte e domb történelmi múltja.

A három német tüzér számára, akiket az élvonalbeli felderítők hagytak hátra, az Ismeretlen Katona sírja csupán a legjobb megfigyelőpont volt a környéken, ahonnan azonban már két ízben kértek engedélyt rádión a távozásra, de eredménytelenül. Az oroszok és a jugoszlávok ugyanis egyre jobban közeledtek a dombhoz.

Az oroszok is kitűnő megfigyelési pontnak vélték a dombot, tetején a kis házzal, Jelenleg azonban az ellenség kezében volt és ennél fogva tűz alá kellett venni.

— Miféle lakóház ez, ilyen furcsát életemben nem láttam — mondta Nyikolajen- ko százados ütegparancsnok, s ötödször is figyelmesen szemügyre vette messzelátóján keresztül az Ismeretlen Katona sírját.

— Hanem hogy a németek oda befészkelték magukat, annyi szent. Minden kész a tűz megindítására?

— Igenis! — jelentette a kapitány mellett álló osztagparancsnok, a fiatal Prud- Uyiknv hadnagy.

—• Tüzet nyiss!

Gyorsan kilőttek három gránátot. Kettő hatalmas tölcsért vágott közvetlenül a korlát alatt, nyomában sugárban szökött fel a föld. A harmadik eltalálta a korlátot. A messzelátón keresztül látni lehetett, ahogyan felcsapnak a kődarabok.

— Ez aztán derék! — mondta Nyikola- jenkot. — Kezdd el a tüzelést.

Prudnyikov hadnagy azonban, oki idáig hosszasan és feszült figyelemmel nézett távósövén át, mintha valamire 'visszaemlékezne, egyszerre csak oldalzsákjába nyúlt, előhúzott onnan egy, a németektől zsákmányolt belgrádi térképet és ujjával sietve kertsgélni kezdett rajta.

— No, mi az? — kérdezte szigorúan Nyikolajenko. — Nincs minek utána nézni, tiszta ügy az egész.

— Csak egy pillanatra, százados elvtárs — mormogta Prudnyikov, szemét le sem véve a térképről.

Néhányszor gyorsan rápillantott a térképre, a dombra, majd megint a térképre és hirtelen, mintha végre megtalált volna valamit, rábökött egy pontra, aztán tekintetét feljebbvalójára emelle.

— Tudja, mi ez, százados elvtárs?

— Mi?

— Az egész, a domb, meg az épület rajta?

— Nos?

— Az Ismeretlen Katona sírja. Egyre csak néztem és töprengtem ... Valamilyen könyvben láttam a képét. Hát persze. Itt áll a térképen is.

Prudnyikov számára, aki valamikor a háború előtt a Moszkvai Állami Egyetem történelmi fakultásának hallgatója volt, ez a felfedezés rendkívül fontosnak látszott. Nyikolajenko százados azonban, Prudnyikov meglepetésére, semmiféle megindultságot nem árult el. Nyugodtan, sőt .kissé gyanakvóan felelt:

— Miféle Ismeretlen Katona! Gyerünk, tüzelj!

— Engedelmet kérek, százados elvtárs! — szólt Prudnyikov felállva és kérőn nézve Nyikolajenko szemébe.

— No, mi az megint?

— Meglehet, hogy nem tudja ... Ez nem egyszerű sír. Ez, hogy úgy mondtam, nemzeti emlékmű. Nos... — Prudnyikov megakadt, a szavakat kereste. — Nos hát, ez a jelképe mindazoknak, akik elestek a hazáért. Egy katonát, akit nem ismertek fel, itt temettek el, valamennyi helyett, az ő tiszteletükre, és most ez az egész országnak emlékül szolgál.

— Várj, ne hadarj — mondta Nyikolajenko, homlokát ráncolva, s egy percig gondolkodott.

Fatagatlansága ellenére, Nyikolajenko csupa szív volt, az egész üteg kedvence és kitűnő tüzér. A háborút azonban egyszerű közkatonaként kezdte, mint tüzér, vérrel és vitézséggel érdemelte ki a századosi rangot, harcban és forradalmak között, és így nem volt ideje megtanulni sok mindent, amit egy tisztnek talán tudnia illett. Gyenge lábon állt a történelemmel, hacsak nem a németekkel való közvetlen leszámolásról volt szó, és a földrajzzal is, ha nem valami helységet kellett elfoglalni. Ami pedig az Ismeretlen Katona sírját illeti, erről most először hallott életében.

De ha nem is értett mindent Prudnyikov szavaiból, katonalel kével megérezte, hogy Prudnyikov bizonyára nem ok nélkül ilyen izgatott, és valami igazán szép és fontos dolog forog kockán.

— Várj csak — ismételte s a homlokán elsimultak a ráncok. — Mondd meg értelmesen, miféle katona ez, ki ellen harcolt, ezt mondd meg!

— Szerb katona, általában jugoszláv katona — mondta Prudnyikov. — A németek ellen harcolt, az elmúlt tizennégyes háborúban.

— Most már világos.

Nyikolajenko elégedetten érezte, hogy most már valóban világos minden, és helyes döntést hozhat ebben a kérdésben.

