Új Szó, 1974. augusztus (27. évfolyam, 180-205. szám)
1974-08-19 / 195. szám, hétfő
Í íz órakor Lukan csoportja felült négy lét- rásszekérre. Kl'ako még húsz percet várt, aztán kiadta a parancsot az indulásra. Dri- ňa is fölugrott az autóra. Kfako a vezető fülkéiébe ült. A gépkocsivezető fiatal ember volt. Az arca napbarnított, a keze eres, a jobb alsó karján tetoválás: egy szív, közepén A. S. betűk. — A babád kezdőbetűi? — Nincs senkim. — Ismered az utat? — Nem tudom, hova megyünk. — Pravnóba. — Ismerem, de ott... — Hát diadalkapuval nem várnak ránk, az biztos. Tudsz engedelmeskedni? A sofőr haliga lőtt. — Indítsl Azt teszed majd, amit parancsolok. — Maga Moszkvából repült Ide? — A kocsi hevesen robogott, hatalmas porfelhőt kavart föl. — Grölandból. — Tudom, hogy Moszkvából. Megmondták nekem. Azt Is mondták, hogy maga Lipinybő) való, az ottani Iskolaigazgató fia. Megállják Lipinyben? — Nem! Alig egy kilométernyire utolérték Lukan csoportját. Kfako intett nekik a nyitott ablakon át. Aztán elkomorodva az előttük fehérlő útra - pillantott. — Lipiny — mormogta. — Gyorsabban! — szólt rá a sofőrre. Feltűntek az első lipinyi házak. A? útszéll fakereszt. Annyi szent, hogy még ma is rajta a bicskája nyomai. Aztán a kis patak, amely ott bújik át betoncsöveken keresztül az út alatt! Gyerekkorukban kövekkel és fadarabokkal rekesztették el a medrét. Aztán villámgyorsan szétdobálták a gátat, és nézték, mint zúdul le a felgyülemlett víz a patak kiürült, kavicsos fenekére. S mikor látták, hogy a szekér vagy teherautó közeledik, bemásztak az út alá, bebújtak , a betoncsövekbe, és rettegéssel vegyes elszántsággal várták a szörnyű dübörgést. Néha az volt az érzésük, nyomban darabokra hull a világ, és minden a nyakukba omlik. — Gyorsabban! Kl'akót mély megindultság fogta el, de nem akarta magának bevallani. Elhatározta, hogy lehunyja a szemét, de nem volt rá képes. Az autó tovaszáguldott a jól ismert úton, a jól ismert kapuk, ablakok, házak előtt, és veszett mód tülkölt. Az emberek megálltak, félreugráltak az útból. Ahogy kívánta, a legismertebb udvar, ott a hárssal, üres volt, a lipinyi iskola épületén zárva maradtak az ablakok. Már át is roboglak a hídon, már elhagyták az utolsó épületeket is. — Lassabban. Érted a dolgodat — dicsérte meg KTako a sofőrt. — Magukkal maradhatok? — Azt még meglátjuk, pajtás. Még csak fél tizenegy volt. Ólomlábakon járt az idő. Átrobogtak Planicán is, és a falu alatt, pontosan a kanyarban, ott. ahol az út élesen balra fordul, hogy aztán nyílegyenesen fusson be Pravnóba, megálltak. Kfako kimerültnek látszott. Mozdulatlanul ült, a sofőr nem merte háborgatni. Drifta lépett a kocsi ajtaja elé. — Kijelölőin az Őrszemeket. — Igen — eszmélt föl Klako, és elszégyellte magát. Nem értette, hogyan is feledkezhetett meg erről. De Drifta már ki Is adta az utasításokat. Két ember a füzeshez futott. Átgázoltak a patakon, és eltűntek a túlsó parton. KTakónak eszébe jutott, hogy arrafelé egy ösvény vezet. Kettőn meggörnyedve az árokba vetették magukat, előre- futottak, és mintegy száz méternyire a gépkocsi előtt lehasaltak a burgonyaföldben. — Tíz óra negyvenhét perc — jött jelenteni Drifta. — Kullog az idő, meghatalmazott elvtárs — felelte rá Kl’ako, de mire kimondta, már meg is bánta. Drifta elment. Kfako elégedetlen volt önmagával. Bőszen cigarettázott. Lipinyn sem kellett volna olyan eszeveszetten átszágudaniuk. De most már nem térhetnek vissza. Nevetséges volna. Az emberek nem értenék. Az emberek! Első ízben látja őket. és meg kell rohamoznia velük egy ellenséges város kellés közepét. Még sohasem harcolt olyan emberekkel, akiket nem ismert. A második ütegl Az egyesített üteg! Viktor Samaj! Mért éppen ő jutott az eszébe? A Kaukázusban esett el, mikor Gramm vasfegyelmű szakászát likvidálták. És vele együtt még tizenheten. Cilinal Szabó Gyula: Előre Ä lókirályI Derék fiúk voltak. Hát ezek vajon milyenek? Képesek lesznek-e kurta percek alatt dönteni, ha majd rákerül a sor? Ok inog közben gondolatban vele foglalkoznak. Mérlegelik, ahogy az már lenni szokott. Lukannak nincs gépkocsija. Ez szükségessé teszi, hogy átcsoportosítsák az erőket. Egy csapatot be kell majd dobnia abba az utcába, amelyik a laktanyához vezet. Drifta meghatalmazott! Vajon mért haragszik azért a szóért? Két gépfegyvert ad neki meg hét embert, válogassa ki magának, akit akar. Ü jobban ismeri az embereket. Két gépfegyvert a Városi Ven dégfogadő ajtaja elé állít Onnan jól át lehet tekinteni az egész teret. Aztán kisebb rohamoszta gok behatolnak majd a csendőrállomásra meg a városházára. A Hlinka-gárda hat házzal odébb van. Hát oda? Drlftának meg kell elégednie öt emberrel. Néggyel, az ötödik ö maga lesz. Menynyire összegabalyíthatja egyetlen gépkocsi hiánya a helyzetet! A Városi Vendégfogadó előtti gép- fegyvereseknek nem lesz szükségük kézigránátra. Drifta embereinek sem. De ha ennek a szarRUDOLF JAŠÍK: A város a lábunk előtt hever (Részletek az író A holtak nem énekelnek című regényéből) házi Hajniénak eszébe jutna kezdeni valamit, akkor szitává lövi. Saját kezűleg! Kl'ako felkapta a géppisztolyt, és kiugrott a fülkéből. Az út Pravno felé is, Planlca felé is szabad volt. Az emberek álltak a gépkocsin. A kocsinak magas oldalfalai voltak. Drifta az árokparton ült és a környéket nézegette, Melléje telepedett, és beavatta a tervébe. Drifta mindössze annyit jegyzett meg, hogy szívesebben rohamozta volna meg a csendőréilomást, de alárendeli magát Kfako elgondolásának, megszállja a laktanya felé vezető utat, mert forradalomban fegyelemnek kell lennie. Klako eltűnődött Drifta szavain, meg azon, tulajdonképpen mért is avatta bele Driftát tervébe. Maga sem értette, mint parancsnoknak ez nem volt szokása. „Ebben a Dríftában nyilván van valami, ami erre késztetett“, vonta le a következtetést nem minden bosszúság nélkül, fölállt és a gépkocsihoz lépett. Rágyújtott, és az embereket kezdte figyelni. És mire Lukan csoportja a szekereken odaért, azok már mindent tudtak, mindegyiknek megvolt a beosztása. Negyed tizenkettő volt. Még egy rövid megbeszélés Kfako és Lukan között. Planicában történnie kelleti valaminek, az asz- szonyok és a gyerekek kijöttek a házakból, és csoportosulni kezdtek a falu alvégén, nem messze Zembal boltjától. Drifta bevonta az őrszemeket. Tizenegy huszonötkor