Új Szó, 1974. augusztus (27. évfolyam, 180-205. szám)

1974-08-12 / 189. szám, hétfő

H át én meg. barátaim, egyszer észrevettem, hogy tudok olvasni az emberek gondolataiban. Akár hiszitek, akár nem, látom a gondolatokat az emberek fejében, csak nézem a kopasz tarkóját vagy a kl- szőkített kontyát valakinek, és a szemem előtt ott vannak a gondolatai, mint az ekránon ... Te, Milcso, ne vigyorogj, mint egv fakutya, és ha valaki meg­kérdezné, csak kiröhögnének, de minek is kérdeznének. Ezt tavaly fedeztem fel, ba­rátaim. egészen véletlenül, amikor egy barátomat akartam megkeresni a tengerparton. Várnából indultam el autóstop­pal, délre, minden zegzugot be­jártam, minden sátorba bedug­tam az orrom, míg végre rá­bukkantam az Oázis kemping­ben, — nem messze Micsurin­tól: ott ült egy társasággal: és ette a szövetkezet sárgadiny- nyéjét, mint akinek semmi gondja a világon, mintha nem is keresném őt már egy egész hete. A sárgadinnye azonban nem tartozik ide, az egy más történet, a gondolatokról akar­tam beszélni, mivel a telepá­tiáról volt szó. Hétfőn indultam el Aszparu- hovóból, s miközben felkapasz­kodtam arra a szörnyű dombra a falu végén, egyre a kerék­párosokon járt az eszem: Jól* megizzadnának, ha itt kellene taposniuk a pedált. Én is szu­szogtam, de tudtam, hogy egy ilyen kaptatón egyetlen kocsi se áll meg, hiába is integetnék. Kifulladtam, míg felértem, rá­ültem a táskámra, és váriam — mint aki lesben áll, igaz, hogy békés szándékkal. A külföldi kocsikat hagytam elmenni, még a kezemet sem emeltem föl — úgysem állnak meg, a mieink meg csak a vállukat vonogatják: „Ne haragudj, öcs- kös, nincs hely, sietünk, és így tovább" — és ók is beletapos- nak a gázba. Majd egy órát vártam, ami­kor egy szófiai rendszámú Mer­cedes — egyszer csak lelassít mellettem. „No, Petko — mond­tam magamban —, de fölvitte az isten a dolgodat, most egy Mercedesen fogsz furikázni“, és már futottam is, a táskával a kezemben. A sofőr, egy kopasz öreg hapsi negyven és hatvan kö­zött, kinyitja a kocsi ajtaját, és megkérdezi: — Hová? — Délnek indultam, hogy megkeressem a barátomat, de nem tudom, hol lehet, talán Komcsijában megnézem. Az a szokásom, hogy min­dent elmondok a sofőröknek, hátha meglágyul a szívük, mint­ha ők isf a barátjukat keres­nék. Ezt azonban más fából faragták: — Szállj be — vetette oda türelmetlenül —, Kamcsíjáig ©lviszlek. Beültem a hátsó ülésre, mi­csoda kényelem. Mercedes, vi­lágmárka. Az orrom előtt az a szőke konty, amiről már be­széltem, és a konty alatt a nő, tizenhat-tizennyolcnál nem le­hetett több. A nyakáról láttam. De a válla is olyan vékony, kislányos volt. „A lánya? Nem lehet — gon­doltam. — De a húga sem. Egy Ilyen tuskónak hogyan lenne ilyen húga? S világos, hogy nem a felesége, hiszen olyan, mint egy kislány! Csak a sze­retője leheti És hogyan szerez­te ez a kopaszodó alak? Per­sze, akinek Mercedese van, az mindent meg tud szerezni! Te­hát a szeretője!“ — döntöttem el magamban — bár ez egyál­talában nem volt ínyemre. Elképzeltem magamban, hogy ezt a lányt még soha senki sem csókolta meg, és hogy szeptemberben, amikor megkez­dődik a tanítás, az egyik osz­tálytársa, akit már két éve esz érte a penész, alighogy meg­látja, nekfdurálja magát, mint­ha az őszi időjárás bátorítaná, és elviszi sétálni, sült geszte­nyét vesz neki, és azután, ami­kor kiürül a zacskó, a szemé­be néz, és a lány is nézi őt, és úgy érzik, hogy valami vonzza őket egymáshoz, talál­kozik a szájuk, majd felállnak a pádról, és a lány zavartan igazítja meg a szoknyáját, ho­lott semmi szükség rá, a fiú meg a halába túr, bár semmi szükség rá, és azután kézen fogva elindulnak, és némán ér­nek oda a leányiskola bejára­tához. Becsületszavamra mondom,, sokat adtam volna érte, ha ki­derül, hogy ez a lány életében még senkivel sem csókolózott és legkevésbé azzal a kopaszo­dó alakkal, bár tudtam, hogy nem így van, és tudtam, hogy simogatja a kopasz tarkó |át és kicsikémnek, kedveskémnek hívja, de olyan nagyon akar­tam, hogy ez ne legyen igaz, hogy szinte önkéntelenül kér­deztem meg: — Kije a lány? Ráébredtem ostobaságomra, amikor a lány hátrafordult, és rám nézett szótlanul — nagyon szép nő volt, nem több tizen­hét évesnél. Visszafordult. A férfi pedig rám förmedt: — Ml közöd hozzá? S azután megelőzött egy előttünk haladó Volgát. A kocsiban csönd támadt. A lány kikapcsolta a rádiót, csak a kerekek surrogtak, de úgy, mintha csak a csöndet növel­nék. S akkor meghallottam a hangját: „Kije vagyok?