Új Szó, 1974. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)
1974-09-23 / 225. szám, hétfő
N em gyakori eset, de Ívről évre sűrűbben fordul elő velem. Felébredek hajnalban, és n* kivágok a kihalt moszkvai utcáknak. Már megvirradt, de még égnek az éjszaka elfáradt utcai lámpák. Hajnalban Moszkva harmattól illatos. A harmat belepi a házak falát, a parkok vaskerítését, s az emlékművek bronzvállait. A reggeli Moszkva gazdái — a madarak. Daluktól hangos minden, mint az erdő. A Vörös téren turbékolva tipegnek a galambok. Hajnalban a Va- szilij Blazsennij székesegyház elótt olyan az úttest, akár a rét — a macskakövek körül harmatosán kandikál ki a fű. Nappal lenyomják az autók kerekei, most azonban galamb tipeg és turbékol a nedves füvön. Szél borzolja számytollait. A szél virágok Illatát hozza, és a csendtón már a méhek zümmögése hallik. Aztán kifutnak az utcára a villamosok és a trolibuszok. Még álmosak, járásuk puha, fáradt. Lám csak, az első napsugár belefúródott a Vaszílfj Blazsennij kupolájába és a kupola megcsendült csendes, tompa csengéssel, s felébresztette a folyót. A folyó felriadt, forgolódni kezdett, a nap felé tartva éjszaka megdermedt tükrét. A vízben távoli felhő tükröződött, s lejjebb a híd súlyos árnyéka zuhant rá. Megyek a folyó mentén, a harmat felszáradt az aszfalton, a fák párálla- nak. Amott egy ház épül. Fenn, magasan a fal tetején, egy legény áll. Sztyopka az, a fiam. Rakja a téglát, és óvatosan ütögeti vakolókanalával. S válaszul, minden felől tüstént sok-sok hasonló hang csendül vissza. Mint a galambok, szállnak a hangok a munkás Moszkva felé. Sztyopka, a fiam, felébresztette Moszkvát. Este az ablaknál állok, Sztyopkát várom. A szemközti házban az ablakban egy leány ül, és szomorúan néz le az utcára. Sokat tudok róla, és semmit sem tudok. Tudom, hogy szeret nevetni, és a nevetése olyan ismerős, mintha Sztyopka anyját hallanám nevetni. De miért ül minden este az ablaknál, és miért néz lefelé, mint aki vár valakit, és miért szomorodik el vidám, kedves arca? Tudom, őt várja, s ő nem jön, nem jön ... Sztyopkát várja. Én is várom. De én tudom a titkát, hogy gyorsabban jöjjön, 6 pedig nem tudja. Lehunyom a szemem — egy pilanat, és máris hallom határozott lépteit a kihalt utcán, hallom, ahogy mély hangján megszólal: „Szervusz!“ — a leányt üdvözli, és már hallom a könnyű cipősarkak kopogását az aszfalton. Sztyopkához szalad, és kacag, úgy, ahogy csak ő tud kacagni, ö, meg az a másik ... Sztyopka maholnap húszéves. Húsz voltam én Is, amikor megismertem őt, akit az anyjának nevezek. A Szeliger-tó partján van egy kis falu. Sok ott a falu, de igyekszem nevüket elfelejteni, mert félek, hogy elfelejtem ezét az egyét: Pusztoskának hívták. Amikor odaértünk, csak házak álltak benne: az emberek elmentek messzire, Osztaskovába, s magukkal vitték minden holmijukat. Aztán már házak sem maradtak, — csak por és hamu. És az üszkös romok mögött éjjel nappal folytak a harcok. Egy napig ... kettőig ... egy hónapig ... aztán hosszú időre csend támadt. Szinte összenőttünk a földdel, mint a föld szellemei. Ismertük a szagát, az ízét, Ismertük a melegét és a jóságát. A fedezék körül fű nőtt, de ml nem tapostuk le. Keskeny ösvényen jártunk szállásunkra, féltünk összetörni az eleven fűszálakat. Hogy ki tanított bennünket a füvek nyelvére, már nem emlékszem, de mindannyian tudtunk beszélni az öregedő, őszi levelekkel, a harmattői bevetett bokrokkal, s a tüzesen illatozó virágokkal Is. A fedezéket a falun túl, az erdőben ástuk. Az erdő azonban hamar megritkult, a fenyők csúcsát lövedékek tarolták le. És megritkult a fű is; az ellenség aknavetői reggel és este, mindennap ugyanabban az órában, szakadatlanul lőtték a türelmes földet, fedezékünk