Új Szó, 1974. augusztus (27. évfolyam, 180-205. szám)

1974-08-12 / 189. szám, hétfő

H

át én meg. barátaim, egyszer észrevettem, hogy tudok olvasni az emberek gondolataiban.

Akár hiszitek, akár nem, látom a gondolatokat az emberek fejében, csak nézem a kopasz tarkóját vagy a kl- szőkített kontyát valakinek, és a szemem előtt ott vannak a gondolatai, mint az ekránon ... Te, Milcso, ne vigyorogj, mint egv fakutya, és ha valaki megkérdezné, csak kiröhögnének, de minek is kérdeznének.

Ezt tavaly fedeztem fel, barátaim. egészen véletlenül, amikor egy barátomat akartam megkeresni a tengerparton. Várnából indultam el autóstoppal, délre, minden zegzugot bejártam, minden sátorba bedugtam az orrom, míg végre rábukkantam az Oázis kempingben, — nem messze Micsurintól: ott ült egy társasággal: és ette a szövetkezet sárgadiny- nyéjét, mint akinek semmi gondja a világon, mintha nem is keresném őt már egy egész hete. A sárgadinnye azonban nem tartozik ide, az egy más történet, a gondolatokról akartam beszélni, mivel a telepátiáról volt szó.

Hétfőn indultam el Aszparu- hovóból, s miközben felkapaszkodtam arra a szörnyű dombra a falu végén, egyre a kerékpárosokon járt az eszem: Jól* megizzadnának, ha itt kellene taposniuk a pedált. Én is szuszogtam, de tudtam, hogy egy ilyen kaptatón egyetlen kocsi se áll meg, hiába is integetnék. Kifulladtam, míg felértem, ráültem a táskámra, és váriam — mint aki lesben áll, igaz, hogy békés szándékkal. A külföldi kocsikat hagytam elmenni, még a kezemet sem emeltem föl — úgysem állnak meg, a mieink meg csak a vállukat vonogatják: „Ne haragudj, öcs- kös, nincs hely, sietünk, és így tovább" — és ók is beletapos- nak a gázba.

Majd egy órát vártam, amikor egy szófiai rendszámú Mercedes — egyszer csak lelassít mellettem. „No, Petko — mondtam magamban —, de fölvitte az isten a dolgodat, most egy Mercedesen fogsz furikázni“, és már futottam is, a táskával a kezemben.

A sofőr, egy kopasz öreg hapsi negyven és hatvan között, kinyitja a kocsi ajtaját, és megkérdezi:

— Hová?

— Délnek indultam, hogy megkeressem a barátomat, de nem tudom, hol lehet, talán Komcsijában megnézem.

Az a szokásom, hogy mindent elmondok a sofőröknek, hátha meglágyul a szívük, mintha ők isf a barátjukat keresnék. Ezt azonban más fából faragták:

— Szállj be — vetette oda türelmetlenül —, Kamcsíjáig ©lviszlek.

Beültem a hátsó ülésre, micsoda kényelem. Mercedes, világmárka. Az orrom előtt az a szőke konty, amiről már beszéltem, és a konty alatt a nő, tizenhat-tizennyolcnál nem lehetett több. A nyakáról láttam. De a válla is olyan vékony, kislányos volt.

„A lánya? Nem lehet — gondoltam. — De a húga sem. Egy Ilyen tuskónak hogyan lenne ilyen húga? S világos, hogy nem a felesége, hiszen olyan, mint egy kislány! Csak a szeretője leheti És hogyan szerezte ez a kopaszodó alak? Persze, akinek Mercedese van, az mindent meg tud szerezni! Tehát a szeretője!“ — döntöttem el magamban — bár ez egyáltalában nem volt ínyemre.

Elképzeltem magamban, hogy ezt a lányt még soha senki sem csókolta meg, és hogy szeptemberben, amikor megkezdődik a tanítás, az egyik osztálytársa, akit már két éve esz érte a penész, alighogy meglátja, nekfdurálja magát, mintha az őszi időjárás bátorítaná, és elviszi sétálni, sült gesztenyét vesz neki, és azután, amikor kiürül a zacskó, a szemébe néz, és a lány is nézi őt, és úgy érzik, hogy valami vonzza őket egymáshoz, találkozik a szájuk, majd felállnak a pádról, és a lány zavartan igazítja meg a szoknyáját, holott semmi szükség rá, a fiú meg a halába túr, bár semmi szükség rá, és azután kézen fogva elindulnak, és némán érnek oda a leányiskola bejáratához.

Becsületszavamra mondom,,

sokat adtam volna érte, ha kiderül, hogy ez a lány életében még senkivel sem csókolózott és legkevésbé azzal a kopaszodó alakkal, bár tudtam, hogy nem így van, és tudtam, hogy simogatja a kopasz tarkó |át és kicsikémnek, kedveskémnek hívja, de olyan nagyon akartam, hogy ez ne legyen igaz, hogy szinte önkéntelenül kérdeztem meg:

— Kije a lány?