“ Odanéztem, és valahogy biz­tos voltam abban, hogy nem beszél. Csak én láttam a hang­ját a szőke kontya alatt, látíam a gondolatait. Ne kérdezzétek, hogyan, mert akkor sem értet­tem meg, és nektek sem tudom megmagyarázni, de tény, hogy láttam a gondolatait a kontya alatt. „Csakugyan, kije vagyok? Kétszer olyan öreg, mint én, és förtelmesen unalmas ... Miért kezdtem ki vele? Hogy Margo irigyeljen. Ö meg Pepi­vel jár, és eszébe se jut, hogy irigyeljen. Pepi fiatal. És vi­dám. Ez meg, isten tudja miért, szomorú. S álmában beszél. Szent egek, mennyit beszélt az éjjel álmában Tirnovóban! Egész éjjel be nem állt a szá­ja... Ez a fickó rém szimpa­tikus. Kije vagyok? Én vagyok, akit nappal a Mercedesen visz, éjszaka pedig hallgatom, ho­gyan beszél álmában. Ez va­gyok. Könnyű a fickónak — fogja a táskáját, és elindul megkeresni a barátait. De én kit keressek? Ha enyém len­ne a Merci — elindulnék az országúton, és összegyűjtenék mindenkit, aki a barátait kere­si.. S egyszer csak eltűntek a gondolatai. Elbújtak mélyen az agyában, és bármennyire is eről­ködtem, egyetlen összefüggő gondolatot sem láttam, néhány homályos, keserű gondolat- foszlányon kívül. Egy születés­nap jutott eszébe, s vonatnál búcsúzott egy katonától, elő­bukkant egy tejfelesszájú fic­kó, Vaszkónak hívták, valaki a fasorban futott, a katonazub­bony alatt a válla remegett a sírástól, valaki fütyült az ablak alatt: „Ha kalapács lenne a ke­zemben!“, majd ugyanez a lel hangzott el, de már más fü­tyülte, és azután kialudtak a fények azon a születésnapon, és egy férfi lépett ki az ajtón. Vaszkóhoz hasonlított. Nagyon kimerültem a figye­lésben, és megörültem, amikor a kopasz hangja megütötte a fülemet — magas felhangon beszélt. Néztem a tarkóját, és világosan láttam rohanó gondo­latait. Mintha a magnetofonnal játszanának, elindítják, egy pil­lanatra leállítják a hangot, majd újra egy részt meghall­gatnak, és azután kicserélik a szalagot, más sávot választa­nak ki — összevissza zsibon- ganak a gondolatai: „Vajon Acsko foglalt-e szo­bát a szállodában? Adtam neki öt levát, de hát ki tudja... És bárcsak ott találnám Panevet, a guta üti meg, ha ezzel az angyallal együtt lát. ö bizto­san azt a gorillát hozta el me­gint a Balkán szállóból... Ej, valamikor még bujkáltunk, ne­hogy bárki is meglássa, hogy nem a feleségünkkel vagyunk: erkölcsileg züllött és vége, most meg felvágunk a kollé­gák előtt, mintha valami ér­dem lenne. Ha nem tudsz vezetni, idióta, akkor mit ülsz a kormányhoz, majd én megmutatom...“ (Ez egy Moszkvicsnak szólt, amelyik megelőzött bennünket, és most az út közepén haladt előttünk.) „Ez a lány is érti a dolgát, ha nem ismerem meg köze­lebbről, el sem hiszem róla ... Még ma fel kell hívnom a főnö­köt. Éppen most akar Lipcsébe küldeni. Miért éppen engem küld Lipcsébe — úgy ismerem már, mint a tenyeremet. Meg­mondom neki,-hogy fáradt va­gyok, kimerültem, vagy azt mondom, hogy túl sokat kül­denek engem, folyton csak en­gem küldözgetnek, még majd megirigyelnek a kollégák .. Ekkor mindenféle hivatali dolog villant ál az agyán, még nézni is unalmas volt. Az or­szágút két oldalán zöldellt az erdő, arra fordultam: micsoda árnyék, csak ránéz az ember, és már felfrissül tőle. A Merci meg csak repül, száguld, akár az őrült, bizonyára már nincs messze Kamcsija. Meg kell mondanom, hogy szándékosan ártatlan dolgokra gondoltam. „Ki tudja, — tű­nődtem magamban —, vajon nem látják-e ők is az én gon­dolataimat?