Új Szó, 1974. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)

1974-09-16 / 219. szám, hétfő

A bban az időben, nnltor Hitler uralomra Jutott Németországban, élt Münchenben egy bizo­nyos Kari I.öwy nevű ember, foglalkozása szerint játékgyá­ros. Ez a kedélyes és optimis­ta férfiú szilárdan bízott az emberi természetben, a jó szi­varokban meg a demokráciában, és bár legkevésbé sein tarto­zott az árja fajhoz, nem vette túlságosan komolyan az ö) kancellár antiszemita nyilatko­zatait, meg lévén győződve, hogy a józan ész, a mérték- tartás és bizonyos természetes igazságosság, amely mindenek ellenére ott gyökeredzik a szívekben, előbb-utóbb diadal­maskodni fog a múló tévely­géseken. Testvérei nem fukarkodtak a figyelmeztetésekkel, s unszol­ták, hogy kövesse őket az emigrációba, de Herr Löwy csak kedélyes nevetéssel vála­szolt, és karosszékében elter­peszkedve, szivarral a szájában felidézte azokat a megbízható barátságokat, amelyeket a lö­vészárkokban kötött az első világháború Idején. Egyik-má­sik barátja jelenleg magas ál­lást foglalt el; szükség esetén bizonyára közbe fognak lépni az ő érdekében. Nyugtalanko­dó látogatóit likőrrel kínálta, saját poharát az „emberi ter­mészetre“ ürítette, kijelentette, hogy teljesen megbízik benne, akár náci, akár porosz egyen­ruhába bújtatták, akár tiroli kalapot, akár munkássapkát vi­sel. A horogkereszt uralmának el­ső Időszaka valóban nem volt túlságos veszélyes Herr Kari számára, sőt még keservesnek sem mondható. Persze átesett ő is némi zaklatáson, kellemet­lenkedésen, de talán „lövész- ôrokbelí“ barátai pártfogolták titokban, talán jellegzetesen német kedélyessége, a lényé­ből sugárzó bizalom késleltet­te a személyével kapcsolatos Vizsgálódásokat, annyi bizo­leihlvott nehány számot, de a „fronton szerzett barátok" már nem feleltek a telefonhívásra Ekkor fogta el először ném nyugtalanság. Bement a könyv társzobájába, tekintetét végig járatta a falak mentén sorako zó köteteken. Hosszasan, elme lyillten nézte a sok szívéhez nőtt könyvet; valamennyi az emberiségért emelt szót, ér­velt és védőbeszédet mondott mellette, s arra kérte Kari ba­rátunkat, hogy ne veszítse el bátorságát, ne süllyedjen a két­hosszat hajolt valamelyik könyv fölé, amit Herr Karitól kapott kölcsön. Legkedvesebb írói: Goethe, Schiller, Heine és Erasmus; a kiváltképpen ma­gasztos és ihletett részeket fennhangon olvasta fel felesé­gének a kert végén álló kis házban, ahol laktak. Gyakran megesett, hogy Kari úr, ha kis­sé magányosnak érezte magát, behívta Schutz barátját a könyvtárszobába, s ott szivaroz­va hosszasan elbeszélgettek a lélek halhatat lanságáról, isten az emberiségbe vetett hite, az optimizmus sziklaszilárd ma­radt. Rendíthetetlenül kitart pincéjében, várja az időt, ami­kor a Jóság és az igazság dia­dalmaskodik a földön, s bár a hírek, amelyeket Schutz barát­ja hoz a külvilágból, nagyon lesújtok, ő nem esik kétségbe. A náci uralom összeomlása után néhány esztendővel Herr Kari egyik barátja viszatért az emigrációból, és becsöngetett a Schiller utcai villa kapuján. Magas, őszes hajú, kissé haj­Romain Gary: Egy kommunista története ségbeesésbe, Platón, Montaigne, Erasmus, Descartes, Heine szólt hozzá ... Bízni kell az embe­riség e kiváló úttörőiben, tü­relmesnek kell lenni, időt adni a humánumnak, hogy megnyil­vánulhasson, hogy utat találjon a zűrzavarban, a félreértések közt, és fölébük kerekedjék. Hogy is szól a latin mondás az ember természetéről? Ha el­kergeted, vágtában tér vissza. A nemeslelkűség, az igazság és az ész most is diadalmaskodni fog, de nyilvánvaló, hogy abba még beletelik egy kis idő. Nem szabad elcsüggedni, bizakodni kell, de mégis tanácsos néhány óvintézkedést tenni. Kari barátunk leült egy ka­rosszékbe, és töprengésbe me­rült. Köpcös, rózsás bőrű em­ber, szemüvege kajánul bigy- gyeszkedett az orrán, finom vonalú ajkai mintha egyre őriznék a sok szellemes mon­dás emlékét, ami a száját el­hagyta. Hosszasan szemlélte könyveit, teli