Új Szó, 1974. augusztus (27. évfolyam, 180-205. szám)

1974-08-29 / 204. szám, csütörtök

Szép nyári nap volt

EMLÉKMŰVEK

nK*M

1974

VIII. 29.

A nap még magasabbra szökött. Az Urpín fenyőkkel borított lejtői lelett aranyzöld fények remegtek, s leheletszerű- en belesugároztak az égbolt végtelenségébe.

Rábámultam a Garam vizére. Kanyargóit, és a város mögött hirtelen délre fordult. Gyorsvonat robogott végig a síneken, párhuzamosan a Garam medrével, ugyancsak dél felől.

Onnan, abból az irányból érkeztem ide.

Szemembe ötlött a Lux szálló karcsú toronyépülete, aztán odább siklott a tekintetem az egészen új városnegyedek felé. Ott minden csupa üveg volt, csupa beton: szikrázó fehérség, de balra ódon templomtornyok szöktek az ég felé, és a történelmet idézték Megpillantottam a nemzeti felkelés emlékművét is. Szárnyaló, áramvonalas könnyedség volt, tragikusan kettéhasított: kupola.

Néztem a várost. A szemem elfáradt a lénytől, attól a szikrázó fehérségtől. Indulnom kellett volna. Hirtelen lomha, nagy autóbusz gördült a pályaudvar elé. Foneorda! Fon- cordal kiáltotta a hűtő fölött elhelyezett jelzőtábla. Valaki azt mondta:

Nové Kalište.

A város nevének történelmi változatai jutottak eszembe. Neusolil. Besztercebánya.

Vonatok robogtak végig a síneken. Északról dél felé. Dél felől észak felé.

Banská Bystrica! Banská Bystrica!

A Foneorda felé tekintettem. Új KaliSte felé. Nem délről érkeztem ide, hanem az idők leg- * mélyéről. Tatárok dúlták föl a völgy Ölén meghúzódó települést, s mintha a királyi alapítólevél latin szövegét silabizál- tam volna.

Nova villa Bistricíensis.

Ismét a napfényben fölszikrázó toronyépületeket bámultam. És nem láttam semmit, csak egy kórházi folyosót, és egy idős beteg ember hangját hallottam:

— Én vághosszúfalusi vagyok, de volt velem peredi ember is, a Barczi Péter.

... Barczi Péter.

A vághosszúfalusi Molnár Béla hangját idézte fel emlékezetem. Az ő útmutatása alapján kerestem föl vagy két hete Barczi Pétert, aki tíz esztendőn át szolgalegény volt, aztán kertész.

Kertész abban a mátyusföldi faluban.

Elindultam a város felé. Nem az új telepek, hanem az ódon történelmi város felé. Mikor a lábam is elfáradt már, letelepedtem egy kerti vendéglő asztalához, s mintha nem is a garamparti városban pihentem volna meg, hanem Barczi Péter eresze alatt.

Nyár volt, és az udvaron túl a kert zöldségeinek eleven zöldje burjánzott. Az öregember pedig azt mondta:

— Tél volt. Rettenetes tél. És én is ott voltam Balážén.

— A vághosszúfalusi Molnár Bélával jártam ki vállalkozásokra — mondta hosszabb tűnődés után. És még hosszabb tűnődés után:

— Én voltam köztük a legöregebb ember.

Az utolsó napok emléke ragadt meg benne a legmélyebben, s csaknem ugyanazt mondta, mint Molnár Béla:

— A németek belőttek bennünket. Gyorstüzelő ágyúkkal lőttek, és gyűrűbe fogtak. Két nap és két éjszaka meneteltünk, míg kicsúsztunk belőle. Az Alacsony Tátra hegygerincein át mentünk a szovjet és a román vonalakig:

Szél és hóvihar zúgott el asztalunk fölött, valahol mesz- sze a fenyők gallyaira fagyott jégcsupok csörögtek. Az idős ember végre rúmtekintett. A szeme mintha sírt vagy mosolygott volna:

— Néhány éve kirándultunk oda. Balážére, meg Kalištére

is. Priecliodon át mentünk föl Balážéra. Busszal. Kalištére Lupeán, meg Mosticén át. Ba- láže megépült. Van már egy kocsmájuk is. De alig emlékezett ránk valaki. Csupa fiatalemberrel találkoztunk.