— Minden világos — ismételte. — Világos, kicsoda és micsoda. Te meg mit zagyválsz itt, hogy ismeretlen, még hogy ismeretlen! Hogy volna ismeretlen, amikor szerb és abban a háborúban a németek ellen harcolt! Tüzet szüntess! Hívjátok ide hozzám Fedotovot két katonával

öt perc múlva Nyikolajenko előtt jelentkezett Fedotov őrmester: medve mozgású, himlőhelyes, széles arcú, szűkszavú, rendíthetetlen nyugalmú kosztromai legény. Vele jött még két felderítő,, teljesen felszerelve és harcra készen.

Nyikolajenko röviden megmagyarázta Fedotovnak a feladatot — felkúszik •

dombra és zajtalanul leszedi a német megfigyelőket. Aztán némi sajnálkozással pillantott a Fedotov övén csüngő kézigránátokra s így szólt:

— Az a ház, ott a hegyen valami történelmi múlt, így hát odabent ne dobálózzál a gránátokkal, így is megpiszkáltuk már. Ha máshogy nem megy, géppisztoly- lyal szedd le a németet és punktum. Megértetted?

— Megértettem — mondta Fedotov és megindult a dombon felfelé, a két felderítőtől kísérve.

Ezen a napon az öreg szerb, az Ismeretlen Katona sírjának őre, reggel óta nem találta a helyét.

Az első két napon, amikor a németek megjelentek a sírnál és magukkal hozták a rádiókészüléküket meg a géppuskát, az öreg megszokásból fel totyogott a boltozat alá, sejjergette a kőkockákat és botra kötött toljseprűvel porolgatta a koszorúkat.

Nagyon öreg volt, a németek pedig el voltak foglalva a maguk dolgával és ügyet sem vetettek rá. Csak mősnap este botlott bele az egyik az öregbe, csodálkozva nézett rá, vállánál fogva megfordította: „Lódulj“ — s térdével kissé megtaszította.

Az öreg botladozva néhány lépést tett, hogy el ne veszítse egyensúlyát, leballagott a lépcsőn és többé már fel sem ment a sírhoz.

Nagyon öreg volt és az első háborúban elveszítette mind a négy fiát. Tulajdonképpen ezért is kapta ezt az állást, s ezért volt olyan különös, mindenki előtt gondosan titkolt kapcsolata az Ismeretlen Katona sírjával. Valahol, a lelke mélyén, ügy tetszett neki, hogy ebben a sírban az egyik fia van eltemetve.

Ez a gondolat eleinte csak nagy ritkán ötlött fel benne, de miután annyi évet töltött már Itt egyfolytában, ez a különös gondolat szinte bizonyossággá vált benne. Soha senkinek sem beszélt róla, mivel tudta, hogy kinevetnék, de mindinkább beleélte magát ebbe a gondolatba és mihelyt egyedül maradt, csak azon töprengett: melyik a négy közül?

Miután a németek elkergették a sírtól, az éjszaka rosszul aludt, hajnal óta nem találta a helyét és lent bolyonj

körül.

Amikor felhangzottak az ei sek, nyugodtan leült, I Etával kodott a korlátnak és v írni k laminek történnie kellt...

Noha öreg volt és ezen a: helyen élt, tudta, hogy az o molják Belgrádot s ennél fogv; ide is eljutnak. Néhány ro minden elcsendesedett, két csak a németek zajongtak odi san kiabáltak valamit és kári

Aztán hirtelen tüzelni kezd géppuskából. És lent szintén géppuskával, közvetlenül a hangos robbanás hallatszott, támadt. Egy perc múlva pedi; ugrott le a korlátról, alig ti az öregtől, elesett, majd gyor: és futni kezdett lefelé, az érd

Az öreg ez alkalommal nei: vést, csak annyit lőtott, hogy pár lépésnyire az első fákból szökött, majd arcra bukott.

Az öreg nem figyelte továb és hallgatózott. Odafent, a s léptek hallatszottak. Az öreg korlát mentén megindult a 1 pillanatban Fedotov őrmester ugyanis az ő lépteit hallotta nyosodott róla, hogy a három vül nincs már több német itl sírnál, hogy bevárja két felde könnyebben megsebesültek a ti' most felfelé kapaszkodtak.

Fedotov megkerülte a sírt, bi és nézegetni kezdte a falon Ír kát.

Gyászkoszorúk voltak Fedi hogy ez sír, s a márványfala ka kát nézegetve, azon tűnődött, a díszes síremlék.

Ekkor talált rá az öreg, ak túlsó vége felől közeledett.

Fedotov nyomban kitalálta, h a sír őre, három léjjóst tett e kezével megveregette az öreg \ a néhány megnyugtató szót ni lyet hasonló esetben mindig n kott:

— Nincs semmi baj, öregap rendbejön!

Az öreg nem értette, mit jt szavakra olyan kedves mosoly orosz széles, himlőhelyes arca öreg válaszul szintén önkényle solyodott.

— Ami kicsit j)edig megpi: folytatta Fedotov, cseppet sem zal, érti-e az öreg, vagy sem, - nem nagy dolog, gyerekjáték k kézigránát sem nagy eset, nél sem tudtuk volna elkapni ök" rázta, mintha nem az öreg őr, ga Nyikolajenko százados álln Hát így áll a dolog — fejezte ted?

Az öreg bólogatott- Alig érteti mit, amit Fedotov mondott, d szavainak értelme, úgy érezte, nyugtató volt, mint a széles, k lya, és az öreg szeretett volna lami szépet és érdemeset moru

— Az én fiam van itt eltemei

Könözsf István felvétele a GYERKÖCÖK című sorozatbó