Új Szó, 1974. augusztus (27. évfolyam, 180-205. szám)

1974-08-18 / 33. szám, Vasárnapi Új Szó

V

rbinkán, a Zaleská utcában egy egészen pici szoba maradt utánam, két székkel és egy vasággyal, amelyet Veronka Mackóvá asszony szerzett a számomra, a legjobb háziasszony, akinél valaha is laktam, és a legjobb kocsmáros, akinél valaha is ittam. Igazán! A keskeny ajtón kimehettem a balkonra figyelni a feketerigókat, de néha a léprigókat Is, a fenyőcinkéket, a pirókokat meg a fecskéket. Hársfából és kis gumidarabokból csalogató sípot fabrikáltam, amellyel csakhamar az összes énekesmadarat odacsalogathattam; azért volt mindig olyan sok madár a kertünkben; a cseresznyefák csúcsaira, de az almafák villás ágai közé is raktak fészket. Énekeltek reggel, délben és este, de én ezzel a primitív csalogató sípommal éneklő kedvüket bármikor megzavarhattam.

Lementem a szobámból a falépcsőkön, megálltam a Vilmos alatt, mármint a körtefa alatt, amelynek a legszebb koronája volt és a kert összes fája közül a legtöbb helyet foglalta el, fújtam a sípomat, s körülöttem minden, csipogott, csicsergett.

Az embernek néha támad olyan bolondos pillanata, hogy szeretne egy egy ilyen kis énekesnek belepillantani a torkába; légpuskával rohangáltam a kertben, valamelyik különlegesebb tollasra fújt a fogam, sőt már célba is vettem, amikor Margita, a háziasszony lánya, megzavart szándékomban.

— Nem szégyelled magad? Te gonosz fráter! Előbb Szent Ferencnek mutatod magad, aztán meg... Mit szólnál hozzá, ha téged lőne így meg valaki.

Ott álltam előtte, töltött légpuskával, szégyenkezve, s még csak egy valamirevaló kifogás se jutott az eszembe.

Persze Margita apja úgy lepuffantotta a kanárit, mini a semmi. És a harkályt is ugyanúgy ledurrantotta, mert meg akarta nekünk mutatni, hogy a harkálynak milyen csodálatosan szép a tollazata, milyen erős a csőre. — Egyébként, persze — mondta —, a harkály rendkívül hasznos madár.

Apjának Margita sok mindent meg tudott bocsátani, de énhozzám mindig szigorú volt, olyannyira, hogy néha már azt hittem, valósággal gyűlöl. Gyakran üldögéltünk a földszinten, a kis verandán, Macko úr arról beszélt nekünk, milyen szegény gyerek volt valamikor, még inasnak se akarták felvenni sehová. Kicsi és soványka volt, orrából folyt a takony, s minden mester attól tartott, hogy az ilyen takony- pócot még csak fenéken se rúghatja, se fel nem pofozhatja.

— Mit nevetsz? — szólt rám Margita, amikor észrevette, hogy az apja szavain elmosolyodtam.

— De hiszen nem nevetek.

— Apu — fordult az apjához. — Apu, ne

mondj neki semmit. Látod, hogy csak gúnyt űz belőled.

— Hadd űzzön — mondta az öreg, nem hagyta magát zavartatni. — Én voltam valamikor a legszegényebb gyerek. Anyám a pékekhez adott tanulni, nem tudta, hogy a pékinasnak tudnia kell biciklizni. Én azelőtt soha életemben nem ültem biciklin. A segédek hoztak egy nagy, fonott hátikosarat, teledobálták friss, meleg kiflivel, hogy én csak bámultam. A kosarat a hátamra akasztották, egyikük közben tartotta a biciklit, s aztán gyerünk! Persze, hogy mindjárt felbukfenceztem, és az ösz- szes kiflit kiborítottam. Odajött a mester és két álló óráig rugdalta a fenekemet. Olyan kis, hegyes feje volt, akár a leghegyesebb citrom. Ott ugrált körülöttem és egyfolytában ordított. Vagy itt döglesz meg, vagy rendes pék lesz belőled. És igaza volt. Később már hóviharban is elmentem biciklin; a kosár a hátamon, a kezem a zsebemben, elengedett kormánnyal száguldottam le a dombról. Én voltam valamikor a legszegényebb gyerek, aztán mégis itt Vrbinkán, nem volt nálam jobb pékmester, ö, hogy illatozott nálam minden. Télen az éjjeliőr járta a falut, az orrát pirosra csípte a hideg, nem akaródzott neki az utcán csatangolni, hát mindig behúzódott a pékségbe, és aztán reggelig tömte magát a kiflimmel. Nemegyszer cipóval is megajándékoztam. Akkor még nem tudtam, hogy egy napon majd ugyanez az ember ismét eljön, és bezárja a pékségemet. Hiába könyörögtem neki: Ozimák úr, én magának is sütöttem. Maguk, lehet, hogy többet megettek a kenyeremből, mint én magam, mert magának nagyobb a családja. Ozimák úr, hiszen tudja, hozzám járogatott melegedni ...