Feliér volt a haja, a bajusza is. A szeme szomorú.

Ültem olt annál a kerti asztalnál, és azt gondoltam, nem kirándulni jött ide a hegyek közé. Eleven és halott társai nyomát járta.

Nagy távolságból még egyszer felderengett előttem az arca. Mintha azt mondta volna:

— Besztercén háltunk meg.

Én is itt báliam meg a városban. És tegnap én is kint jártam Balážén. Priecliodon át mentein oda, busszal, aztán gyalog fel Kalištére.

Ismét az ő távoli hangját sodorta felém a szél.

— Kalištén csak két ház maradt meg. Meg a kápolna.

— Palúchra emlékszik? Az öreg Palúchra?

A Félixre?

Barczi Péter arca elmosódott belső szemem előtt. Balážén jártam. Palüch Félixnél.

Ugyanolyan idős ember volt, mint Barczi Péter, csak soványabb és szikárabb. Simára, pirosra borotválta az arcát, és bajuszt sem viselt. Emlékezett a magyarokra.

— Sokan voltak itt. Vagy háromszázan, de alig két napig. Karácsony böjtjén érkeztek Pod- konice felől, és két nap múlva felmentek a hegyekbe.

Nem jutott eszébe egyetlen név. Egyetlen arc sem. Sokan voltak és felmentek a begyekbe.

Balážén is nyár volt. A fenyők tűlevele aranyzöld fényekben lángolt. Karácsony böjtje még messze van, gondoltam. A magyarok ide sem értek, ide sem érhettek még.

— Hogy kezdődött?' — kérdeztem Palúch Félixtől. Fáradt volt a bangóin, mert elgyötört a forró nap és megviseltek a dombokra kapaszkodó, meredek utak.

— Nyár közepén a hegyekből Lejött hozzánk Vorobjov százados. Tizenegymagával érkezett. Én voltam akkor a bíró, és ő sztarosztának szólított. Mindig így szólított. Akkor, azon a napon is, és azt mondta, ilyen és ilyen kérelmünk vplna.

— Elsősorban is szállás kellett nekik. A magam portáján helyeztem el őket, hogy megnyugtassam és hasonló szolgalatokra buzdítsam a falu népét. Aztán — szalma kellett nekik. A faluban nem volt senkinek szalmája, csak nekem. Azt is átengedtem. Augusztus nyolca- dikán bementem Podbrezovára a vasműbe. Ott dolgoztam a vaskohónál, mint előmunkás. Felkerestem az üzemvezetőt és jelentem neki, hogy mint bírót erősen leköt a falu gondja; otthon kell maradnom. Az üzem felmentett a szolgálata alól. Most már rendelkezésére állhattam a partizánoknak.

— Alig telt el egy hét, a Felső Garam vidékéről háromszázan érkeztek. Nekik is szállás kellett. Kiüríttettem az iskolát. Az is kevés volt. Kiürít- tettem a tanítói lakást. így már elfértek. Aztán vacsorát akartam főzni, és nem volt katlanuk. Volt a közelben egy juhásztanya. Onnan szereztem meg az egyik katlant. Volt nekem is egy hatalmas három lábú főzőüstöm. Átengedtem nekik.

— Huszonkilencedikéig egyre gyülekeztek, és mikor már sokan voltak, elmentek a Kri- vány alá.

Elkomorodott az arca.

— Vorobjov ott esett el. A Krivány alatt. És késő ősszel megjött Volkov őrnagy. 0 már mindvégig ittmaradt. Egészen a felszabadulásig.

— És Kalište? — kérdeztem.

