Új Szó, 1974. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)
1974-09-29 / 39. szám, Vasárnapi Új Szó
ES duklai harctér néma csendjében különös csengést kapnak a szavak. Lágy muzsikájukba belopja magát a bánat, súlyuk ólomként nehezedik az amber mellére. Katrušinová Júlia szemében könnycsepp remeg, homályosodó tekintete körbejárta a tájat. — Itt, valahol itt esett el a bátyám. Az anám Martinnal, negyvennégyben... Jegorov brigádjában harcolt. Megered az eső, kövér cseppjei sisteregve forrnak a tábortűz parazsában. Az arcokon el-elsuhan a lángnyelvek vibráló árnyjátéka. Visszapergetjük az éveket. — Már a negyvenes évek elején illegális pártmunkát végeztem. Igen, negyvenkettőben ... alig múltam húszéves. Vittem, hoztam a borítékokat, csomagokat. Gyakorta azt sem tudtam, vajon mit tartalmaznak? Talán jobb is, gondoltam, ijedtség, feszélyező nyugtalanság, árulkodó idegesség ülne az arcomon, ha tudnám, mennyire fontos küldetésben Járok. így nyugtatgattam magam. Persze éreztem, megbíznak bennem. Ez erőt, és ami még fontosabb, bátorságot adott. Katrušinová Júlia a Jánošík partizánbrigádban harcolt. Az egészségügyi nővér önfeláldozó, veszélyekkel teli munkáját választotta, a nehezét vállalta. — Sebesülteket szállítottam, betegeket ápoltam, de fegyverrel is tudtam bánni. A kettő elválaszthatatlan volt egymástól. Szerencsémre alapos kiképzést kaptam. Az első tűzkeresztségen Telgárt- nál estem át. Nem, ezt nem lehet elfelejteni! A baj- társak halálba homályosuló szemét, a szétroncsolt, vérző testeket... A hegyekben korán beköszöntött az ősz. Túl korán. A deres hajnalok dermesztő hidege csontig hatolt. Esténként a pislákoló partizántüzek fel-fel- lobbanó lángja gondterhelt arcokra vetette parányi fénycsóváját. A komorló homlokokra néma jelként rajzolódott ki a kérdőjel: meddig, még meddig bírjuk? Meddig bírhatjuk? — Nem vett rajtunk erőt a csüggedés. Nagyon fáradtak voltunk, de elszántak. A végsőkig... Az egyik éjszaka „vendégeket“ vártunk. A Kráľová Hofa alatt ütöttünk tábort. Akkor ismerkedtem meg ővele is. A háború után házasodtunk össze. Szóval, „vendégeket“ vártunk... ódafentről. Egyszeriben valahol nagyon messze felbúgott a repülőgép. Közeledett, erősödött a motorbúgás, a gép keringett, körözött felettünk. Szorongva álltunk a jelzőtüzek mellett. Földet értek. A férjem tapasztalt ejtőernyős, bátor partizán volt, szovjet bajtársaival együtt érkezett. Hamarosan átvette az első szakasz irányítását. Aztán elérkezett egy pillanat, amikor Katrušinová Júlia biztonságosabb helyre, mélyen a front mögé, Kijevbe kerülhetett volna. Most szerényen, pirulva mondja: — Nem mertem repülőgépre ülni... ??? Látja, most első ízben kételkedek szavaiban. — ... meg nem is akartam. Vele akartam maradni. Pedig semmi jelét nem adta, hogy vonzalmat érez irántam. Szigorú parancsnok, fegyelmezett katona volt. Egy alkalommal megmentette az életemet.' Ez Dobšlná vidékén történt. Az ellenség bekerítette a szakaszt. — Megkíséreltünk kitörni a gyűrűből, de mindenütt németekbe ütköztünk. Én egy sebesült erdészt vonszoltam magammal. Majd honnan, honnan nem, előtermett