— És mit felelt? — kérdezett közbe Margita.

— Semmit. Most is én vagyok a legjobb pék Itt, de ezt ma már nem tudja rólam senki. Ki tudja itt Vrbinkán például, hogy melyik kenyeret sütöttem én? A tészta körül hét olyan gyomros futkározik, akik mindegyikének gyomorfekélye van. Egyikük olyan, akár Masaryk, csak a tányérsapka hiányzik a fejéről, állandóan okoskodik, mindent az előírások szerint akar csinálni. így aztán itt mindnyájan, Vrbinkán és a környező falvakban egyaránt, előírásos kenyeret eszünk, és dicsérjük, mert már mindannyian megszoktuk, csak az a hét zsémbeskedő pék nem tudta megszokni. Én vagyok a nyolcadik. De ki törődik már énvelem?

— Apu, nézd! — vágott a szavába Margita. — Megint nevet. Mit nevetsz állandóan? — nézett rám gyűlölettel.

— De hiszen nem nevetek Margita. — Most az egyszer csakugyan nem nevettem. Figyeltem minden-szóra, és úgy gondolom, hogy megértettem házigazdám fájdalmát. Hiszen nem először beszélgetett velem a foglalkozásáról.

Gyakran üldögéltem vele a kocsmában is. Veronka asszony pillanatonként jött oda hozzánk, attól tartott, hogy berúgunk. Az öregnek nagyon érzékeny volt a gyomra, és különben is súlyos betegségen, misereren esett át.

— Tudod, én nagyon szerettem a káposztás kockát — mondogatta. — Egyszer alaposan bepakoltam belőle, és utána mindjárt bemásztam az ágyba. Éreztem, hogy a gyomrom tájékán valami nincs rendben. De honnan tudhattam volna, hogy bélcsavarodásom van? Még éjfél előtt bevittek a kórházba, de éppen hogy csak kivakartak belőle. Azóta látni se bírom

á káposztás kockát. Végy be te is egy tablettát, nehogy bélcsavarodást kapj!

— Menj már! — szólt rá Veronka asszony. — Azt hiszed, hogy hajlamos rá? Miért lenne minden ember hajlamos rá?

— Hajlamos, vagy sem, a bélcsavarodás azért csak bélcsavarodás.

Vettem egy tablettát és lenyeltem. Az öreg nevetett rajta, de Margita méregbe gurult, mert megint úgy tűnt neki, hogy gúnyt űzök az apjából. Akármit is tettem, mindig azt hitte, hogy csak gúnyolódom. En meg sohase tud tam neki bebizonyítani, hogy rosszul hiszi.

A szünidőt is Vrbinkán töltöttem. Egy kicsit megkapott a nap, az orromról lehámlott a bőr, és mivel eléggé szégyenlős voltam, hát inkább nem mutatkoztam Margita előtt. A szobában azonban nem bírtam ki sokáig. Mindennap jártam a ragadós aszfaltot, s a letaposott kérgű szandálban szétnyomogattam az aszfalton keletkező pörs ese aszfalt voltam mindig, fi. bámultak zsíros-ellenzős szöntem nekik, de egyik szönésemet. Kavicsot szó tisztára szétfolyjon neki! kettes autóbusz, amellyel járnak délutáni műszakba betonúid közelében, el n zik-e még vajon a víz a 1 kukacokat és békákat fog lehet a békában, ami új cike léggömb, vagy apri

Hm! Este aztán minden t ni, úgyhogy bárki azt 1 lesztő indult be: ererrer dolog a békában?