— Ott unokaöcsém,, Teodor intézte a dolgokat. Palúch Teodor. 0 volt a forradalmi nemzeti bizottság elnöke.

Aznap el akartam jutni Hód kcfnicére, de csak Prlechodig jutottam el, mert hírét vettem, hogy ott lakik Chaban jožko( a podkonicei föklműves- szöveikezet elnöke.

Tizenkilenc éves legényke volt akkor. Tizenkilenc éves. Itt született és itt élt — Priechodom

— Augusztus hetedikén, vagy nyolcadikán történt. Izgalom, nyiizsgő nagy kíváncsiság vett erőt a falun — mondta. — Hát .hogyne! Reggelre a Kőhegy tölgyfáit és a fenyőket fehér fátylak borították. Mintha nyár közepén hó esett volna, de nem hó esett. Ejtőernyők vol tak. A partizánok ejtőernyői.

— Ravert alatt gyülekeztek a fiúk, egy juhásztanyu körül. Lamper jožko, az unokabátyám egyet udvarunkba kísért közii lük. Vasil volt a neve.

Vasil.

— Azzal bízták meg, fürkész sze ki, nincs-e ellenség a kö zelben. Nem volt sehol ellenség. Még nem volt. Anyám ke nyérrel, vajjal meg iróval ven dégelte meg Vasilt. Szombat volt az nap. Épp kenyeret sü töltünk, és köpültünk, mert szombaton az volt a szokás.

— A partizánok csakhamar kapcsolatba léptek az illegális pártszervekkel és a felkelést előkészítő katonai hatóságok kai. Pontos tájékoztatást kaptak, kihez forduljanak. És buszon kilencedikén — kitört a lelkelés. A partizánok észak leié vonultak. * Lamper is velük inent, meg még egy falunkbeii tiú. Rojko. A hadköteles férfiak bevonultak a felkelő katonai egységekhez.

— És a magyarok?

— Tél idején, karácsony körül vetődtek errefelé. Aztán lejártak a faluba. Őrségbe. És februárban...

Nem értünk el még a télbe. Nem értünk el még a télbe.

Palúch Teodor, akivel itt akadtam össze a városban, azt mondta:

— Szép nyári nap volt. Igazán szép nyári nap, akárcsak a mai. És az emberek — elteltek lelkesedéssel, hogy végre megszabadulnak a német pu- rancsuralom alól.

Palúch Teodor hatvan éves ember. Egykor ő is Podbrezo ván dolgozott. A vaskohónál. A járási nemzeti bizottság népjó léti ügyosztályán találkoztam vele. Eszébe jutott az a szép nyári nap és a felkelés negyedig napja is.

— Szeptember elsején összeült a Szlovák Nemzeti Tanács.

Szavai különös hangsúlyt nyertek. — A Szlovák Nemzeti Tanács.

Még mindig olt ültem annál a kerti asztalnál. Valahogy nagyon otthonosun éreztem magamat ebben a régi/mégis fiatal városban — és ebben a nyárban. Ki akartam pihenni nyomkereső kíváncsiságom fáradtságát, de emlékeim még mindig fogva tartottak. Mintha újra Barczi Péter hangját hallottam volna:

— Kalištén csak két ház maradt meg, meg a kápolna.

Egy végtelenbe kanyargó téli utat láttam. Egy szekérsort. A ü/9-es .vonatoszlopot. Mintha Barczi Péter arcát is felismertem volna. Megkopott rojtosodó katonaköpenyben üldögélt a bakon. Mátyusföldi és csallóközi társai is ugyanolyan ütött-ko- pott katonaköpenyben. Azt gondoltam magamban, nem is katonák, csak falusi emberek, és értenek a lovakhoz.

Egy útkereszteződésen befordultak Podkonice felé.

Ott messze, azon az úton már tél volt, épp karácsony böjtje, de a fejem fölött magasra szárnyalt a nyári nap. És mintha Palúch Teodor hangját is hallottam volna:

— Szép nyári nap volt, akárcsak ez a mai nap.