szivardobozaít, kedves borospalackjait: meg­hitt tárgyait, mintha tanácsot kérne tőlük; lassanként meg­élénkült a tekintete, arcán jó­ízű, ravaszkás mosoly derült hyos, hogy emberünk továbbra is békében élt részint a gyárá­ban, részint könyvtárszobájá­ban, szivarral meg a jó borral telt palackjai között, s míg a többi, akinek születési bizonyít­ványa nem volt kielégítő, el­hagyta az országot, ő megőriz­te rendíthetetlen optimizmusát és az emberiségbe vetett hi­tét... Aztán kitöi't a háború, s a helyzet egy kissé rosszabb­ra fordult. Egy napon durván kitiltották a saját gyárából, másnap pedig egyenruhás fia­talemberek rohantak rá, és úgyba-főbe verték. Herr Kari fel, és mintha hűségéről bizto­sítaná őket, konyakkal teli po­harát ráköszöntötte a polcokon glédában álló, sok ezer könyv­re. Herr Kari szolgálatában egy derék müncheni házaspár állt, már tizenöt esztendeje visel­ték gondját. Az aszony vezet­te a háztartást, főzött, elkészí­tette gazdája kedvenc ételeit, férje pedig sofőr, kértész és házmester egy személyben. En­nek a Herr Schutznak egyetlen szenvedélye volt: az olvasás. Munka után, míg a felesége kö- tögetett, ö gyakran órák létezéséről, a szabadságról, mindarról a sok szép gondolat­ról, amelyet a körülöttük so­rakozó könyvek tartalmaztak, és hálás tekintettel simogatták a köteteket. így hát Herr Kari a veszély órájában Schutz barátjához, és Schutznéhoz fordult. Egy doboz szivarral meg egy üveg snapsz- szal átvonult a kert végében le­vő kis házba, s ott előadta a tervét. A házaspár másnap munká­hoz látott. A könyvtárszoba szőnyegét felgöngyölték, a pad­lót áttörték, létrát állítottak be, azon le lehet mászni a pincé­be. A pince rendes bejáratát befalazták. A könyvtár java részét lecipelték, levitték a szivarosdobozokat Is, a bor meg a likőr helyben volt. Schutzné amennyire csak tudta, kényel­mesen rendezte be a búvóhe­lyet, és hála a német népben gyökerező Gemütlichkeítnek, a pince néhány nap alatt laká­lyos és kellemes helyiséggé alakult át. A lejárót a parkett­be gondosan beleillesztett négyzet leplezte, s a szőnye­get ráterítették. Aztán Herr Kari még utoljára kiment az utcára Herr Schutz kíséreté­ben, aláírt bizonyos okmányo­kat, színleg eladta a házat, hogy megmentse az elkobzás­tól. Herr Schutz egyébként ra­gaszkodott ahhoz, hogy meg­kössék az eladást érvénytelení­tő titkos megegyezést, amely szerint a törvényes tulajdonos adott pillanatban vagyona bir­tokába lép. Aztán a két cinkos­társ hazatért, Kari majd bizton­ságban bevárja az idők jobbra fordulását. Naponta kétszer, délben és este hétkor Schutz úr felgön­gyölte a szőnyeget, kiemelte a parkettbe illesztett négyzetet, a felesége pedig levitte a pincé­be az ízletesen elkészített éte­leket. Esténként Herr Schutz rendszeresen elbeszélget mun­kaadójával és barátjával vala­mi magasztos témáról, például az emberi jogokról, a türelem­ről, a lélek halhatatlanságáról, az olvasás és a nevelés jóté­kony hatásáról, s a magasz­tos, szárnyaló eszmék mintha világossággal árasztanák el a kis pincét. Eleinte Herr Kari újságokat is lehozatott, meg a rádióké­szülék is ott volt mellette, de fél esztendő múlva, az egyre csüggesztőbb hírek hallatára, s mert úgy rémlett, hogy a világ csakugyan a vesztébe rohan, el- vítette a rádiót, hogy a múló esetlegesség visszhangja ne zavarja az emberi természetbe vetett bizalmát, amelyet ren­díthetetlenül meg akart őrizni. A pince mélyén, két karját mellén összefogva, ajkán mo­sollyal, szilárdan kitartott meg­győződése mellett, és minden kapcsolatot megszakított a jö- vőtlen, esetleges valósággal. Végül már az újságokat sem akarta kézbe venni, mert na­gyon lehangolták, beérte azzal, hogy újra olvasta könyvtára remekműveit, s a meggyőződé­se fenntartásához szükséges erőt azokból az írásokból me­rítette, amelyekben a maradan­dó oly megsemmisítően cáfolja az időlegest. Herr Schutz feleségével együtt beköltözött a villába, amelyet a bombázások csodála­tosképpen megkíméltek. A gyárban