Új Szó, 1974. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)
1974-09-02 / 207. szám, hétfő
v J ucika dörömbölt az öklével a falon, mert Edit a szomszéd szobában lakott, s éppen a fal mellett volt az ágya, mint neki. Edit visszadörömbö'lt, jelezve, hogy vette a megszólítást. — Gyere átl — kiáltotta Jucika. — Miért? — hangzott a kérdés túlról. — Csak. Megírtam a novellát. — Várjál egy kicsit, Böskénél van a pongyola — mondta Edit odaát. A tizenhatosban tudniillik csak egyetlenegy pongyolája volt a hat derék lánynak — majd húsz évvel ezelőtt történtek ezek a dolgok —, s tekintve, hogy fiúk is laknak a diákszálló másik részéljen, mindenikőjük használta az igézetes. ruhadarabot, mikor kiút lötyögött a folyosón vagy a társalgóban, mígnem a pongyola mosása mindig Évára, a tulajdonosúra maradt, ki is ritkán tündökölt benne, mert sok udvarlója lévén, a késő órákban járt haza. A pongyola pedjg a kora esti órák fegyvere volt, s hatan hatféle övét használtak hozzá, mert szerették a változatosságot. Jucika művészetet tanult, és írói ambíciói-voltak, meg bájos kis arcocská- ja, lófarok frizurája, s határozott mü vészi alapelvei: nem szerette a romantikát meg a szentimentalizmust, hanem inkább a mélyrealizmushoz vonzódott. Színházból kijövet például mindig Ilyeneket mondott Károlynak, aki a kezét szorongatta: — Egészében tetszett, részleteiben nem. — Mi nem tetszett, picikém? — Például az. mikor megölte. Az olyan durva volt. Edit homlokegyenest ellenkező természetű és elviségü leányzó volt, fiús rövidre nyíratta a haját, és élvezte a fiúk panaszkodásút, hogy szúrja a szájukat a nyakán a szőr. „Hadd szúrja" — gondolta —, „az én bőrömet is szürkül ja a ti pofátok, ha nem borotválkoztok“. Edit azt tartotta, hogy az életben is elkel egy kis romantika és szentimentalizmus, s ha erről vitatkoztak barátnőjével, feszt káromkodott, és a közönség igényeire hivatkozott. Szeretett csúnya szavakat mondani a kicsike, ropogtatta, ízlelte őket, persze csak hölgy-, vagy nagyon bizalmas fiútársaságban, s ha férfias természetességgel sikerült kivágnia egy vastag mondást, mindig olyan jóféle öröm lepte el az idegeit, mintha esik Jandoznák. Jó kedélyű lány volt, míg Jucika inkább az álmodozó lelkesülő, szomorkás. Mikor sikerült Böskét kihámozni a pongyolából, magára vette és átlibbent. Jucika az ágyon kucorgott, és az utolsó simításokat végezte a művön. Edit leült az ágyára, rágyújtott és várt. — Jó? kérdezte — sikerült? — Ilyenkor még nem tudja megmondani az ember. Én csak holnap vagy holnapután tudok biztosat mondani a saját alkotásomról. — Ez mindenkinél így van — szögezte le Edit. — Érni kell neki. — Az a címe: „A klskanál“. Tudod, talán nem is novella ez, a műfaját tekintve, hanem inkább mese. Reális mese. Onom már a tündérmeséket. Az életben nincsenek királyfiak. — Ez a baj — vélte Edit. — Na, de most komolyan. Ha nem leszel komoly, nem olvasom fel. Az olyan sértő. Az ember a vérével írja, és a másik meg nevet, és másutt jár az esze. Becsüljük egymásban a művészt. — Persze. Figyelek. — Szóval: „A klskanál". Bőr még nem vagyok benne biztos, lehet, hogy „Kanalacska“ lesz a címe. Mi? Az jobb, ugye? — A cím nem fontos. — De itt fontos, Nagyon fontos! — Jó. Majd a végién beszéljünk Siess, mert tízkor vár Péter a presz- s>y — Péter? Hát megint jársz vele? Még nem is mondtad. — Csak ugratom. — És Kenderessy tudja? — Kenderessynek nem kell mindent tudni. — Látod, Károly már három hónapja vidéken dolgozik, de még nem menteni senkivel, sehova. — Süket vagy te, kisanyám! Olvasd. — Még gondolatban sem tudnám megcsalni Károlyom. — Ö meg gyakorlatban is meg tud. — Fityiszt. Soha. — Olvasd már. — Károly nem olyan — s ledobta magát a párnára a vékony pénzű lány s író, és átölelte a párnát —, Károly jó fiú... Károly szereti az ő Juciká- ját, és soha nem csalja meg soha. — Ezt már elmondtad egypárszor, ezért kár volt áthívnod. Olvasol vagy nem? — Olvasok — ült fel Jucika, s minden átmenet nélkül elkezdte: Csurka István: kor az egy falat szalonnát szúrt a he* gyére és emelte szájához, Bugylibicska kihúzta magát, s mielőtt eltűnt volna a feje a vendég fogai közt lekacsintott a kistányérra Kiskunéinak.