körül. Valósággal felszántották, mi pedig óvatosabban kerültük ki az épen maradt kis fűszálakat és a szilánkoktól megtépázott bokrokat. Szűk fedezékünkben egy egér lakott velünk: neki is menedéket nyújtott a föld. Bátor volt és szerény, Nem dézsmálta meg kenyerünket, nem mászott bele a konzervdobozba, megtanulta, hogy okos kutyaként üljön a sarokban, az odavetett falatokra várva. Éjszaka belefészkelte magát a kapcák közé, ott aludt. Közel s távolban ellenség bennünket körül. A föld keskeny sávját, mely hosszú hónapokon át elválasztotta lövészárkainkat, megtöltötte a halál. A mi fedezékünkben heten voltunk. Minden éjjel átmentünk az aknákkal teletűzdelt sávon az ellenség állásaihoz. Felderftök voltunk. kaptunk ötven grammal, mint a többi katona, és néha-néha még csokoládét is adtak nekünk. Minden éjjel ötkúsztunk a németek árkaihoz, azt remélve, hogy „nyelvet“ foghatunk. Sem a csokoládé, sem a több vodka nem kellett volna nekünk, csak egy ócska aknakeresőnk lett volna, akkor hoztunk volna „nyelvet" nem is egyszer. De nem „nyelvet" hozunk, visszatérve, hanem valamelyik társunkat cipeltük véres köpenyén. S a következő éjjel újra kimentünk. Ha lett volna aknakeresőnk! De nem volt — hiszen a nehéz 1941- es évben jártunk akkori Fiatal fákat vágtunk ki, lehántottuk, és a hosszú síkos pózna helyettesítette az aknakeresőt. Tapogattunk vele magunk előtt, azt remélve, hogy rábukkanunk az aknára, és kijátszhatjuk a halált. A pózna csúszott a földön, és úgy csikorgóit, mint egy tank hernyótalpa, úgy dübörgött az éjszakai csöndben, mint százezer ágyú, és az ellenség Egyszer nappal mentünk át Pusztos- kába, kézenfogva, és hallgattunk, mosolyogtunk, ki tudja, miért, talán csak mert boldogok voltunk. Pusztoska határában akna hullott. A németek váratlanul lőni kezdték a falut. Mit akarhattak ettől a kiégett, talpalatnyi földtől, ma sem értem. Hiszen ha még stratégiai szempontból jelentősége lett volna, de nem volt más Itt, csak szénné égett falak. Ml Ankával a kiserdőbe szaladtunk, és leheveredtünk a domb mögött, hogy ott várjuk be a tűz végét. Süvítettek az aknák, hamut és sáros földet kavarva. Anka könyökére támaszkodva feküdt. — Adj egy szem cukrot — mondta. Reggel kiadták a cukoradagunkat, egy kockát fejenként. Az övét már régen megette, de tudta, hogy én félre tettem neki az enyémet. — Hát a teót mivel isszuk? — kérdeztem. — Adjáll NYIKOLAJ JEVDOKIMOV SZTYOPKA, A FIAM ijedtében sárga rakétákat lőtt fel az égre. És felugatott a golyószóró, a nyomjelző lövedék vörös pontjai sietve röppentek fel minden irányba, mi pedig kúsztunk, kúsztunk előre, megkövült ajkunkba harapva. A vörös golyók egyenesen felénk repültek, de mi csak kúsztunk tovább ... Még holtan is tovább kúsztunk volna, ha az őrmester parancsot nem ad a visszatérésre. Aztán újra ráfektettük valamelyik társunkat a véráztatta kö-. penyre. Már nem heten, csak hatan voltunk a fedezékben, de nemsokára jött egy újonc, és heten lettünk újra. Visszatértünk, és állásaink előtt, ott, ahol a semleges zóna kezdődik, várt minket Anka, az egészségügyi katonaleány. Keze gyengéd és lágy volt, mint a fű. Sok kedves szót tudott, és persze ő találta ki az egyszerű, de rejtélyes gyógyító szavakat: „Tűrjél csak kedvesem!