Új Szó, 1974. augusztus (27. évfolyam, 180-205. szám)
1974-08-16 / 193. szám, péntek
C sak hat ház maradt a faluban — mondta Ku- biš Štefan, az egykori podbrezovai vasmunkás. Sok apró verejlékcsepp gyöngyözött a homlokán. Árnyékos, kis verandán hitünk, nyitott ajtó mellett, de a nyári hőség ide is benyomult, s az ember nem tudta megítélni, az egykori élmények retteneté, vagy az a nyári hőség csalta ki homlokára a verejtéket. Egyébként tárgyilagos, nyugodt voit a hangja, csak a nagyon odafigyelő fül érezhette kŕ belőle a fájdalmas emlékekből fakadó szorongást. — Úgy négy óra tájt törtek a falura — mondta az .asszony. ~ Még nem is pitymaiiott, csak a hó világolt. Itt-ott lámpát is gyújtottak, de mikor kiderült, hogy a németek vannak itt, hamar eloltották. Az asszony hangjában is reszketeg, fáradt tárgyilagosság sírt fel. Az ember kibámult a veranda ablakán, nem ludni hová, és felsóhajtott. —: Ez Balűze, Buláže! Berontottak minden udvarba, betörtek minden házba — folytatta az asszony. A bútort, ágyneműt, mindent, kidobáltak a hóba. Aminek egy kis értéke volt, szekérre rakták, az állatokat is elhajtották. — És minket is. Akár az állatokat — mondta a férfi. — Slobodník Bežka, a Bežka rokonunk is, itt lakott a szomszédban. ö jaj mit tettek vele! Az asszony arcán két nehéz könnycsepp gördült végig. — Ölébe akarta venni kéthetes gyermekét. Az egyik német kikapta a kezéből. Odacsapta az összevissza hányt holmira, a konyha közepére és betemette a kirámolt dunybákkal, meg ruhával. Mielőtt kiűztek volna bennünket a kápolna elé, kimentette ugyan, de addig csaknem megfulladt Szegényke. Aztán órákon át ott álltunk ösz- äzeterelvo a kápolna előtt, toežka hátán a lepedőbe bu- gyolált gyermekkel. Olt halt meg a hátán, abba a lepedőbe bugyolálva. — A kápolna előtt, — mondta a férfi. — Aztán šutková völgyébe tereltek bennünket. Olt magyar Csendőrök vették körül a néE et. Ügy hírlett, mindnyájunkat alomra lőnek. Nem löt tok halomra, csak őriztek, késő estig őriztek, és a németek közben felégették a falut. Az asszony Ismét könnycseppet törölt le ráncos arcáról: — Az a magyar liszt előre megmondta. Megmondta. Látta, nem értem az összefüggést a történtek és magyar íiszt hirtelen felbukkanása között. — Egy magyar tiszt lakott hálunk — magyarázta —, aki a legényeivel együtt átállt a partizánokhoz. Úgy karácsony táján jött hozzánk harmadmagával. Két társa fölment a hegyekbe, ő meg ittmaradt. Minden nap följárt a törzskarra Volkov őrnagyhoz, meg a többi parancsnokhoz. Magasterme- tű, sötéthajú férfi volt. Csendes természetű, jóravaió ember. És az utolsó nap, mikor a partizánok elvonultak, eljött, hogy búcsút vesz tőlünk. Megölelt bennünket és csaknem sírt, oh jaj, mi lesz itt? Mi lesz itt? Aztán elment, még azon az estén, egy csapat partizánnak az élén, ós harmadnap ránktörtek a németek. •— Fánktörtek és felégették a falut — mondta az férje. — Fölégették — ismételte az asszony. — Csak hat hűz maradt meg belőle. Kiléptem az utcára. Annak a régi télnek a rettenetéi közül a kiteljesedő nyárba. Paluch Félix megkeresésére indultam. — Ott találja valahol a labdarúgók mérkőzésén, — figyelmeztetett Kubišné, mielőtt elbúcsúztunk volna. És valóban ott akadtam rá. Komoly figyelemmel, örvendező csendes megelégedéssel nézte a fiatalok játékát.