Ráébredtem ostobaságomra, amikor a lány hátrafordult, és rám nézett szótlanul — nagyon szép nő volt, nem több tizenhét évesnél. Visszafordult. A férfi pedig rám förmedt:

— Ml közöd hozzá?

S azután megelőzött egy előttünk haladó Volgát.

A kocsiban csönd támadt. A lány kikapcsolta a rádiót, csak a kerekek surrogtak, de úgy, mintha csak a csöndet növelnék.

S akkor meghallottam a hangját: „Kije vagyok?“

Odanéztem, és valahogy biztos voltam abban, hogy nem beszél. Csak én láttam a hangját a szőke kontya alatt, látíam a gondolatait. Ne kérdezzétek, hogyan, mert akkor sem értettem meg, és nektek sem tudom megmagyarázni, de tény, hogy láttam a gondolatait a kontya alatt.

„Csakugyan, kije vagyok? Kétszer olyan öreg, mint én, és förtelmesen unalmas ... Miért kezdtem ki vele? Hogy Margo irigyeljen. Ö meg Pepivel jár, és eszébe se jut, hogy irigyeljen. Pepi fiatal. És vidám. Ez meg, isten tudja miért, szomorú. S álmában beszél. Szent egek, mennyit beszélt az éjjel álmában Tirnovóban! Egész éjjel be nem állt a szája... Ez a fickó rém szimpatikus. Kije vagyok? Én vagyok, akit nappal a Mercedesen visz,

éjszaka pedig hallgatom, hogyan beszél álmában. Ez vagyok. Könnyű a fickónak — fogja a táskáját, és elindul megkeresni a barátait. De én kit keressek? Ha enyém lenne a Merci — elindulnék az országúton, és összegyűjtenék mindenkit, aki a barátait keresi..

S egyszer csak eltűntek a gondolatai. Elbújtak mélyen az agyában, és bármennyire is erőlködtem, egyetlen összefüggő gondolatot sem láttam, néhány homályos, keserű gondolat- foszlányon kívül. Egy születésnap jutott eszébe, s vonatnál búcsúzott egy katonától, előbukkant egy tejfelesszájú fickó, Vaszkónak hívták, valaki a fasorban futott, a katonazubbony alatt a válla remegett a sírástól, valaki fütyült az ablak alatt: „Ha kalapács lenne a kezemben!“, majd ugyanez a lel hangzott el, de már más fütyülte, és azután kialudtak a fények azon a születésnapon, és egy férfi lépett ki az ajtón. Vaszkóhoz hasonlított.

Nagyon kimerültem a figyelésben, és megörültem, amikor a kopasz hangja megütötte a fülemet — magas felhangon beszélt. Néztem a tarkóját, és világosan láttam rohanó gondolatait. Mintha a magnetofonnal játszanának, elindítják, egy pillanatra leállítják a hangot, majd újra egy részt meghallgatnak, és azután kicserélik a szalagot, más sávot választanak ki — összevissza zsibon- ganak a gondolatai:

„Vajon Acsko foglalt-e szobát a szállodában? Adtam neki öt levát, de hát ki tudja... És bárcsak ott találnám Panevet, a guta üti meg, ha ezzel az angyallal együtt lát. ö biztosan azt a gorillát hozta el megint a Balkán szállóból... Ej, valamikor még bujkáltunk, nehogy bárki is meglássa, hogy nem a feleségünkkel vagyunk: erkölcsileg züllött és vége, most meg felvágunk a kollégák előtt, mintha valami érdem lenne.

Ha nem tudsz vezetni, idióta, akkor mit ülsz a kormányhoz, majd én megmutatom...“

(Ez egy Moszkvicsnak szólt, amelyik megelőzött bennünket, és most az út közepén haladt előttünk.)

„Ez a lány is érti a dolgát, ha nem ismerem meg közelebbről, el sem hiszem róla ... Még ma fel kell hívnom a főnököt. Éppen most akar Lipcsébe küldeni. Miért éppen engem küld Lipcsébe — úgy ismerem már, mint a tenyeremet. Megmondom neki,-hogy fáradt vagyok, kimerültem, vagy azt mondom, hogy túl sokat küldenek engem, folyton csak engem küldözgetnek, még majd megirigyelnek a kollégák ..

Ekkor mindenféle hivatali dolog villant ál az agyán, még nézni is unalmas volt. Az országút két oldalán zöldellt az erdő, arra fordultam: micsoda árnyék, csak ránéz az ember, és már felfrissül tőle. A Merci meg csak repül, száguld, akár az őrült, bizonyára már nincs messze Kamcsija.