elhagyták a kanyart. Lassan, lépésben. Elsőnek a gépkocsi, utána a szekerek. Ólomlábakon járt az idő, ők pedig túlságosan gyorsan. Kfako megállást parancsolt és káromkodott Újra mentek száz-kétszáz métert, újra megálltak. Mikor aztán már csak egy kilométernyire voltak Prav- nótól, Kfako más elhatározásra jutott. — Kezd a dolog az idegeimre menni! — kiáltotta, kiugrott a fülkéből, és Lukan szekereit menesztette előre. Azok nyomban felsorakoztak a gépkocsi été né hány percet vesztegeltek, aztán végérvényesen megindultak lépésben a varos felé. A gépkocsi állva maradt. Öt perc múlva tizenkettő. — Indíts! A motor fel bőd ült,1 az autó nekilendült. A sofőr a kormány fölé hajolt. Cseresznyefák, almafák! Úgy suhannak e! a kocsi mellett, akár a kerítés lécei. Lukanék három szekere. A három kocsis terpeszállásban áll a bakon, ülik a lovakat. A szél porfelleget sodor a földek felé. Amott két ember emelkedik föl az árokból. Az út szélére állnak kezükben puska, magasan a fe jük fölé emelik. Valami barna Inget viselnek, a karjukon fehér karszalag. A lábukon csizma. — Gyorsabban! Lö<völ<! — A géppisztoly csövével kiverte az üveget, lövésével egyidejűleg felugatott a gépfegyver is a sofőrfülke tetején. Az egyik ember mélyen előrehajolt, a puska kiesett a kezéből. A másik az árokba ugrott, hasra vetette magát, és a tarló felé kúszott. Kitárul előttük az első utca. A járókelők fejvesztve futnak szét. A gépkocsi fel üvölt, és a pravnói házak falához tapasztja őket, ott várják megadással a sorsukat. A pravnói harangok delel kongatnak, mindez valami jajongó, fájdalmas dallammá vegyül, amelyben értelmetleneknek és fölöslegesnek tűnnek föl az emberi kiáltások. Kfako szájában kialszik a cigaretta. Szilárdan tartja öszeszorított ajkai között. A kocsi kivert ablakából rövid, fekete pisztolycső les ki. Az éles kanyar előtt a sofőr kissé lefékez. Elfordítja a kormánykereket, és a házakat, amelyeket Kfako az imént még olyan tisztán látott, mintha valami láthatatlan kéz rántaná el előlük, mintha nem is házak lettek volna, hanem díszletek. A főutca. Egy kerékpáros. A földre esik. Kl'ako géppisztolya egészen a kormánykerék elé bukik, mert a kocsi hevesen előreszökken. Túlharsogják a pravnói házak hangzavarát. — Középső út! Városi Vendégfogadó! — üvöltőit Kfako. bogv meghallja a saját hangját. A téren néhány szekér. Elhagyatottak. Az emberek a házak felé rohannak. A gépfegyver a so- förftilke tetején rövid sorozatot ad le, de Kl'ako nem látja, mire. Már a kilincsen a keze. Az autó könnvedén fölpattan, mintha hullámokon ringana. Megáll a szűk kis utcában, amely a meredek kapaszkodó felé nvílik. Kľako kiugrik, a vendéglő áitaja felé rohan. A vastag fal oltalma a’att a ka púméi védés aló! szemügyre veszi a négyszög alakú teret, amely most teljesen kihalt. á sarkon már ott hasal az egyik gépi egy veres. Kl'ako előtt a második. A gépfegyver csöve a botot) lépcsőre támaszkodik Az emberek leugrálnak a gépkocsiról. Drifta öles ugrásokká] távolodik. Négyen követik, köztük a harmonikás a batyujával. Kfako is kiugrik a kapumélyedésből. — Utánam! — Meggörnyedve rohan el az ablakok alatt. A gépfegyverek