-— A mieink új pályát kaptak. Annak örömére három csapat jött itt össze ma, — mondta és rámutatott a pályán tusű- zó fiúkra. — A mieink, meg a podkonicei fiatalok. —• Aztán a pálya szóién csoportosulok felé intett: — Selce és Priechod Is elküldte a maga csapatát. Portalanított, kavicsos úton bal- "tagtunk lefelé az erősen lejtő asszon y dombról. Zöldre mázolt vaskerítések mögül tekintgettek ránk a fiatal házak tág, nagyszemű ablakai. És minden ház és minden ablak őt köszöntötte, azt a szikár, magas termetű öregembert, akin távolabbról meg se látszott, hogy öregember már. Ahhoz a szemébe kellett nézni, ahogy én tettem. Látni kellett az arcát, ahogy én láttam, hogy a telek, viharok és a rettenetek nyomait felfedezzem rajta. Megálltunk a Bystrička híd- ján és néztük a híd alá rejtező rohanó vizet. — A Bystrička, — mondta az Öreg. A kis hegyi patak, mintha megérezte volna, hogy simogató szeretettel ejtette ki a nevét, a híd mögött elcsitult, sze- lídebb, csendesebb folyással folytatta útját. Az öreg a házak felé tekintett, a hegyoldalra kapaszkodó kertekre és szérüskertekre, aggódó mély szeretettel simogatta végig az ágaskodó, fiatal háztetőket, az utakat, az égboltig szökő hegyeket, s mintha nem is nekem, hanem a fejünk felett el- szálló szélnek és a tájnak mondta volna: — Ha talpunkra nem állunk, már ez a falu se lett volna. Elnézett valahová, nagyon messze tekintett, és homály fogta be a szemét: — Már ott tartottunk, hogy szétszóródunk, akár a kališteiek. ígértek nekünk otthont, fedelet, földet is. Talán előnyös is lett volna, de nem akartuk itt hagyni ezt a völgyet. Itt születtünk és... A hangja elakadt. Pillantása a temető felé tévedt. A szemét újra homály fogta be, s hosszú szótlansága értette meg velem, hogy könnyebb elhagyni az eleven szülőt, testvért, rokont, mint halottainkat. — Én se akartam elmenni innen — mondta. Én voltam a bíró és így követelte a tisztesség. Sokszor megirigyeltem a katonákat — folytatta. — A katona harcol, előrevonul, vagy visszavonul, de mindig parancsot teljesít. A partizán is úgy van vele. Legalább is addig, míg együtt vau a csapatával, de én? Az ő gondjuk is az én gondom volt. A falu gondja is. A fölkelés kitörése után legszívesebben elmentem volna Vorob- jov százados brigádjával a Krivány alá. Nem tehettem. Itt kellett maradnom. Rámtekintett. — Vorobjov százados szervezte meg az első partizáncsapatot. A Felső-Garam vidékén. Mikor a németek rátörtek a felszabadult területre, elment a Krivány alá. Ott esett el. — Ott esett el — Ismételte csendesen. — Én meg bátor se lehettem. Mikor bekövetkezett az ősz, majd a tél, és vele a nehéz idők, s Volkov őrnagy, Morozov és Petrov partizáncsapatai vetették meg nálunk a lábukat, furcsa dolgokat kellett művelnem. Gyakran kido* boltattam, amit a podkonicei jegyzőség követelt, hogy megóvjam a látszatot, és ne hívjam ki a németek támadását. Közhírré tétetik... Közhírré tétetik, dobolta a polgár (a kisbíró], de Volkov őrnagy ugyanakkor azt mondta, sztaroszta, elmégy a városba, jól megnézed, melyik ház előtt, mennyi német őr áll. Megjegyzed jól az utcákat, a házszámokat Is és jelented nekem. Máskor meg — jól megfigyeled, merre járnak a