Új Szó, 1974. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)
1974-09-15 / 37. szám, Vasárnapi Új Szó
JHEGDIÜLO GYONYORUKiNIAID ARAN..." Vietnam, azaz a három „BO“ irodalmáról 1974. IX. 13. 9 „Mondva van: Bókét és boldogságot n népnek, ez az alapja az erénynek, emberségnek és igazságnak. Kiküszöbölni az erőszakot, ez az első kitűzött célja minden harcnak. Hazánk, a Nagy Viet minden időben otthona volt az ősi kultúrának, Föld és csillag, folyók és hegyek erkölcseit és hatalmát megtanulni, ez a dolgunk, hogy fejet hajtson előttünk egykor a történelem .. E zzel a neokonfucianizmus jegyeit jól felismerhetően magán hordozó Nguyen Tra! idézettel, az 1428-ban keltezett verses „Győzelmi nyilatkozattal“ kezdeni a vietnami irodalom bemutatását talán furcsának tűnik az európai olvasó számára, de jogos hiányérzetet keltene a csaknem háromezer esztendős kultúrájára oly büszke, s joggal büszke vietnami emberben. Mert ez a mi szemünknek merész visszanyúlás a múltba, számukra átlépése egy irodalmi emlékekben gazdag múltnak. „Dél országa“ (Viet Nam) ugyanis — vagy ahogyan még ma is szívesen nevezik ezt az országot, a három „BO“ földje: a Saigontól északra mintegy száz kilométerre felnyúló Nam Bo (Kokinkína), innen Hanoit mintegy száz kilométerre megközelítően terjedő Trang Bo, s az északi rész, a Tonkin néven is ismert tartomány: Bac Bo — ezerszám termett poétát, prózairól a történelme során. Ezt a gazdag irodalmat bemutatni sajnos képtelenség, hiszen az időszámítás előtti évezredben született mondákból, legendákból egyrészt csak töredékek maradtak fenn, s szájhagyomány évezredes vándorúján a továbbadók értelmi és érzelmi ráhatásaitól átformálódva belemosódtak a kínai Irodalomba, másrészt az 1915-ös tonklnl határozat — amelynek a vietnami Irodalom a megújhodását köszönhette azáltal, hogy a fogalomírást a latin ábécére épülő hangírással váltották fel, s ezzel megszüntették az irodalmi művek sokféle értelmezhetőségének lehetőségét — csak a jövőbeni irodalom sorsát biztosította. A korábbi évezredekben született és fennmaradt művek hangírásra való áttételét nem végezte, nem végezhette el. Számunkra, bármily izgalmas irodalmi csemegét is kínálna a vietnami irodalom közei három évezrede, elsősorban a mai vietnami versek, novellák, regények rangja, mondanivalója, hovatartozása jeleni logikus kérdőjelet, hiszen ez a földrajzilag tőlünk távol élő testvéri nép szinte kísértetiesen azonos történelmi megpróbáltatásokat élt át az elmúlt évtizedekben, mint az európai szocialista országok. F.z a szenvedés, s az elnyomók elleni harc évtize dekig tartó gyötrelmei adják meg a vietnami irodalom alaphangját 1930-tól napjainkig. Lírájuk forradalmi telítettségű, prózájuk történelmi riportozás, a valóság és az irodalmi eszközök szép ötvözete. Tudósítás a frontról, és rögzítése a harcos gondolatainak. Élő s valódi nevükön szerepeltetett hősök találkozása mondabeli elődeikkel, mesevilág kitárulkozása a földrajzilag pontosan meghatározott tegnapi csatatéren, vallási mítosz és pontos típusismertetés a használt fegyverekről — ez a vietnami irodalom. „Irodalmi és művészeti életünk fejlődésének legnagyobb fordulópontja 1930—11)45 közölt