Új Szó, 1974. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)
1974-09-22 / 38. szám, Vasárnapi Új Szó
1974 IX. 22. 19 Két író beszélget. Azt kérdezi az egyik: — Tudod-e, miért nem tudsz olyan darabot írni, mint Arthur Miller? — Halvány ideám sincs. — Na látod, hát “ért, Egy vállalatvezető nyilatkozik a sajtónak: — A magam erejéből lettem azzá. ami vagyok. A riporter ránéz, és megkérdezi: — Ha nem vagyok indiszkrét, mit jelentsen ez: dicsekvést vagy mentegetődzést? * * # Egy fiatal novellaíró írógépbe diktál: — ... Kisasszony, imádom magát, és a leghőbb vágyam feleségül venni. A szőke gépírókisasszony pirulva megszólal: — Pardon, kérem, ez még mindig diktálás? gcdnfegv csomó verse- met, es meg egy sem |e- lent meg. — Na és aztán — vigasztalja a szerkesztő —, Homérosz nagyobb költő volt, mint maga, mégis kétezer évig kel; lett várnia,'míg nyomtatásban megjelent. '; s' w%* •% EGYOLDALÚ ÉRDEKLŐDÉS — Nézd, anyukám, mit találtam! Más oldalak h> vannak a sport rovaton kívül! Lehoczki István rajza SEGÍTŐKÉSZ CJSAG1RÚ — Nyugalom, asszonyom, olyan megható riportot írok az ön szomorú sorsáról, hogy minden olvasó sírva fakad... "»Hzs-Pirl Balázs rajza — Gyere, holnap úgyis elolvashatod a baleseti rovatban! Jiri Petrák rajza A lap főszerkesztője ránéz az előtte heverő kéziratokra, s így sóhajt fel: — Miért nem voltam én fő- szerkesztő Ninivében, mikor cserépre írta'.: az emberek? Akkor legalább a szemétkosárba dobott anyagból egy szép villái építhettem volna magamnak. — Kérem, azonnal elintézzük — felelte a szerkesztő és csengetett. A csengetésre bejött eqy fiatalember, és a szerkesztő a következő utasítást adta neki: — Kérem, Brown, tegye be Greent- a holnapi számba, a születések rovatába, ingyen. Egy befolyásos kisvárosi nagyság fia irodalommal foglalkozik. Egy ízben estély van náluk, amelyen megjelenik egy híres kritikus is. A házigazda félrehúzza egy sarokba, és megkérdezi tőle: — Mondja mester, ml a véleménye a fiam novelláiról? — Csapnivalóak — feleli kurtán a kritikus. — A versel azonban szépele* nemde? — Azok meg különösen rémesek. A házigazda egy darabig elszontyolodva áll, aztán gőgö*- sen veti fel a fejét: — De látná a dolgozószobáját! — Szerkesztő elv társ. ha megígéri, hogy semmit sem ír meg. és semmire sem emlékezik, én megmondom a színtiszta igazat. Bape rajza Egy New York i napilap szerkesztőségébe beállít egy izgatott férfi, és íqy szól a szerkesztőhöz: — Nevem James Green, háztulajdonos vaqi/ok a 897-ik utcában. Lapjuk tegnapi számában azt írták rólam, hoqy meghaltam. Azonnali elégtételt követelek. a* akran hallom, hogy ne- künk, újságíróknak mi- t lyen jó dolgunk van. Mindent első kézből, másoknál korábban tudunk meg, oda megyünk, ahová akarunk, mindenhova bejutunk, ha valahonnan kidobnak az ajtón, visszamegyünk az ablakon, s ami nem tetszik, azt bátran megírjuk. S hogy könnyű az újságírónak, mert a sajtó nagyhatalom. Nem tagadom, hogy jólesik ilyesmiket hallani, annál Is inkább. mert sok benne az igazság. Az újságíró az esetek többségében tényleg hamarabb tud meg dolgokat, mint az újságolvasó. Részben a sajtótájékoztatók jóvoltából, részben pedig azért. mert a telex-gépek naphosszat ontják a távirati Irodák legfrísseb jelentéseit. Így például csakugyan jó érzés az újságírónak, amikor reggel kilép az utcára és szakad az eső, hogy ő már előző este mindenkinél előbb megtudhatta a meteorológiai intézet jelentéséből, miszerint a következő 24 órára derült, száraz idő várható. Az ís igaz, hogy az újságíró oda megy, ahova