németek, merre mennyi autó megy. Többnyire úgy tettem, mintha kupec, vagy jómódú paraszt lennék. Régi igazság, hogy ruha teszi az embert, így nemigen keltettem gyanút. Nézte, hosszan elnézte a Bystrička tovafutó vizét. — Egyszer mégis! Priecho- don történt. Ott szoktam megfogadni a fuvarost. Aznap történetesen a németek bent voltak a faluban. Alig értük el a lűoltószertürt, igazoltatnak. Néhány ember körülsereglett bennünket és az egyik azt mondja, hiszen ez bíró Báláién. Egy pimasz meg, ki tudja hány partizán lapul ott. A németek nekem estek. Egyik rúgott, a másik puskát üsse 1 verte a* oldalamat. Végül keltő közrefogott, jobbról is, balról is fegyvert szorítottak az oldalamnak, hogy visznek a falu mögé, agyonlőnek. Szerencsémre Barla Iván háza előtt haladtunk el. Az kitekintett az* ablakon és látja mi történik. Barla bíró volt Priechodon, úgyhogy beszélni is tudott a németekkel. Azt mondja nekik, gyertek be jő szalonnára, meg kolbászra. Azok rámmutatnak, de Barla megnyugtatta őket. Éppen olyan bíró, akárcsak én. Bementünk. Míg falatoztak, én lassan ki csúsztam az ajtón, azt hitték csak szükségemre. De mikor kint voltam már, neki a szérűs kertnek, aztán az erdőnek. Elnevette magát, mintha elfelejtette volna az ütlegeket és a rúgásokat, a halálra hurcolt ember rémületét, mintha csak szabadulást kínáló szérűsker- tekre és havas erdőre emlékezett volna. Aztán ráncba futott a homloka. — Máig se tudom, hogy a németek mit teltek Barlával. Egy szerencsésebb eset jutott az eszébe. — Ugyancsak bent voltam a városban. A katonai szabónál. Varrt a németeknek, de varrt nekünk is a tőlük elorzotl anyagból. Kilencven bőrkabátot és százötven egyenruhát raktam a szekeremre. Kijutottam a városból, s elérek Selcére. Már azt hittem, minden baj nélkül megúsztam, egyszer csak németek bukkantak fel az úton. Lelő állították a szekereket. Igazoltattak. Én elérek egy ke- resztútra. s látom, magyar vonatoszlop fordul be rajta. Megfáradt, kedvtelen katonák ültek a bakon. Én a kocsisoron innen, a németek túlról, mintha rám vártak volna. Egy alkalmas pillanatban beigazítottam szekeremet a vonatoszlopba. A magyarok úgy tettek, mintha nem is vettek volna észre. A németek meg azt hitték, a kocsisorba tartozom. Lupča és Is- tebník között befordultam az erdőlxí. A magyarok ezt se akarták észrevenni. Alig hajtok néhány lépést, egyszer csak lövöldözés támad. A mi partizánjaink lőtték a magyar vonatoszlopot. Hazaérek Balážéra, siettem föl Velkov őrnagyhoz. Mondom neki, kár volt, kár azokra a magyarokra lőni. Nekik köszönhetem, hogy Selcén a németek el nem kaptak. Ha meg elkapnak, fölakasztanak, vagy agyonlőnek. Pedig kár lett volna a százötven egyenruháért, meg a kilencven bőrkabátért. Volkov őrnagy csak rámnézett és azt mondja, bizony kár. Mindketten tudtuk, erősen készül valami. Gyakran lejártam Lupčára Stachohoz. Ján volt a keresztneve. Lupčán ő volt a bíró és összekütettést tartott a magyarokkal, én meg Volkovéknak hordtam a híreket. Az lett az eredménye, hogy háromszáz magyar átállt a partizánokhoz. — Egyszer igazán gyávának kellett lennem — mondta ismét a Bystrička vizét bámulva. — Volt a partizánoknál két leány. Sura meg Olga. Igaz, Sura asz- szony volt, egy Vlaszov katona felesége, aki a