“, amelyek a dől szárnyán bejárták az egész frontot, az összes kórházakat. A huszadik évemben jártam, és nem ismertem anyám öreg, agyondolgozott kezén kívül más asszonyi kezet. De csodálatosképpen Anka keze úgy Illatozott, mint anyám keze. Gyermeklány volt még — tizenkilenc éves, de a keze, amely már annyi szenvedést és halált ismert, idősebb és bölcsebb volt nála. A háborúban az idő sebesebben száll, mint a golyó, és ugyanakkor lassan vánszorog, mint gebéjén az ezred szakácsa. Szerettük egymást, Anka meg én. Szerelmünk rövid és gyors volt — hosszú és végtelen: évek múltak, és mi együtt maradtunk, örökké együtt. Húszéves voltam, s hittem abban, hogy nem fog a golyó. Elestek barátaim, de tudtam: engem nem lehet megölni, nem lehet, mert húszéves vagyok, s mert ott, az állásainknál Anka vár engem. És visszatértem hozzá. Nem mentem be a fedezékbe aludni: bolyongtunk Ankával a sötétkék homályban, mesz- sze magunk mögött hagyva Pusztoskát, ahol mint fel-fellobbanó temetői tüzek, éjjel-nappal recsegtek-ropogtak a falu százszor újra leégett üszkös romjai. A baljós szépségű tűzben égő látóhatáron túl tompán és ütemesen csapkodtak, zsörtölték, őrölték az emberéleteket a háború malomkövei. Fejünk fölött, valahol a sötét felhőknél is magasabban, messzehordó ágyúk lövedékei röpködtek, hallottuk slvításukat. Itt, Pusztoskában, az üszkös romok fényénél csókoltam meg Ankát először. Mint a moha, mint a pihe, olyan volt az arca. Csodálkoztam. Anka is megcsókolt engem, és valamiért ő is csodálkozott. Napok, hetek múltak el... Mindenki tudott már szerelmünkről, és úgy vigyáztak ránk, mint az árva fűszálakra a fedezék körül. Mi történt Ankával, meg sem tudtam érteni. Ragyogott a szeme még a fekete éjszakában is, és a fiúk tréfálkoztak vele, hogy elsötétítő papírt kell elé akasztani, mert az ellenség gépei különben ide röpülnek a fényére. Anka most óvatosan járt a földön, mintha köveken lépdelne át a patakon, felét lehajtotta, mint aki figyel valamit. Nem adtam oda a cukrot neki. Pedig nem sajnáltam tőle, hiszen neki őrizgettem. De nem sértődött meg. Az aknák pedig csak fütyültek, s mind közelebb csapódtak be. Már hallatszott, hogy körös-körül, méhrajként zümmögnek a szilánkok ... — Fiúnk lesz — mondta Anka —, hallod, fiúnk lesz!... Rád hasonlít.,. És majd Sztyopkának hívjuk ... Oly régen történt mindez ... Felébredek virradatkor és nekivágok a kihalt moszkvai utcáknak. Hajnalban Moszkva benzin- és betonszagot áraszt. ... Sztyopka házat épít. A fal tetején áll, rakja a téglát, és óvatosan ütögeti a vakolókanállal. ... Sztyopka házat épít. A ház falaiból hamarosan festékszag árad. Nem sok van már hátra — Sztyopka gyorsan, nagyon gyorsan felépíti. A házat, amely festéktől és kenyértől illatos ... ... Semmit sem épít fel Sztyopka! És ne várd őt kislány, a szemközti ablakban. Nem jön el soha... — Majd Sztyopkának hívjuk... — mondta Anka, miközben a szilánkok zümmögését figyeltük. — Jaj! — szólt azután szomorúan és csodálkozva. És feje a fűre hanyatlott. — Ne tréfálj! — kiáltottam, és sírva dugtam a cukrot kihűlő ajka közé. Harmat csillogott a füvön, s a fűből éppen Anka feje mellett kinyúlt egy gomba fekete kalapja. Akkor alig vettem észre ezt a gombát, de ahogy múlnak az évek, mintha egyre nőne, növekedne az emlékezetemben. Óriásira nőtt már, s halált hozó kalapjával már-már befedi az egész világot. Nem jó földből táplálkozik LÉNÄRT ÉVA fordítása Török Elemér: A chilei hazafiaknak Meddig még meddig mondogatom magamnak csukott szobám hallgatásában mily messze már az édeni kert hányféle szégyen pirult azóta arcunkra Káin botja hányszor sújtott vérző homlokunkra persze a fiú felnő a fü megfakul valamiképpen a fájdalom is lecsillapul nem örök a földön semmi sem csak átvérző sebünk szomorúsága túléltünk mindent csak várni kell az alázat kényszere nélkül nehéz persze hogy nehéz az örökös várakozás árnyékunk homályában végül egyszer kisimul homlokunk aztán elfelejtjük a törvényen kívüli éjszakákat ránk nyitja szemét a féiny ez a gyönyörű ajándéka életünknek táncoljon bár folyton a szakadék legperemén létünk mi mégis reméljünk s vállaljuk emberi sorsunk a Tejútcm is távolibb jövőre ó remény növekedj nagyra szívünkben 1974. IX. 23. Stanislav štepka: Hintázó gyermek