volt, mondja Ho Si Minh a Napi jegyzetek harc közben című könyvében. — Az idegen elnyomás elleni harc olyan méretű érzelmi vihart kavart népünkben, amihez hasonlót még nem láttak ősi folyóink, hegyeink. Az ősi vietnami kultúra, az ősi kínai irodalom és a francia nyelven hozzánk eljutott európai irodalom iskolájából jól képzett tehetségek léptek ki a vietnami irodalmi életbe“ „Soha nem érzett öröm volt olvasni — írja az Irodalmi életünk 1930 után című könyvében Dao Anh Kha, Ho Si Minh művelnek eszperantó nyelvű toi- mácsolója — a szocialista realizmus olyan művelőinek, mint The hu, Luu Trong Lu, Xuan Dieu vagy lluy Thong első, mindenki számára érthető verseit, de sokkal nagyobb éimény volt látni, hogy ezeket a verseket gyerekek és öregek olvassák és értik.“ S lehetne sorolni tovább a példákat a próza és drámairodalomból: Khal Hung és Nhat Linh regények és novellák után az új „családdrámák“ megteremtésével gazdagította Vietnam irodalmi életét, s noha ezeknek a családdrámáknak megértéséhez édeskevés segítséget adna az írásos mű pontos fordítása, annyit olvasás nélkül Is el keli fogaduunk: a jövő felé ve zették Vietnam soknyelvű, de egyakaratú népét. Ér- 'zelmi, értelmi gazdaságukkal joggal sorolták ezeket Is az irodalompolitikái fegyvertár leghasznosabb eszközeihez. Ismét csak Ho Si Minh-t idézve: „A szocializmus ügy jutott el a rizspalántázókhoz, hogy Tu Mo forradalmi dalait énekelték, szatirikus dalaival támadták az elnyomókat, s úgy jutott el a városok falai mögé, hogy Ngo Tat To elbeszéléseit adták szájról szájra, Vu Trong Phung novelláit olvasták fel a kézről kézre jártában ronggyá gyűrt papírról." Talán furcsának tűnik az eddigiekből, hogy csak úgy általában vietnami irodalomról beszéltünk, holott két, illetve három Vietnam van pillanatnyilag. Az irodalomban azonban — miként az emberek szívében — csak egyetlen Vietnam létezik. Egyetlen az irodalma is. Erről tanúskodik Ank Duk 1905 decemberében megjelent, s a Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítás! Front elnökének, Tran Bach Dang előszavával ellátott regénye is, a HON DAT, amelyet a legmagasabb irodalmi és művészeti díjjal tüntetett ki a felszabadított területeken működő Dél-vietnami Irodalmi és Művészeti Szövetség. Éppen a „Vietnam csak egy van, a szabad vietnami nép hazája“ elv magas színvonalú irodalmi megfogalmazásáért. A nh Duk az Új Szó olvasói előtt már nem teljesen Ismeretlen, hiszen két évvel ezelőtt a „Füstben“ című elbeszélését közöltük. Történetszövése, megjelenítő ereje, atmoszféra teremtő képessége magával ragadó. A „Füstben1* például pillanatok alatt az események sűrűjébe vág, s az olvasó szinte érinteni tudja ujjaival a felszabadító harcosok lövész- teknője mellett leereszkedő amerikai helikoptert, hallja a harcosok szívdobogását, s amikor fellobban a mező száraz avarja, orrunkban érezzük a füstszagot. Aztán együtt iszunk a győztesekkel kókusz tejet, s fáj a szerelmesek „Három még nem“-re épülő érzelmi önfegyelme. (A több évtizedes felszabadítást harc egyik legkeményebb fegyelmező jelszava a három „még nem“ volt, vagyis: Még nem szeretni, Még nem házasodni és Még nem szülni gyereket.) A valóságábrázoló vietnami