németeknél szolgált, dehát ki tudhatta azt? Eljártak a közeli, de távolabbi vidékekre is. Híreket hordtak. A németek elfogták ökot. Olgát ottfogták az ortszkommandatúra börtönében. Surát elengedték. Visszajött közénk. Úgy tett, mintha sejtelme se lett volna arról, mi történt Olgával. Épp ez tette gyanússá. Kiderült, hogy nem is nekünk, hanem a németeknek hordta a híreket. A törzskar halálra ítélte és kivégeztette. És Olga? Olga sorsa mindenkit aggasztott. Legjobban Misa’ alezredest, aki a Ka- lištén megtelepedett partizánok törzskarában szolgált. Egy nap lejön hozzám és azt mondja, rádbízunk egy millió koronát, lefizeted a németeket, és kiszabadítod Olgát. Elakadt a szavam, hátamat kilelte a hideg. Aztán azt gondoltam, az egy millió, mégis csak egy millió. Olgáért mindent megteszek. Csakhogy Baláže mégis csak Volkov őrnagy hatáskörébe tartozott. Mielőtt útra keltem volna, jelentem Volkov őrnagynak, milyen megbízatást kaptam. — Olga! Olga! Olga! — ismételte a lány nevét az őrnagy és csaknem sírt. Aztán rámme- resztotte keserű szigorú szemét és rámparancsolt: — Itt maradsz! Nem mégy sehová! Olga csak egy volt, do belőled is csak egy van. Szükségünk van rád, sztaroszta. Megelőzés Jogi propagandánk, de a szocialista joggyakorlat «» bűnüldözés általában, alapvető fontosságú feladatának a bűnözés, a kihágások és vétségek megelőzését tartja. A prevenció, amelynek szerves részét alkotja a széles, körű felvilágosító munka, tehát semmiképp sem lebecsülendő, sót ntindannyiunk, de kiváltképp a társadalmi szervezetek hatósugarába tartozik. Fokozott mértékben érvényes mindez az ifjúság bűnözésével kapcsolatban. S bár korántsem beszélhetünk az ifjúság bűnözési görbéjének meredek, felfigyeltető és társadalmilag veszélyes emelkedéséről, a fennálló tények gondolkodóba ejtenek bennünket. Nyilvánvalóan különböző motívumok, okok. okozatok és nem utolsósorban véletlenek játszanak közre, amikor a fiatal ember összeütközésbe kerül társadalmi rendünk törvényeivel. Ugyanakkor „nem kapcsolható ki“ a környezet nevelő-formáló hatása sem. És talán éppen itt, ezen a ponton terhel valamennyiünket felelősség a félrecsiís/.ott fiatal életekért, a sokszor csak nehezen jóvátehető bűncselekmények elkövetéséért. A közömbösség, az „egymás ügyeibe való ba nem avatkozás" hamis, esetleg rosszul értelmezett elve tehát ebben a vonatkozásban is megbosszulja magát. Hiszen tudvalevő, hogy a nagyobb, komolyabb vétségekhez kisebb hibákon, mulasztásokon, hanyagságokon keresztül vezet az út. Nem túlzott követelmény, nem is teljesíthetetlen feladat, ha társadalmunk az idősebb, tapasztaltabb nemzedéktől elvárja: figvelő-vigyázó tekintetét fokozottabb mértékben fordítsa a fiatalok felé. Viszont ne a fiatalos hevületet és annak szinte törvényszerű velejáróját, a túlkapásokat lehengerlő szigor, hanem a baráti, megértő útbaigazítás váljék a nevelés, szocialista emberformálás eszközévé. Kétségtelen, hogy a szigor, a vasfegyelem, a drill inkább elriaszt, a baráti, elvtársi szó, figyelmeztetés kötelez. Társadalmi szervezeteink, így mindenekelőtt a Szocialista Ifjúsági Szövetség és a szakszervezet programja konkrétan körvonalazza az ifjú nemzedék nevelésének, művelésének időszerű feladatait. Más kérdés, ha ezt a