“ — Szerintem túl gyors a szerelem kifejlődése — állapította meg Edit. Jucika elkomorult, fájdalmasan nézte a papírt. — Nem szabad ilyen simán öszehoz- ni őket — fejtegeti a barátnő. — Sokkal életszerűbb, ha Kiskunéinak előbb kelletnie kell magát, vagy az még jobb, ha Bugylibicskában ébred fel először a szerelem érzése, s ő kezdi környékezni a lányt. — De én így akarom, mert így volt. — Mi volt így? — Károly meg én. Mi is így ismerÁTTÉTEL EZ ÉS „A kanálcsalád a kredencben lakott. Egy szobakonyhás lakásuk volt ten- szürőékkel társbérletben, de néha kitelték őket az asztalra, a tányérok eresze alá, és olyankor úgy érezték magukat, mintha verandán lennének.“ — Jaj, de jó — kiáltott fo] Edit. — Príma kezdés. — Csak, tudod, van azért egy problémám — komorult el Jucika. — Tudod... izé... hogy nem csupán kanalakról van szó... — Értem, szóval a szimbolikája. — Nőm, nem, dehogyis! Hanem, hogy izé... nemcsak a kanálról van szó, hanem villákról, meg késekről, meg kiskunéiról... — Eecájg — mondta Edit. — Igen, de ezzel a szóval nem lehet elkezdeni egy novellát, vagy mesét. — Evőeszköz. — Az meg túl hivatalos. — Az igaz. De akkor mit lehelne? — lépelődött az együttérző barátnő. — Ezt nem tudom én sem — mondta keserűen Jucika. — Pedig valamit kellene. — Megvan — vágta hátba barátnőjét Edit. — Adj nevet nekik. Legyenek például Ezüsték. — De vasból vannak. Ez szegény család. Az ezüst, olyan polgári színt adna nekik. — Akkor Alumíniumék. Az népies. — Az jó lesz. Jucika kiradírozta a „Kanálcsaládot“, és beleírta a kéziratba, hogy „Alumíniumék“ s hozzá is tette boldogan, kacagva: — Az első probléma meg van oldva. Angyal vagy, zseni vagy — és megcsókolta Editet. Folytatta a mű felolvasását: „Boldog szegénységijen éltek Alumíniumék a kis, sötét fióklakásban, s nevelték gyermeküket, Kis- kanalat. Kiskanál csinos, karcsú, csépijét sem elhízott fiatal leányka volt, engedelmes, szülőtisztelő, s még nem csókolta meg fiú sohasem, mert Villa bácsi, az édesapja szigorú nevelésben részesítette. Egy üde, májusi napon aztán váratlan dolog történt. Vendég érkezett a gnzdáékhoz vidékről, s Kiskanalat éppen az ő kávéjába dugták. A vendég nemcsak kávét evett, hanem szalonnát, kolbászt is, és Klskanál, mikor a vendég kitette a kistányérra, szétnézett a konyhaasztalon. Csöppnyi kis kávé csücsült még a szájacskájában, mert a vendég nem nyalta le, mint a gyerekek, és ettől olyan barna lett az arcbőre, mintha a májusi nap kapta volna le. Kiskanál akkor úgy, barnán szétnézett tehát a konyhaasztalon, mely a világot jelentette számára, s meglátta a vendég szőrös kezében Bugylibicskát. Bugylibicska 36 éves, életerős és rátarti ifjú volt, csak úgy csillogott a nyele a zsírtól. Csontnyele volt, az éle pedig a borotváéval vetekedő. Bugylibicska is szerelmesen nézett rá akkor, onnan a gazdája kezéből s amiBreBijra |8|p :|$| llpfp ■18 ; "V ", ' \ -h ' ■'■'/ú V. 'V • •••••• Jlü m wv ^ ■#.' ár*k % S % ■Br'. - , ' WÉm§ •fv - i.%* * Hŕ J|| Utcqi pillanatkép^ XSusil Weercwrathna felvétele) tűk meg egymást, és éppen ilyen gyorsan szerettünk egymásba. — Az egyedi jelenség, de itt a tipikust keli ábrázolni. — Miért mindig a tipikust? Nekem ez így tetszik. — Szerelmes levelet írsz, vagy műalkotást? — A szerelmes levél is lehet műalkotás. — Igen, ha költő írja, de te prózát írsz. • — Nem. Ha Karcsi írja, akkor is lehet gyönyörű szép. Idenézz. Ezt most kaptam tőle. Jaj!... Sírtam, komolyan mondom, sírtam, olyan szép. Jucika közelebb húzódott barátnőjéhez, két kézre fogta a szerelmes levelet, és duruzsolva, sokkal áttetszőbb és halkabb hangon, mint a művét, olvasni kezdte a levelet: — „Drágaságom, Jucikám! Almásfüzitő. 