“ Mindkettőjükre mérges voltam, és ha nem tit­kolom, még kitesznek a kocsi­ból ... Jobb, ha az erdőre gon­dolok ... Jobb- ám, do nem megy. Valami bántott: nézd csak, ml mindenre gondol, és én eszébe senj jutok. Ki akar­tam zökkenteni gondolataiból: — Szép ez a Mercedes — mondtam —, olyan szép, hogy magának nyilván eszébe se jut­na, hogy valaha is autóstoppal vágjon neki a világnak, mint én. Valami homályos gondolat átfutott a kopasz képernyőjén, de aztán mintha függönyt húz­tak volna eléje, és csak a lány gondolata tört elő: „Már csak az hiányzik, hogy autóstoppal közlekedjen. Ez még az utca másik oldalára sem megy át gyalog, nemhogy autóstoppal... Mi lenne belőle kocsi nélkül? Ez az ember a Mercedes nélkül olyan, mintha nem is lenne.“ Itt elnevette magát gondolat-, bán: úgy látszik, hogy a lány elképzelte magának, hogyan Integet a kopasz, rövid nadrág­ban, az országúton. „Már csak az hiányzik“ —> láttam a kopasz gondolatát, amikor a függöny hirtelen szét­nyílt. És hangosan is kimond- fa: — Már csak az hiányzik! S egyszer csak átvillant va­lami az agyán: mint a neon- fény világított fejében egy gondolat: „Hiszen én valóban nem élhetek úgy, mint ez a fiú“l Felvillant majd kialudt ez a gondolat, mint az -előzőek, de mielőtt egy újabb átfutott volna az agyán, még egyszer csökönyösen visszatért: „Hiszen én valóban nem élhetek úgy, mint ez a fiúi“ Észrevettem, hogyan ráncol­ja a homlokát — megpróbált megszabadulni a gondoláitól, de ez a neonfényű gondolat makacsul visszatért, felvillant és kialudt. Majd új gondolat támadt nyomában: „És miért ne élhetnék?“ Bárcsak kialud­na ez az arcátlan gondolat, de fel-felvillant, mintha abla­kon keresztül látnám, ez az ötlet: „És miért ne élhetnék én is úgy? Megőrült ez az em­beri Számtalan ostobaságot forgat az agyában, hogy el­nyomja a neonfényű gondola­tot: „Persze, hogy élhetnék, miért is ne élhetnék ... Veszek egy táskát és... Telefonálnom kell még ma a főnöknek, igen, fel fogom hívni még ma a fő­nököt ... Miért mennék Lipcsé­be. Lipcse német város, a rive- derci, Lipcse. Jó társaságom van itt, miért ne ... Pont. Sem­miféle Lipcse nem kell nekem, popt.. S közben felvillant és kialudt újra: „Hiszen én valóban nem élhetek úgy, mint ez a fiúi“ Megérkeztünk az elágazáshoz Kamcsija feló, és megérintet­tem a vállát. Fékezett, felém fordult, és szomorúan így szólt: — Elvigyelek odáig? „Abból nem lesz semmi, öre­gem — gondoltam —, átlátok rajtad.“ És kiütöttem: — Köszönöm, de Inkább más kocsival megyek- Szeretem, ha én rendelkezem a kocsikkal, és nem azok velem. Rá se néztem a kopasz kép­ernyőjére, úgy is tudtam, hogy mi zajlik benne, hanem a lány­hoz fordultam, és megjegyez­tem: — Üdvözlöm Vaszkót, ha lát­ja, mondja meg neki. Jó fiú. és mostanában jó dolga van. Kinyitottam a kocsi ajtaját A konyt alatt megpillantottam Vaszkót, fehér ingben, kezében az én táskámmal, és na­gyon kócosán. Tudtam, hogy legalább két napig nem lehet onnan elűzni. És azt is tudtam, hogy a kopasz majd beleőrül abba. hogy nem élhet úgy, mint én. — Honnan ismeri Vaszkót? — kérdezte a lány. — Ismerem — feleltem, majd a kopaszhoz fordultam: — Ne hívja föl a főnökét, Lipcse szép város. Ügy hallom, hogy „ősi Lipcsének" nevezik. A kopasz döbbenten nézett rám. még nem tért magához. Már kiszálltam a kocsiból, amikor befordult elém egv kis teherautó, intettem neki... — Köszönöm a szívességét — kiabáltam visszafelé, és fu­tottam. nehogy a teherautó nélkülem folytassa útját Kom­csi iába A Mercedes kis ideig állt, majd szintén útnak indult. ... Hát ígv történt, barátaim, akár hlszsitek. akár nem. Te meg, Milcso. ne vigyorogj olyan ravaszul, mert tudom mire gondolsz. Most éppen az jár az eszedben: „Ugvan mi is lehet fi§ W+ ( az a fakutya?“ — Csakugyan — hagyta rá Milcso csalódott ábrázattal. — Csakugyan arra gondoltam. Te yill. 12. valóságos telepatikus vagy. Miért nem foglalkozol inkább telepátiával? u JUHÁSZ PÉTER fordítása ^

Next

/
Thumbnails
Contents