Új Szó, 1974. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)
1974-09-15 / 37. szám, Vasárnapi Új Szó
1974. IX. 15. n GÁL SÁNDOR ŰJ VERSEI éjszaka otthoni táj változatok hegedűre Köiiükhí István felvétele Nyelvművelés KIKTŐL, MII HOGYAN IDEZZUNK? Egyesek ezen a téren nem szorulnak eligazításra, iskolás korukban jól megjegyezték, hogy általában az irodalmi, a tudományos, p politikai stb. élet legjelentősebb alakjai szoktak eredeti, bölcs és mély értelmű gondolatokat idézésre méltó formába önteni. Ezért a tőlük átvett kifejező, találó vagy szellemes megállapítások iránt kellő tisztelettel viseltetnek: akár egyenes [szó szerinti), akár függő (tartalom szerinti ) idézeteket szőnek mondataikba, nem vetik el a sulykot. Vannak persze olyan emberek is, akiknél elkel a felvilágosító szó. Fiatal vagy érett fejjel ugyanis sok bizonytalan eredetű (szerzőjű) és formájú (szövegű) szállóigét, aforizmát, verssor^ stb. véstek emlékezetükbe, de sohasem győződtek meg arról, helyesen ismerik-e és használják-e ezeket. Valószínűleg ezzel magyarázható, hogy a szóbeli közlésekben elszaporodtak a téves hivatkozások 1. „Aiiány nyelvet beszélsz, annyi embert érsz“ — mondták előttem az utóbbi időbeu többször is. A népszerű szállóigével egyetértettem, de az töprengésre késztetett, hogy az eredetileg „Quot linguas, tot homines vales“ alakban, latinul elhangzott kijelentést miért tulajdonították egyszer Cicerónak, másszor Descartes-nak? Így tudniillik a szerző megjelölését csak ráfogásnak minősíthettem! Nem lett volna illőbb „gazda“ nélkül hagyni ezt a szállóigét, vagy jobb híján elfogadni Schopenhauer állítását, hogy a komoly felismerés V. Károly német-római császár érdeme?! 2. Hallottam a közelmúltban néhányszor — csipkelődő modorban — azt is idézni: „A császár nem áll a nyelvészek felett." Mint kiderült, a középkori szállóigével arra céloztak, hogy a tekintélyelv érvényesítése valamely tudományos kérdés eldöntésében tévedések forrása lehet, Ezt nem vontam kétségbe, de hogy Zsigmond császár jött volna rá ilyen nagy igazságra, azt igen! A szállóige keletkezése ugyanis — „Caesar non supra gramma- ticos“ — éppen egy uralkodói baklövésből levont tanulságra vezethető vissza: Zsigmond császár hiába rendelte el, hogy a semlegesnemű. egyházszakadást jelentő schisma (szkizrna) szó, melyet ő nőneműnek tartott, „átlényegüljön“. A hatalmi szótól a nyelvészek nem hagyták magukat befolyásoltat- ni... A mondás tehát Zsig- monddal kapcsolatos, de szerzője — a kutatások jelenlegi állása szerint — ismeretlen személy. Tagadhatatlan, hogy nemcsak a szóbeli közlésekben szaporodtak el téves hivatkozások, hanem a nyomtatott és feliratos szövegekben is: 1. „Morvay szülei Kossuth követelményének — legyen minden magyar utód különb ember, mint apja vót — eleget tenni kívánó falusi emberek“ — olvastam lapunk „Vallomás egy könyvről“ című kritikájában. A mondat közbe ékelt idézetet megragadónak találtam, bár nem láttam be, hogy miért kellett Vörösmarty Mihály jóslatából két sort („Legyen minden magyar utód különb ember, mint apja volt“) egy kissé né- pieskedő modorban Kossuth. Lajos számára kisajátítani? 2. „Utaink százfelé válnak De szívünk egy szívként dobog Nekivágunk a küzdelmes útnak S épít korunk' egy szebb holnapot“ Ezt betűztem ki egy magyar- országi tanárképző főiskolástól kapott ballagási meghívó mottóján. Azért betűztem, mert az Arany Jánosnak tulajdonított versszak a költő stílusától idegennek, gyenge helyesírásának és nagyon romlott .szövegűnek tűnt. Egészében véve jobban emlékeztetetr A. Osztrovszki] „Diák pohár köszöntő“ című dalának 2. versszakára: „Bár az útjaink százfelé válnak, Szívünk mégiscsak egyért dobog. Vágjunk bátran a küzdelmes mának. Együtt építsünk szebb holnapot!