BÁBI TIBOR

Stará Turá erdeiben hősük: emlékműven aranyozzák be a nap sugaruk. íme, itt, ezen u helyen kilenc sebesült partizánt éget tek el elevenen a fasiszták. A fegyvert markoló kéz nyilván at haldoklók utolsó görcsös vonaglásának a szimbóluma. Szimbólum, amely figyelmeztet ... Fegyvert markoló kezek, amelyek: végül halálos csapásokat mértek a fasiszta fenevadra.

Mu?... A korszerű gyár, a messze földön ismert „Chirana“ csarnokaiból ezrével indulnak rendeltetési helyükre a legkülönbözőbb orvosi műszerek. Rendeltetésük merőben összeegyeztethetetlen a gyilkol ontó gépfegyverekkel. A ma emlékműve, a szocialista országot épitö ember alkotása.

šiator

A küzdelemben mindig az a fél győz, .amelyik nemcsak anyagi, hanem erkölcsi erőfölényben is van. A bátorságot is az erkölcsi erőfölény adja. Ha nem, akkor csak vakmerő a küzdőfél. ]ulianiák Árpád elvtárs, a štúrovói (párkányi) városi nemzeti bizottság elnöke a Szlovák Nemzeti Felkelés idején, mint pártharcos, később mint partizán, bátor volt. A fasisztaellenes háború erőt, bátorságot adott a tettekhez. Részt vett az illegális pártmunkában, majd a fegyveres harcokban, később, a felszabadulás után a politikai, a városépítő munkában. Ezért bátor életű.

Nemrég töltötte be életének hatvanadik évét. Életútjának egyik fele Vrútkylioz, a másik Párkányhoz kötődik.

Nem Volt könnyű a Szlovák Nemzeti Felkelés előtti hónapokban a vasúti munkások körében illegális pártmunkát végezni. Sajátos, különös bátorságra volt szüksége. És ő ezt megszokta, mert tudta, hogy a cél igaz, nagyszerű.

Azután kitört a felkelés... Másfajta bátorságra volt szükség. A nyílt, fegyveres harc után különösen megbízatást kapott: a partizánbrigád élelmezéséről kellett gondoskodnia. Elfogták, bebörtönözték. Bátor maradt, s kiszabadult a börtönből.

A felszabadulás után újabb pártfeladatot kapott: Menjen

Párkányba, segítsen újjászervezni a pártmunkát. Megszokta a bátorságot, vállalta a feladatot.

Tíz éve a városi nemzeti bizottság elnöke. Erre az időszakra esnek a válságos évek. melyek sokakat megingattak. Ö helytállt. Bátor volt, mert ak korra már sajátja volt az a fajta bátorság is, mely képessé teszi a vezetőt kimondani a két legfontosabb szót, az „igen“-t és a „nem“-et. És ő tudta, hogy mikor, melyik szót kell használni. Erre az időszakra esik a város iparosításának a kezdete, melynek természetes következménye a város átépítése, mely napjainkban is problémát okoz. Vállalta a feladatot.

Bátorságának alapja mindig az az erőfölény volt, mely csak az igaz ügyért, a szocializmus-, ért küzdők sajátja. A kommunistáké, akik tudták annak idején is, hogy miért kell vasutat robbantani, és ma is tudják, miért kell építeni.

Sokan úgy vélik, hogy köny- nyebb volt a régi társadalmat szétrombolni. Tévednek persze. Mások szerint könnyebb ma, amikor építeni kell, mert a lehetőségek adottak.

— Egyik sem könnyű — mondja Juhaniák elvtárs.

S ha valaki megkérdezi tőle, mi adutt erőt a küzdelemhez, egyetlen szóval felel:

— A párt.

A Szlovák Nemzeti Felkelés győzelmének folytatása a mi életünk, az építés, az alkotás, s megtisztelő kommunistának, bátor életű embernek lenni.

HAJDÜ ANDRÁS