irodalomban ez a három még nem is megöröködött Che Lan Vien versében: ,.Mondd háromszor, bár egyszer is szíven üt, mert élni akarsz, mint a sziklák füve, magot hullatva viharban is, élni akarsz, megújuló gyönyörű kínjaid árán." Az igazsághoz tartozik, hogy nem mindenben ilyen egyszerű és közérthető a vietnami irodalom. Ennek Orest Dubay: Élet (linómetszet) azonban nem valamiféle irányzat! összefüggései vannak, sokkal inkább néplélektani okai. A fel-fel bukkanó mondavilág, a népmesék alakjainak számunkra ötletszerű és funkció nélküli megidézése éppen úgy zavarhatja az európai olvasót, mintha egy versben vagy regényben csak úgy egyszerűm! nagy kezdőbetűvel megjelenik az Első Lehulló Madár, nmt n vietnami olvasóban minden különösebb asszociációs készség nélkül is az első lelőtt amerikai repülőgépet jelenti, Nghe An tartományt (is 1964. augusztus 5-ét. S nem szabad meglepődnünk, amikor Anh Duk vagy Kiam Lan írásaiban a kommunista vezető borotválkozás közben ezt énekli: „Fiileinket és szemeinket jói őrizd meg istenünk, mert látni akarjuk, s hallani a holnapokat." Ez a négy rövid sor egyike a legszebb vietnami népdalnak, afféle ősi zsolozsma, amelyben a szöveg már régen elvesztette funkcióját, de az örökszép melódia cipeli magával a halhatatlanságba. És viszik a halhatatlanságba hőseiket költők, írók, zeneszerzők, miként oda emelték a „Vietnam lá- nya“-t, Tran Thi Nham-ot, vagy ahogyan az irodalom megörökítette Ly-t, aki életét kockáztatta népe szabadságáért, s akihez és akiről verset írt To Hun, Hang Phuong költőnő, akiről versek születtek Moszkvától Madagaszkárig, kinek tiszteletére Van Ky zeneszerző kantátát írt, s akihez Pavel Antokolszkij is így szólt: „Nevess, egyszer még nevess ránk, hogy mosolyodban feloldódjanak a szögcsdróíok.. " Egyszer, évekkel ezelőtt vietnami fiatalokkal töltöttem egy hosszú estét. A holdújév estéjét. Borongás hangulatú műsort állítottak össze. Először legalábbis úgy tűnt, hogy túlságosan pesszimisták a dalok, a felolvasott novellák, a versek. Aztán az alkalmi dobogóra állt egy kislány (később tudtam meg, hogy ez a „kislány" híradásipari mérnöki diplomával a zsebében szavalt —, s dallamosan, szinte játékosan elmondott egy verset Ly-rői. Tran Nguyen „Nővérem vagy“ című költeménye szinte úgy csilingelt, mint egy gyermekvers. Pedig ezt mondta: .. nővérem, te értünk száradtál el, értünk tűrted, hogy bemocskoljanak, s tudod, hogy nem csókolhatod gyermekedet, mert virágba nem borulhatsz soha többé." A zt mondtam, hogy a vietnami próza történelmi riportázs, s aligha nevezhető ez túlzásnak, hiszen az irodalmi igénnyel megfogalmazott börtön- naplók, harctéri tudósítások és novellák egyaránt a vietnami valóságból táplálkoznak. Nguyen Cao Thang zeneszerző 1954-ben bekövetkezett bebörtönzése éppen úgy megörökítettetett a vietnami irodalomban, mint Van Son költő, Nguyen Bao Hoa újságíró vagy Nguyen Van Duong jogászprofesszor elhurcoltatása Saigonból. Valamennyien békeharcosok voltak, s a Condor-sziget börtönpoklán keresztül jutottak be a vietnami irodalomba. Költők, novellisták, regény- és drámaírók nemzedékei nevelődtek fel Vietnamban úgy, hogy szép ko- noksággal kapaszkodtak a