1955. április hava. Szeretlek. Ezzel kezdem most Is drágaságom, mert ezt sohasem lehet megunni. Hogy vagy drágaságom? Készen van már az új kosztümöd? De szerelnélek látni benne. Oh, bár én csináltathattam volna Neked. De eljön majd ennek Is az ideje. Csináltassál, ha van pénzed, új fürdőruhát is, mert jön a nyár, és rengeteget fogunk strandolni, ha én innen megszabadulok. Csak már szabadulnék. Pedig nem volna ez csúnya hely, de nélküled még Párizs is siralmas lenne. Az a haj, hogy nagyon kicsi a város, és most már környékeznek a nők. Különösen a lányos mamák. De én ellenállok hősiesen, s azért is írom meg ezt Neked, mert tiszta a lelkilsmeretean. Igaz, vasárnap el kellett mennem táncolni egy családhoz, tudod, a Miska bácsiék cipeltek el hozzájuk, mert ők hallani sem akarnak Rólad, mondván, hogy könnyelmű pálya, könnyelmű nő, de ón állom a sarat, nekem hiába mondják, hogy harminchat éves fejjel, annyi hadifogsággal az ereimben komolyabb parti után kellene néznem, meg ilyesmik, mert én tudom, hogy csak te lehetsz a párom az életben, mert te nemcsak lényed varázsával édesíted meg napjaimat, hanem művészeted varázsával Is, drágám. Annál a családnál két eladó lány is volt, de én, noha táncoltam velük, mert muszáj volt, tartózkodtam mindentől, egyáltalán nem szorosan táncoltunk, hanem úgy, ahogy előírtad, laza keringőfogásban a tangót is, pedig a hölgyek szeméből biztatás áradt felém. Én azonban ilyenkor a fényképedre szorítom a kezem, mely mindig ott van a brif- tasniban a szívem fölött, s ellenállok a gonosznak. Ebben a nehéz harcomban megerősít nagyon az a tudat, hogy te is így teszel, drágaságom. Pedig néha nagyon nehéz ám az élet Nélküled, és tudod, az emljernek vére is van, és áprilisban a vér tüzel,. De akarata is van az embernek és az akarat ie tudja láncolni a vért. Mit csinálsz, hogy érzeti Magad drágaságom? írtál-e valamit az utóbbi időben? Még mindig nem megy ki ^ fejemlkM az a múltkori gyönyörű meséd, vagy mesenovellád, amelyik a Kispárnáról meg az öreg Dunáról szólt. Ugye, hogy a ml szerelmünket írtad meg abban? Ugye, csak nekem nem akarod bevallani, de én érzem, mert olyan szép.“ — Látod, én Is mondtam neked, hogy jó írás — szakította félbe Edit. — Most már nekem is kezd tetszeni — mondta Jucika mosolyogva —, de akkor el egedet len voltam vele. Van az úgy, hogy az ember később szereti meg a müvét. Jucika az ölébe ejtette a levelet és álmodozó, téveleg pillantását pedig Editre emelte. —- Mit gondolsz? -— kérdezte elgondolkozva. — Jó az, egészséges az, ha az élet ennyire beszüremlik a műbe? — Milyen élet? — A szerelmi élet. Vajon az igazi nagyoknál is megtalálható ez? — Áttételesen — mondta Edit. Jucika csak bólogatott. „Ez a legnehezebb — gondolta — az ál tételezés.“ Új versek FECSÖ PÁL: j Gyökerek a diófa gyökerei könnyezve kúsznak a mélybe lombot éltető törekvésük jövőt kutat a sötétségbe' kavicsok csókolják barna vérük kerítés alatt messze jutnak fittyet hánynak a megfontolt tulajdon és majánjognak összetartják e sárgolyót az izmos makac* gyökerek csákányok gépek marcangolják mégsem vesztik el hitüket a gyökerek a mélybe kúsznak összefonódva egymást védve a gyökerek nevelgetnek összefogásra emberségre SIMKÖ CSABA: Festés közben még ez a nyár éppen idefér erre a képre (a haj és szemöldök közé ahol a kínnak van a fészke) széthajtó csipkebokor döglött bogár: a füvön léptek s egy metszet az égből: emlék — törött madárének (az ecset eldobva) de a kép csak befelé látszik: sors lett CSÁKY KAROLY: Kislányom ágya felett még vörös kezekkel markolod a semmit szemedben csak halvány körvonalak lassan szétválik előtted a mindenség fogalommá érnek a tárgyak felfedezed magad apád mellett kiben egybefutott az idő s aki majd kiszorul a létből Itfiro 1974. IX 2. 4