“ így — szövegközeiből — bárki láthatja, hogy a gyanakvásom jogosan támadt fel: a két idézetnek csakugyan köze van egymáshoz. Egyik a másiknak eltorzított változata. Arany Jánosnak azonban nincs köze egyikhez sem. . Ennek Szabó Sándor a megmondhatója, akt a Zeneműkiadó által 1973-ban, Budapesten megjelentetett „Diák pohárköszöntő“ magyar szövegét írta. (Kár, hogy az itt jelzett tévedésre hamarabb nem mutatott rá senki. Ezért a fenti versszak — persze Arany János nevével — mottóként rákerült egy kelet-szlovákiai középiskola diákjainak az érettségi tablójára is.) 3. „Nyelvében él a nemzet“ — hirdette 1973-ban egy felirat Kelet-Szlovákia székhelyén, a nyelvművelő napok részvevőit befogadó teremben. A felirat alatt Kazinczy neve díszlett: jóhiszemű emberek úgy vélték, hogy ez az idézet tőle származik. De meggyőződtek-e róla? Ha a 184—185. lapon beleolvastunk volna Tóth Béla „Szájrul szájra“ című szálló- ige-gyűjteményébe (Bp., az Atheneum Rt. kiadása, 1095), kétség fogta volna el őket. A Dr. Ványi Ferenc szerkesztette „Magyar irodalmi lexikon“ (Bp., a Stúdium kiadása, 1926.) lerombolt volna bennünk egy tévhitet: „Nyelvében él a nemzet. A kifejezés eredete ebben az alakjában meg nem állapítható — jelentették ki a munka készítői a 602. lapon. — Magát a gondolatot többé-kevésbé eltérő szavakkal megtaláljuk Bessenyei György, Kölcsey Ferenc, Kisfaludy Sándor, Kisfaludy Károly, Széchenyi István gróf és Arany János átírásában.“ O. Nagy Gábor „Magyar szólások és közmondások“ című kötete pedig (Bp., Gondolat, 1966.) feltárta volna előttük az igazságot: e „Nyelvében él a nemzet“ formula nem Kazinczy agyában fogamzott meg, hanem közmondás (lásd az 507. lapon). Bízom abban, hog^'"r'$zék a tanulságos esetek számos olvasót meggondolkoztattak. Talán legközelebb kevesebben fognak vaktában idézni... Mindenesetre tanácsolom: ne éljünk vissza klasszikusaink nevével — pórul járhatunk! Csak akkor hivatkozzunk szellemi nagy- jainkra, ha valamely szállóige, aforizma, vers stb. szerzője biztosan megállapítható. Különben is: az idézés nem játék, hanem felelős cselekedet. Mások tetszetős, ötletes és hiteles megnyilatkozásainak az átvételével . a magunk stílusát színezzük ... Hát vigyázzunk arra, hogy ez a színezés ne váljon a különböző szövegrészek gátlástalan „beolvasztásává“: írásban vagy nyomtatásban lehetőleg minden sző szerinti átvétel kerüljön idézőjelbe Ellenben semmiféle tartalmi idézetet ne vessünk papírra Idézőjeles formában. DOBAY BÉLA nm kifent éjszaka távolt hallgató perce kék út a hód a fák fölé szegezve nyugodt lapály ölén béka ül moccanatlan jegenyékkel o táj belém merül hallgatással csurran a tó szél árnyékán rebben a valótlan s a való lovak emléke nyerít behorpadt sírok felett éjszaka otthoni táj virágoznak a friss sebek a szigetek felett vadludak hangja úszik nehéz álomba hajlik az ég a távolságok szép ősszé értek érzed-e benne a tiszta végtelent II .... . , , . . hull az ősz körbe fon a táj bronzvidék bezárja szemem úgy épülsz benne itt hogy észre sem veszed átfog a folyó s a történelem III a kövekre és a vízre gondolok a portra és a szélre füvek esti illatára remegő fűzek sötétjére a kezedre gondolok egy korty hajnal mint a birsalma ha éretten elindul két felnyújtott kar között az égi sípok felé megállni hötravetett fejjel lehunyt szemmel szaruhártyára csapódó fájdalommal sugárözönben a kiterített érő síkság közepén szembefordulni a birsalma-illatú zuhataggal s visszorezdülni az idő nyugodt-tükrű kettős folyamából és inni-inni a csendet alkonyat madárral emelkedj bennem kö út szél árnyék alkony! madár emberi szándék tört hullámzásban nap folyó madár fény nád lebegés élet és halál kemény szürkeség tenyerem felett ágak az égen szálló fellegek