a férjem. Emlékszem nyugodt, higgadt arcára, fürkésző tekintetére. Ekkor mutatkozott meg, mit jelent a tapasztalat... A tábortűz lángjai «gyre kurtábbak. Mind sűrűbb cseppekben hull az eső. A dalok, az emlékezés dalai messze-messze szállnak a duklai tájon. Katrušinová Júlia tekintete ismét homályossá válik. — ... előbb egy házban, a kemence mellett rejtettek el. Tudja, ahol valaha a kenyeret dagasztották. Sokan azt hitték, elestem. Ojabb kísérletét tettek, hogy csatlakozhassanak szakaszukhoz. Balszerencséjük volt, német járőrbe ütköztek, fogságba estek. Spišská Nová Ves felé vitték őket. Mindannyian tudták, meg kell kísérelni a lehetetlen. — Sikerült kereket oldani. Szinte hihetetlen, de sikerült. Valami vízen gázoltunk keresztül... zá porozó fegyverropogással a hátunkban. Elnézem törékeny alakját, kontyba fogott őszes haját. Mily csodálatosak, rejtelmesek az emberi erő, az akarat titkos forrásai. Ma, harminc esztendő múltán is töretlenül, tisztán bukkannak elő ebből az asszonyból, aki néma daccal tűrte a par tízánharcok megpróbáltatásait, akit nem tepert földre negyvennégy-negyvenöt kegyetlen tele sem. A mellén kitüntetések sorakozunk. Mégis, me lyik a legértékesebb? — Azt nem lehet feltűzni — mondja szerény mosollyal a szája szegletében. — Tudja, azóta jártam a Szovjetunióban. Aszmolovval találkoztunk. Egyszeriben megakadt rajtam a tekintete. Merőn az arcomba nézett, aztán: „Ez az az asszony, aki Telgártnál harcolt! ...“ Hát ez a legnagyobb kitüntetésem. Az, hogy a régi bajtársak nem felejtenek el. Az emlékezés szálai a mához érnek. Az egykori bátor partizánlány öt gyermek anyja. — A gyermekeim kirándulni járnak azokra a helyekre, ahol mi egykor harcoltunk. De érzem, ha megállnak a partizánsírok előtt, tudják, miért állnak meg. Napi gondokra, a holnap teendőire terelődik a beszélgetés fonala. Nitra vidékén, Siažanyban él. Képviselő, a helyi nemzeti bizottság elnöke, közben az iskola pedellusi tisztjét is ellátja. — Az elmúlt harminc esztendő alatt minden, de minden megváltozott. Amit ma teszünk, amit a holnapért teszünk... az is harc, az is küzdelem! {Katrušinová Júlia 7 em tettem sokat, néhány embert megmentettem — ezv a mondat bárhol, a világ bármely táján jóllehet fellengzősen hangzana, álszerénységről árulkodna. Itt a duklai csatatéren, ahol — nem közhely — valamennyi röghöz hősök vére tapad, rémisztő természetességgel hatol az emoer tudatába. A vallomás, a curriculum vitae, tanulság. Érvénye fellebbezhetetlen, törvénye megmásíthatatlan. (Elmondja Foltánová Mária, a /egorov partizánbrigád egészségügyi nővére. Időpont: 1974 őszén, a szovjet hősök svidniki emlékművének megkoszorúzását követően néhány perccel./ „Apám idénymunkás volt, ez annyit jeleni, hogy kolduskenyéren éltünk. Nyolcesztendős alig múltam, amikor meghalt anyánk. A legkisebb, sorrendben a hatodik testvérem alig múlt -<ét éves. Tejért a Vöröskeresztbe jártunk! Cselédlánynak szegődtem, kőműveseknek segédkeztem, teg.agyári munkásként dolgoztam. Tömören ez, ennyi a gyermekkoro^i. A felkelés számomra az Hiúságot jelentette. Itt tanultam meg élni, ekkor vettek