programot az egyes alapszervezetek nem „bontják le“, célkitűzéseit nem alkalmazzák a helyi viszonyoknak megfelelően. Tény. hogy ifjúságunk szabad idejének, szórakozásának és pihenésének a korszerű megszervezése több esetben kívánni valót hagy maga után, eltévesztett, vagy éppen tessék-lássék módra felületes. Nem lehet vitás, hogy a csavargás, a céltalan lődörgés az ifjúsági bűnözésnek a melegágya. Az a lehetetlen és tarthatatlan állapot, amikor hiányzik a kollektíva összetartó és formáló ereje, a komoly, felelősségteljes és szakszerű irányítás. A felvetett kérdésre, az ifjúság bűnözésének a megelo zésére tehát kézenfekvő a válasz. S nem csupán kézenfekvő, hanem jó példákért sem kell a szomszédba menni. Társadalmi szervezeteink, iskolarendszerünk felépítése maximális mértékben lehetővé teszi az ifjúság alkuló tevékenységének, készségének sokoldalú kibontakozását. Ezt a vezérfonalat megragadva hathatunk leginkább fiataljainkra. Azokra is, akik a körülmények közrejátszása folytán lejtős utakra tértek, azokra is, akik tapasztalatlanságból, felvilágosulatlanságbél szocialista társadalmunk számára idegen magatartású felnőtteket választottak példaképeikké. í bpi) Jozef Lenárt, a CSKP KB Elnökségének tagja, az SZLKP KB első titkára, valamint ján Janik és Gejza Slapka, az SZLKP KB Elnökségének tagjai Arno'st Goljernak, Bratislava helyettes főpolgármesterének kíséretében a napokban megtekintették a Jirásek utcai történelmi múltú épület rekonstrukciós munkálatait. Az épületben augusztus 30-án nyílik meg „Az ellenállók városi háza". Az épület átalakítását a városi épíiövállalat a múlt év novein herében kezdte meg. A munkálatokat eredetileg 29 hónapra tér vezték. Az érdekelt szervzezetek dolgozói azonban az SZNF 30. évfordulója tiszteletére vállalták, hogy az objektumot ez év augusztus végén átadják. Az újjáalakított épületben kap helyet a Szlovák Antifasiszta Harcosok Szövetsége városi bizottságának titkársága, itt lesz a tanácsterem, a klubhelyiségek és a reprezentációs helyisé gek is. Bálról: O. Orlík, A. Goljer, P. Dudás, J. Lenári, G. Slapka és ]. Janik elvtárs. (Felvétel: L. Grešner — ČSTK) %SS/SSSS//SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/S/S/S/S/SS//SS/s/SSf/jr, Megfáradt, elhomályosodó szemével a Bystrička vizét nézte. — Nem tudom mi történt Olgával. Nem tudöth. A sportpálya felől ujjongó, hangos kiáltásokat sodort felénk a langy nyári szél. A falu fiatalja, öregje ott gyülekezett a fehér vonalak körül a pálya kerítése mögött. Lacikonyha és hűsítő italokat árusító sátorosok emelték az ünnepi hangulatot. Az idős ember még mindig a Bystrička vizét nézte. — A partizánok elvonultak. Csak az üres fedezékek maradtak a hegyek oldalában. Azfáh ránktörtek a németek és Elakadt a hangja. — Rettenetes volt. Rettene tes. — Mondta a csendes nyári szélnek vagy a Bystrička vizé nek. — Csak hat ház marad: meg a falunkból. Ugyanazt mondta, mint öreg Kubiš és Kubišné, é* ugyanaz a fájdalom tükröző dőtt a szemében és arcában is. Csak hat ház. Hat ház ... — Talpraálltak — mondom csendesen, de ez a vigasz sem derítette fel az idős emberi. Mintha a sportpálya körül föl- törő ujjongást sem hallotta volna. * __r‘ 1 A patak tovafutó vizét nézte. BÁBI TIBOR 1974. Vili. 16.