Meg kell mondanom, hogy szándékosan ártatlan dolgokra gondoltam. „Ki tudja, — tűnődtem magamban —, vajon nem látják-e ők is az én gondolataimat?“ Mindkettőjükre mérges voltam, és ha nem titkolom, még kitesznek a kocsiból ... Jobb, ha az erdőre gondolok ... Jobb- ám, do nem megy. Valami bántott: nézd

csak, ml mindenre gondol, és én eszébe senj jutok. Ki akartam zökkenteni gondolataiból:

— Szép ez a Mercedes — mondtam —, olyan szép, hogy magának nyilván eszébe se jutna, hogy valaha is autóstoppal vágjon neki a világnak, mint én.

Valami homályos gondolat átfutott a kopasz képernyőjén, de aztán mintha függönyt húztak volna eléje, és csak a lány gondolata tört elő:

„Már csak az hiányzik, hogy autóstoppal közlekedjen. Ez még az utca másik oldalára sem megy át gyalog, nemhogy autóstoppal... Mi lenne belőle kocsi nélkül? Ez az ember a Mercedes nélkül olyan, mintha nem is lenne.“

Itt elnevette magát gondolat-, bán: úgy látszik, hogy a lány elképzelte magának, hogyan Integet a kopasz, rövid nadrágban, az országúton.

„Már csak az hiányzik“ —> láttam a kopasz gondolatát, amikor a függöny hirtelen szétnyílt. És hangosan is kimond- fa:

— Már csak az hiányzik!

S egyszer csak átvillant valami az agyán: mint a neon- fény világított fejében egy gondolat: „Hiszen én valóban nem élhetek úgy, mint ez a fiú“l Felvillant majd kialudt ez a gondolat, mint az -előzőek, de mielőtt egy újabb átfutott volna az agyán, még egyszer csökönyösen visszatért: „Hiszen én valóban nem élhetek úgy, mint ez a fiúi“

Észrevettem, hogyan ráncolja a homlokát — megpróbált megszabadulni a gondoláitól, de ez a neonfényű gondolat makacsul visszatért, felvillant és kialudt. Majd új gondolat támadt nyomában: „És miért ne élhetnék?“ Bárcsak kialudna ez az arcátlan gondolat, de fel-felvillant, mintha ablakon keresztül látnám, ez az ötlet: „És miért ne élhetnék én is úgy? Megőrült ez az emberi Számtalan ostobaságot forgat az agyában, hogy elnyomja a neonfényű gondolatot:

„Persze, hogy élhetnék, miért is ne élhetnék ... Veszek egy táskát és... Telefonálnom kell még ma a főnöknek, igen, fel fogom hívni még ma a főnököt ... Miért mennék Lipcsébe. Lipcse német város, a rive- derci, Lipcse. Jó társaságom van itt, miért ne ... Pont. Semmiféle Lipcse nem kell nekem, popt..

S közben felvillant és kialudt újra: „Hiszen én valóban nem élhetek úgy, mint ez a fiúi“

Megérkeztünk az elágazáshoz Kamcsija feló, és megérintettem a vállát. Fékezett, felém fordult, és szomorúan így szólt:

— Elvigyelek odáig?

„Abból nem lesz semmi, öregem — gondoltam —, átlátok rajtad.“ És kiütöttem:

— Köszönöm, de Inkább más kocsival megyek- Szeretem, ha én rendelkezem a kocsikkal, és nem azok velem.

Rá se néztem a kopasz képernyőjére, úgy is tudtam, hogy mi zajlik benne, hanem a lányhoz fordultam, és megjegyeztem:

— Üdvözlöm Vaszkót, ha látja, mondja meg neki. Jó fiú. és mostanában jó dolga van.

Kinyitottam a kocsi ajtaját A konyt alatt megpillantottam Vaszkót, fehér ingben, kezében az én táskámmal, és nagyon kócosán. Tudtam, hogy legalább két napig nem lehet onnan elűzni. És azt is tudtam, hogy a kopasz majd beleőrül abba. hogy nem élhet úgy, mint én.

— Honnan ismeri Vaszkót?

— kérdezte a lány.

— Ismerem — feleltem, majd a kopaszhoz fordultam: — Ne hívja föl a főnökét, Lipcse szép város. Ügy hallom, hogy „ősi Lipcsének" nevezik.

A kopasz döbbenten nézett rám. még nem tért magához.

Már kiszálltam a kocsiból, amikor befordult elém egv kis teherautó, intettem neki...

— Köszönöm a szívességét

— kiabáltam visszafelé, és futottam. nehogy a teherautó nélkülem folytassa útját Komcsi iába A Mercedes kis ideig állt, majd szintén útnak indult.

... Hát ígv történt, barátaim, akár hlszsitek. akár nem. Te meg, Milcso. ne vigyorogj olyan ravaszul, mert tudom mire gondolsz. Most éppen az jár az eszedben: „Ugvan mi is lehet fi§ W+ ( az a fakutya?“

— Csakugyan — hagyta rá Milcso csalódott ábrázattal. — Csakugyan arra gondoltam. Te yill. 12. valóságos telepatikus vagy.

Miért nem foglalkozol inkább telepátiával? u

JUHÁSZ PÉTER fordítása ^