Ez idő tájt volt Veronfc mában a legtöbb dolga, is megfeledkezett, futká minden irányba, mintha na minden vendégét kif a ventillátort, letörölge lcözben összeszedte az iii újra csapolta a sört, v és mindegyik pohár sörö nek kellett lennie pici pén, amelyet minden sör venni és a sört megdicséi-— Hát te?

— Én?

— Te, te.

— Mi baj van velem?

URMH EWÓ *

A kislegény mohón, egy hajtósro üríti ki a jókora vizespoharat. Nyög egy jólesőt, a verejtékét is lecsapja a homlokáról, és így szól:- Pazar volt! Isteni! Nem tetszik szemtelenségnek venni, ha egy cigarettát is kérek?- Tessék - nyújtok oda neki egy csomag Kossuthot. - Itt van, az egész pakli a magáé. Errefelé már úgyse talál trafikot.

A kislegény szabódik, köszönetét mormog, még el is pirul, s miközben a terasz lépcsőjére ereszkedik, mentegetőzve mondja:- Döglesztö ez a meleg. Hát még a háztetőkön, és így, ebben a gumizott mundérban.

A nyakát s a kabát ujját mutatja, majd kormos, megizzadt bőrén a gumi virítóan piros nyomát, omi egyébként rendjén is van, hiszen kéményseprő a kedves, göndör, mézesen szőke kislegény, s előírásosan, egészségügyi okokból visel „gumizott mundér"-t.

Már a betoppanása is megnyerő volt. Ahogy köszönt, és kissé fontoskodva tudomásul vette, hogy a házban villanytűzhely „üzemei", s így megspórolhatja a tetőre kapaszkodást, majd a koromat és írógépemet respektáló habozás, amellyel vizet kért, olyan üdítő érzést keltett bennem, mintha feketerigó röppent volna a terasz- ro, vagy mintha magam is egy pohár |eges vizet ittam volna a tikkasztó ká- 'IH'kulában.

<- Gyufát? tm kérdezem, amikor o

kislegény mór kényelmesen elhelyezkedett a lépcsőn, és papucsát is íerúgta.- Van! Az van! - nyúl bele könyökig mindkét nadrágzsebébe, s először egy apró, bumfordion nagyfejü bazári babát, majd egy doboz gyufát rámol

elő.- Maga még tanuló? Mikor szabadul?- Én? Még egyszer? - hangzik a sértődött, önérzetes válasz. - Ez már nekem a második helyem. Erősítésnek, a gárdát erősíteni, Palotáról pályáztam ide.- A szülei?- Palotán.- És elengedték?- Noná! Vita se volt, hogy elengednek-e.- Hány éves?- Én? Húsz. Jövőre bevonulok. Most töltöm a regrutaidőt. A folyamőrökhöz vonulok be.- Szép. És... mondja csak: kijön?- Miből?- A fizetéséből, kisöreg. Mennyi a havi gázsi?- Olyan ... kétezer körül. De több is összejön majd, ha igaz. Még nem tudom. Még csak most járom föl a körzetemet.

Elismerően bólintok.- Ez is szép. Igazán szép. De... mennyit ad ki, például, kosztra, kvártélyra? Ahogy én tudom, csak a szállásért magáért is valóságos kis summát kérnek el egy ilyen üdülőhelyen.

Mát .v* nem szívbajosak. Nem

nevet a kislegény. - Nekem is havi négyszázban van az albérleti szobám. De klassz! Fürdőszoba, különbejárat, meg gyümölcs is, amennyi belém fér. A házinéninek szőleje van, tetszik tudni. Aztán ... bort is dosztig ihatnék, de nekem nem esetem a szesz. Még a rövidital is csak ritkán. A koszttal meg úgy vagyok, hogy menüre vagyok előfizetve; viszont a fogyasztásom két meg három adag a pénzemért.- Hogyhogy?- Mint konyhamalacnak. Ilyen kormosán nem ülhetek le terített asztal mellé. Igaz? Hátul, a konyhábon meg az a mottó, azt szokta kérdezni Mária néni, a szakácsnő: „ízlik? Enne még, Sanyikám?* Mit mondjak? Tegnap is tíz darab lekváros buktát kebeleztem be. Tizet. Pedig a pénzemért csak kettő járt volna. Bizony.