ugatnak. A harangzúgás megzavarja a hallását, éltompítja a fülét, nem tudja megállapítani, közeledik e a tüzelés A kihalt tár is megtévesztően hat rá. De azért rohan, miközben valami olyan bizonytalan érzése támad, mintha légüres térben rohanna. Beperdül egy kapu alá. Két asszony fölsikolt, térdre rogy. Az udvaron egv csendőr áll. Derékszíj nélkül, szétgombolt zubbonyban. Magasba emeli a kar Kit, és lassan közeledik. Klako bőszen fölnevet. Átszáguld a csendőrállomás kihalt irodahelyiségein, és amikor visszatér, a csendőr még mindig ott áll égnek emelt kézzel, miközben Kfako emberei közül az egyik már éppen motozza. Kl'ako kirohan. A téren akkor vágtatott ál Lukan csoportja. Drifta hídfőállása felé közeledlek, ahonnan erős tüzelés hallatszott. A városháza kapuján egy idősebb, kövér ember lépett ki égnek emelt kézzel. Barna ing. csizma, a karján piros karszalag, a karszalagon fehér kör, benne fekete horogkereszt. Az egyik ember a bordái közé bök- döste a puska csövét, úgy terelgette Kfako felé. — Mit csináljunk vele, parancsnok elvtárs? Hohó, ez valami nagyfejű fajrokon lesz — mustrálgatta KTako érdeklődéssel a karszalagost, aztán németül megkérdezte tőle: — HáMiogy vagyunk, fajlestvór. vége a dicsőségnek? Kezdünk berezelnl? Kirschner szemében gyönge érdeklődés fénye villant föl, nyomban ki is aludt. Lehorgaszlotta a fejét. Lecsukni, őrséget melléjei — Kl'ako éppen csak kiadta a parancsot, máris rohant tovább, a téren át. a laktanyához vezető utca felé. A téren golyók fütyültek. Drifta a kezével mutatta. A teinplomfal mögé húzódtak be. Az egyiket már elcsíptük ... Kik ezek? — hajolt Kl'ako a halott fölé. Nem ismerte, nem emlékezett rá. — Katonaság? Nem! FS-legények. Éppen a téren át menetűitek, valami kilencen. Mikor észrevették minket, behúzódtak a teinplomfal mögé. — Lukan hol van? — Be akarja keríteni őket. Lukan majd kihajtja őket, mi meg itt bevárjuk, amíg a karjaink közé szaladnak. — Kfako körülnézett, tekintete a harmonikáéra esett: — A város a lábunk előtt hever. Este hangversenyt rendezel a téren. — Parancsára, parancsnok elvtárs. Megenged egy megjegyzést? Ezekkel az engedélykérésekkel sehogy sem bírt Kfako megbarátkozni, összeráncolta a homlokát, hallgatott. Túlságosan könnyen jutottunk el idáig. Mindenki csak arról beszélt, fasiszta város, állig föl- fegvverzett bandák, és... Kľako elneveite magát. Leheveredett a földre, a harmonikás mellé és kipillantott a sarok mögül. Utca. sárgára festett, magas fallal körülvett templom. Aztán az utca jobbra kanyarodott. Olt valahol állt a laktanya. Hajnié őrnagy úr, a pravnói helyőrség parancsnoka. Szomorú, ha az embert semmi egyéb nem érdekli, mint egv ilyen nyomorult ... — Fasiszták. RÄCZ OLIVÉR fordítása JOSEF RYBÁK: 1944-ben a Felso-Gcram vidékén A felégetett falvakban ct betolakodók fehérek mint a mészégetők falai. Eszelősen vacognak fogai az írógépeknek, amikor minden egyes hegyre, amely csak errefelé akad, elfogatóparancsot írnak. S ezalatt a hegyekben csúcstól csúcsig száll az ének: Ej, tizenegyen voltunk, most pedig harmincon! A hegyek vállpántjain mint arany csillagok betyár-tüzek fénylenek. Fügedi Elek fordítása