akar. Ez a szabad döntési jog különösen akkor hasznos, amikor az újságírót valamilyen cikkének megjelenése után névtelen levelek vagy Ismeretlen telefonálók próbálják rávenni, hogy Egyesek szerint ez már régen idejét múlta, s bizonyára így is van, mert tartós fejtörés után sem jutott eszembe hasonló eset a közelmúltból. Bár várjunk csak. valami dereng, igen nemrégen történt, hogy egyébként köztiszteletben állő kollégámat rövid úton kitették az ajtón, azzal a kísérő- szöveggel, hogy oda többé be ne tegye a lábát. Az Illető később maga mondta el, hogy módfelett felháborodott, hirtelenlében még visszavágni sem tudott a sérelemért, kifejezetten megalázottnak érezte magát. De hogy visszamászott volna az ablakon? Nem, ez eszébe sem lutott. Visszamászni legfeljebb a földszinten lehet, s a szóban forgó ablak a negyedik emelet magasságában húzódott. Különben is felesleges lett volna a nyaktörő mutatvány, nem sokkal ezután vísszamehetett az ajtón, mert első haragjának elmúltával megbocsátott neki a felesége. Ezzel szemben csakugyan gyakorta előfordul, hogy ha az újságírónak nem tetszik valami, hát megírja. Nem dicsekvésből mondom, de ezzel magam is így vagyok. Hamarjában csak egy példát mondok erre a sok közül: a miúltkor értesültem valamiről, ami* nagyon nem tetszett, azon nyomban tollat ragadtam, és a szavakat se nagyon válogatva, első mérgemben megírtam a véleményemet. Az Igazsághoz tartozik, hogy először visszaadták az irományomat azzal, hogy ez így nem egészen jó, írjak hozzá még valamit, ami pontosabbá teszi. Kissé fur- csálltam ugyan a dolgot, de némi keresgélés után készségesen ráírtam a borítékra a hiányzó postai irányítószámot. Postafordultával az unokaöcsém azt válaszolta, hogy levelemet megkapta, de ne szóljak bele az ügyeibe, ha 6 egyszer nem akar tovább tanulni, akkor erre senki sem kényszerítheti. Persze az Ilyen átmeneti kudarcok nem veszik el a kedvemet, elhatároztam, hogy továbbra Is mindent megírok, ami nem tetszik. Mert a sajtó csakugyan nagyhatalom, a kívülállók talán nem ís sejtik, hogy menynyire az. A minap is hallom ám a szerkesztőségben, hogy az egyik kollégám tagoltan és határozottan emelt hangon telefonál. Kérdem a többiektől, hogy kivel beszél. Mire azt felelik, de a lehető legtermészetesebb hangon, hogy éppen beolvas a miniszternek. Mint láthatják. Ilyen Is előfordul. Az történt ugyanis, hogy az illető kolléga interjút készített a miniszterrel, közlés előtt beolvasta neki a szöveget, és azért kiabált, mert eléggé rossz volt a vonal. ÁRKUS JÓZSEF JÓ, HA KÉZNÉL VAN... — Apu, hiszen te magyar újságot olvasol... Vasvári Anna rajza TÁRGYALÁSON — Aztán az újságban írják ki ám a nevemet, ne csak a monogramom legyen ott! Sajdik Ferenc rajza menjen ide vagy amoda, és a helyet esetleg meg ís nevezik. Abban sincs semmiféle túlzás, hogy az újságíró előtt nincs bezárt kapu. őszintén szólva, ez nem mindig volt így. Emlékszem, hogy jó néhány éve még mennyit kellett ácsorognom, várakoznom, gyakran esőben vagy hóban, dermesztő téli Időben, egy makacsul bezárt kapu előtt. Hiába lapult a zsebemben az újságíró-igazolvány, hiába volt már akkor is nagyhatalom a sajtó, ha egyszer a házmester nagyot hallott és emiatt hasztalan nyomtam a kapucsengőt, csak nem nyitott ajtót. Ezek az idők szerencsére elmúltak, most már, jóideje, saját kapu- kulcsom van, s bármilyen későn érek is haza, elég egy mozdulat és kitárul előttem az ajtó. S hogyan is állunk azzal a hiedelemmel, hogy ha az újságírót kitessékelik az ajtón, hát visszamegy az ablakon?