A kislegény feláll, hamutartót keres, s miközben elnyomja a ferdére szívott cigarettát, pillantása írógépemre esik.- Mit ír a... kartárs? - kérdezi tisztelettel. - Mi olyan sürgősét ebben az állati melegben?- Regényt - felelem. - Szeret olvasni?- Hát. . . regényt csak ritkán - vo- nogalja vállát a kislegény - , de a bunyós meg a kalandos könyvekből egész kis kollekcióm van már. Azokat bírom. Azokra nem sajnálom a pénzt.- Ügy. Aztán ... ki a favorit magánál? Melyik író?- Melyik? Több is van. Itt a Molnár Gábor meg a Széchenyi Zsigmond,

ugye. Azán a Heyerdahl, az Aku aku meg a Tutajjal a Csendes-óceánon írója. Szóval... az ilyen vadászó és utazó pacákok. Világos?- NagyonI - mondom nevetve. - Azt hittem, ponyváro pazallja el a ke resetét.- Ä! - legyint és nevet o kislegény is. Még nőkre se, nemhogy ponyvára. Azt a havi négy-öt darab százast, amit megspórolok, anyunak szoktam hazaküldeni.- Nem is udvarol?- Komolyan? Semmi értelme. Komolyan a katonaság után is ráérek udvarolni. A nőkkel egyébként is úgy van az ember, hogy... tetszik látni?

A kislegény oldalt fordul, és a váltig babrált, váltig gyúrogatott gumibabával arcélére mutat. Rózsás, szinte meghatóan tejbőrü ez az arcéi, de mély, vastagon varas sebhely csqfítja.- Baleset? - kérdezem.- Nem a! - tiltakozik kedélyesen

a kislegény. — Csúsztam. Az aszfaltot törölte föl velem egy féltékeny muki. Nővel volt, a nő unatkozott mellette, aztán ...

A mondatot én fejeztem be:- Maga kikezdett vele.

A kislegény jót nevet:- Iszen, ha én lettem volna a provokátor ... De két haverom okoskodott, én csak betyárbecsületböl, a védelmükre keveredtem bele a bunyóba.- Tettleg?

A kislegény legyint.- Hol voltam én attól! Azonnal fejre álltam, pedig csak egyet ütött a muki. Csak ám... bajnok V9lt, bokszbajnok, ahogy utólag kisült... Kérhetek még egy pohár vizet?

Miközben jól kieresztem a csapot, és oly hideg vizet veszek, hogy hormatos lesz a pohár hasa, egyre derülök és egyre mosolygok. A kislegény esetlen bája és szókimondó romlatlansága ragadtatott el. Olyannyira, hogy a poho- rat is nagybácsis, megbecsülő mosoly- lyal nyújtom át neki.

Mire a kislegény:- Mit csináljak? - fintorog. - Ég o pokol. Bekonyakoztam az éjjel.- Maga!? - nézek egy nagyot.

Sz’ maga nem ivósl Azt mondta: utálja a szeszt.

•- Attól még tam is. Egy nő cababa dumált

A kedvem úc* héz kumulusfel váratlanul a nap- Egyszóval dóm. - Szép. C zasa bánja?- Százaso o- a kislegény. — Ha mégúgy r kartárs.

Vállat vonok.- Felőlem ..- Az se szó1 misan pillogatv táncnak viszonl ne a tvisztnek.

Erre megenv tviszt „dvizt"-n gény száján, és dóssal jegyzem- Szemre ne hasznos. Hoszn a reggeli topna.

A kislegé- Azt g.

órákig járja az „Feró, a tvisztl der, két és fé amikor idekeri enyém a csúcs három óra hős tóban. És még be. Bizony.- Verseny v- Jal Persze amolyan csend seny. Magnőszi kord a rekord, hozni?

A kislegény i kát is meg-me; mibabával, azt örül, amidőn v nalához.- Móló pre Ott kezdődött, tegnap . .. Egy málnát, úgy ve repet... Kocán tás, magányos tán tvisztet k •kar, és nekem