jövőbe. Abba a jövőbe, amivel beteljesedik emberi világuk. Mindenkiért szóltak — de korántsem mindenkihez szólhattak. S nemcsak az analfabétizmus volt ennek akadályozója. A kiadói fórumok hiánya is. Jellemző példa erre néhány adat, amelyet a „Resumo pri Vjet- uamio“ (összefoglalás Vietnamról) című, a hanoi Idegennyelvű Kiadónál 1971-ben megjelent kötetből vettem át; „a vietnami könyvkiadás tetszhalott állapotára jellemző, hogy 1939-ig mindössze 1570 000 példányban jelent meg könyv hazánkban, 1964-ben pedig már egyetlen év alatt 23 287 000 kötet hagyta el nyomdáinkat, s 1909-ben 16 kiadó gondozásában 37 384 000 kötet könyv került az üzletekbe“. A négy legnagyobb kiadó, a Tay Bac, a Vjot Bac, a Su That és a Fremdlingva Eldonoje, azaz az Idegennyelvű Kiadó, ahol orosz, kínai, angol, francia, spanyol, német és eszperantó nyelven jelentetik meg a vietnami irodalom legjavát — gondozásában jelenik meg a szépirodalmi, filozófiai és tudományos könyvek hetven százaléka. S talán nem mellékes megjegyezni azt sem, hogy az idegennyelvű kiadó exportirodája (a Xunhasaba) 1970-ben kereken hatvan állam kiadóival állt kapcsolatban. Sajnos, nemcsak a felnőtt irodalom jut el hozzánk nehézkesen Vietnamból, de a vietnami gyermekirodalomnak olyan gyöngyszemei is, mint a Tam Cam, amelyet nyugodtan nevezhetnénk vietnami Hamupipőkének is, vagy az ősi vietnami erkölcsök és szokások tanmesékben foglalt gyűjteménye; a Trau Cau (Bé- telborsfa és rizspálinka) vagy Banh Day meséi: a Rizskalács, amelyből — mi tagadás — e sorok írója Is csak szemelvényeket, részleteket olvashatott, éppen a nyelvi nehézségek következményeként. Ám ez a feJismerés sem új, hiszen Hoang Trungj Thong is megírta már az 1950-es évek elején: „Szivünkbe zárhatunk minden hegyet, Tenyerünkbe emelhetünk tengert és folyót, A világ tisztelhet hősként millió-magit'.teat, Testvérként akkor fogad el, ha megért." M egérteni pedig csak olvasva lehet, hiteles fordítások segítségével. Ez viszont már egy újabb nagy gondot jelent a vietnami irodalom számára, hiszen az 1915-ös tonkini határozat ugyan megváltoztatta az irodalmi írásmódot, de nem változtatta, nem változtathatta meg magát a nyelvet. Az egy, illetve kétszótagos nyelv (nyelvek a pontosabb, hiszen több mint egy tucat élő nyelven írnak Vletuamban) még latinbetűs hangírással is közelebb áll a fogalomíráshoz, mint az európai nyelvekhez, s e nehézséget leküzdeni a leghasznosabbnak éppen az eszperantó nyelv használata ígérkezik, hiszen ezt a mesterséges nyelvet több mint száztízezren besaélik Vietnamban, s több mint ötven vietnami író, költő sziute anyanyelveként műveli, vagyis önmaguk műfordítóiként a legigényesebb, a legva!6sághűbb fordítást tudják adni az olvasó kezébe. S mert nemcsak elkezdeni nehéz a vietnami irodalmi életről írni, de befejezni sem könnyű, zárszóként hadd Idézzek néhány sort Nguyen Dfnh Thi „A végén“ című verséből: A végén az ágyúba rozsda költözik, A lOvészteknö is elmohosodik, Bakancsunkra penész telepszik, ßs mesélő vénekként ülnek körül Gyermekeink, mint apró tavirózsák, S mi lassan, lassan süllyedünk A feledés temetőiébe, Hogy álfüjjanak felettünk Békés évszázadok szelei. A végén ... KATAY ANTA&