először emberszámba. Olyan lettem, olyan lehettem mint a többiek " / A koszorúzási ünnepély véget ért. Foltá nová Mária elmarad a csoporttól. Meg-meg- áll a lépcsőkön pihennie kell. Tizennyolc eszterdeie rokkant / „Nem beszélhetek csak magamról. Milka, Gizka, Olinka . .. mindannyian ott voltunk. Nem csak betegeket ápoltunk, a parancsnok felderítésre küldött bennünket, ha kellett, hát fegyvert fogtunk. Olyanok voltunk, akár egy nagy család. És hiszem, hogy fegyelmezettebbek. rrriPt a katonák. Igaz, a túlerővé! szemben csak így vehettük fel sikerrel a harcot. Az időjárás viszontagságai mind annyiunkat megJeckéztettek. Elhagyott erdészlak, szénaboglya, zemljanka — bármely valamennyid is védett hely megfelelt, ahol meghúzhattuk magunkat. Ameddig csak lehetett, lejártam Banská Bystricába gyógyszerekért. Szerencsém volt, hogy nem fogtak el. Nagy szerencsém. Később már kötszer is alig akadt . “ IAz ősz bőkezűen ontja perzselő napsu- guruit. A tikkasztó melegben mégis egy kegyetlen tél hóviharai süvítenek fel. Á nap megvakult korongja fel-felbukkan a szürke messzeségben. I „A Prašiván már hó volt. Nagy hó. Nem tudtuk, mit kezdjünk sebesültjeinkkel. Mindenképpen biztonságos helyre kellett őket szállítani. A völgyekben megbúvó falvak lakossága rengeteget segített. Az ellenség résen állt. Mindenütt utánunk szimatolt. Mi a frontvonalon keresztül szállítottuk sebesültjeinket, hogy legalább fedél alá, meleg ételhez jussanak. A legkülönbözőbb búvóhe lyeket eszeltük ki számukra És a gyerekek. Megannyi kis hős ... Élelmiszert, híreket hordtak fel a hegyekbe. Rájuk igazán mindig számíthattunk A felszabadulás Ružomberok vidékén ért. Én a felszabadító csapatokkal vonultam tovább a cseh országrészek felé.“ (A hegyekben eltöltőt! hónapok acélkeményre edzették. A felszabadulás élménye meghatározta további útját. Az Antifasiszta Harcosok Szövetsége helyi szervezetének az elnöke Ladomerská Vieska községben, a rokkantak szövetségének titkára, a Vö~ő< kereszt tisztségviselője./ „Férjem a žiari alumíniumgyárban dolgozik A fiam is. A legk'sebbik fiam szintén ott ipari tanuló. Jómagam legszívesebben az ifjúsággai, fiatalokkal foglalkozok Sok-sok beszélgetése vettem részt, bejártam a régi harcok helyét. Való ban őszintén mondom sokszor nem ismertem rá egy-egy falura, nem hittem a szememnek! És az emberekre is alig ismertem rá . . Igaz ugyan, hogy a sebesültek mindig jobban emlékeznek ápolójukra. A hála, a köszönet szavait már oly sok szór megkaptam, a hivatalos elismerést is. Úgy érzem azonban, mindig úgy érzem, hogy én tartozom hálával az embereknek... hogy emberré válhattam közöttük'“ A kanyargó hegyi utakat ma emlékművek sze géiyezik. Gondosan ápolt sírok. Valahány egy-egy emberi sors kérdőjele. Kérdőjel, amelyre az élők adnak feleletet. íme, két felelet. Két asszonv válaszadása a haldoklók arcáról elsuhanó utolsó néma kérdésre: érdemes volt-e? Nehéz, nekünk nagyon nehéz kimondani: érdemes volt! ... És még nehezebb, ha így tesszük fel a kérdést: érdemesek vagyunk-e rá? ... Érdemesek leszünk-e rá? BALOGH P. IMRE (Gál Sándor felvételei} Foltánová Mária