eleinte nehézségekkel kellett megküzdenie, de az ok­mányok tanúsították, hogy ő a vállalat törvényes tulajdonosa, mióta Herr Kari külföldre szö­kött. A napvilág meg a friss leve­gő hiánya még jobban megnö­velte Herr Kari pocakját, tel- tek-múltsk az évek, arcáról már rég eltűnt a rózsás szín, de lőtt férfi nyitott ajtót, külse­jéről lerítt a szellemi munka. Kezében egy Goethe-kötetet tartott. Nem, Herr Löwy már nem lakik itt- Sajnos, nem tud­ja, mi történt vele. Nyomtala­nul tűnt el, és a háború után indított kutatások teljesen eredménytelenek maradtak. Grüss Gottl Az ajtó bezárult. Herr Schutz visszament a ház­ba, s a könyvtárszoba felé in­dult. Felesége már rákószített mindent a tálcára. Amióta Né­metországban újra bőség van, kényezteti Herr Karit, ízletes­nél ízletesebb fogásokat tálal eléje. A szőnyeget felgöngyölí­tették, a padlóból kiemelték a négyzetes részt. Schutz úr le­rakta az asztalra a Goethe-kö­tetet, és a tálcával leszállt a pincébe. Herr Kari már nagyon le­gyengült, és vísszérgyulladás- ban szenved. A szívműködése is rossz. Orvosra lenne szük­sége, de ilyen veszélynek nem teheti ki a Schutz házaspárt, végük volna, ha megtudnák, hogy évek óta egy humanista zsidót rejtegetnek a pincéjük­ben. Csak türelem, ne enged­jünk a kétségnek, az igazság, az értelem és az emberi ter­mészetben gyökeredző nemes- lelküség hamarosan diadalmas­kodik. És főként ne veszítsük el bátorságunkat... Bár Herr Kari ugyancsak megrokkant, optimizmusát épségben meg­őrizte, s az emberiségbe vetett hite is töretlen maradt. Nap nap után, valahányszor Herr Schutz lemegy a pincébe, és közli a rossz híreket — hogy például Hitler elfoglalta Angliát, ami kiváltképpen súlyos megrázkód­tatást okozott —, még Herr Kari az, aki n barátját vigasz talja, s egy-egy szellemei mondással felderíti. A fai men­tén sorakozó könyvekre mutat, emlékezteti, hogy a humánum végül is mindig győzedelmes­kedik, s a legcsodálatosabb remekművek ebből a bizalom­ból, ebből a hitből születtek Herr Schutz mindig lélekben megerősödve megy fel a pincé­ből. A játékgyár remekül hoz, Herr Schutz 1950-ben kibőví­tette, az eladások száma a kétszeresére emelkedett, embe­rünk hozzáértéssel foglalkozik az ügyekkel. Reggelenként Schutzné nem mulaszt el friss virágot vinni a pincébe, és Herr Kari ágya mellé teszi. Megigazítja a pár­náit, segít, ha fel akar ülni, vagy meg akar fordulni, és ka nállal eteti, mert barátunk annyira gyönge, hogy a maga erejéből már táplálkozni se bír. Beszélni is alig tud, de szemét időnként könny lepi el, hálás tekintete megpihen a derék emberpár arcán: sikerült ébren tartaniuk a hitét, amelyet be­léjük s általában az egész em­beriségbe vetett. Nyilvánvaló, hogy boldogan hunyja le majd a szemét, két kezével hűséges barátai kezét szorongatva, s az­zal az elégtétellel, hogy igaza volt. DÁNIEL ANNA, fordítása NICOLAS GUILLÉN: NEW YORKI NÉGER ÉNEKE Harmiszín galamb kesergi, New Yorkban mi mindent látott: körülrepülte s visszaszállott > és nem észlelt csillagot, nem látott virágot, csak követ és füstöt, csak füstöt és fémet, csak fémet és lángot, csak lángot és követ és fémet és füstöt — mást nem is látott. Elmondod-é, galamb, nekem: miként sir a néger? Azt nem! Elmondod-é, galamb, nekem: miként énekel? Azt bátran! Közelebb szálltam, üdvözlőn intett és rázendített: — olyan dalt nem is vártam — Kaptam csöpp ajándék-vágyat, madaram, rajongó nem bírta tovább, abból a csöppből, madaram, csírázom virágok sorát, virágok, csillagok sorát, testvéri csillagok porát, csillagok útmenti nyomát! Kaptam pár ajándék tónust, madaram; nem bírta szóló-hang szála, e néhány hangból, madaram s szívem mélyéből ma csodaszép himnusz fakad, könnyű, mint békés patak, szilaj, mint néger harag. Koptom kis ajándék-vasat, madaram, kovácsnál rozsda leste, ebből a csonkból, madaram, kiverek este ' vasszerszámot ügyünknek: kalapácsot öklünknek, sorlót, mely bűnt megbüntet. Sipos Győző fordításo 1974 IX. 16

Next

/
Thumbnails
Contents