Új Szó, 1974. július (27. évfolyam, 153-179. szám)

1974-07-10 / 161. szám, szerda

A VISZONTLÁTÁSRA

M

ár hallottam a hírét. Valamelyik szomszéd faluban. Meg is nevezték: Moravcsik István, izsai ember.

Partizán volt. Partizán! Ez szépen, komolyan hangzott. Valaki rosszindulatéan, gunyorosan hozzátette. Olyan magacsinálta partizán. Folyton a kétszázötvenötöse után hajszo- lódik. Nem akarják elismerni.

A véletlen úgy akarta, hogy mégis elvetődjek a falujába; kezembe került a kilencéves magyar iskola Pionír-szervezetének krónikája, és ezt is a véletlen akarta. Lapoztam, lapozgattam benne, egyszeresek szép piros belükkel, csupa nagybetűvel rajzolt címre bukkantam. BESZÉLGET É- S F. K. Ezt mondta a cim. Alatta pedig, mindjárt az első sorban felfedeztem Moravcsik István nevét. Már nem emlékszem pontosan a szövegre, de körülbelül ennyit mondott eJ a név viselőjéről:

„Beszélgetést rendeztünk Moravcsik Istvánnal, hetvenegy éves izsai lakossal, aki partizán volt. Negyvennégy teléig egy vonatoszlopnál a magyar hadseregben szolgált. Decemberben Podkónlcén társaival együtt átállt a partizánokhoz. A brigád parancsnoka Volkov őrnagy volt, helyettese pedig Jozef Papala szlovák főhadnagy. A magyar katonák a brigádban is megmaradtak egykori parancsnokuk, Seregi Sándor hadnagy irányítása alatt. Podkonicéről csakhamar Balážera kerültek, ahol bunkerekben laktak. Benzines hordókból készített kályhákkal fűtötték őket. A szlovák lakosság látta el őket élelmiszerrel. Ruhát és lőszert a szovjetektől kaptak. Repülőgépekkel vetették le számukra. A németek gyakran közelükbe osontak és fölkiabáltak hozzájuk: — Magyarok, gyertek ki, nem bántunk titeket. Nem hittek nekik.

Moravcsik István a Szlovák Nemzeti Felkelés 20. évfordulóján emlékérmet kapott.“

Emlékérmet...

I

devaló, bátyám? Itt született?

— Itt — mondta Moravcsik István. — Izsai származék vagyok. \

Arcán, ajka körül, ráncos homlokán egy pillanatra derűs fény villant meg. Szeme simogató pillanatással rátapadt a régimódi bútorokra és a szoba falára. Tűnődött, hallgatott, és szótlansága mintha azt mondta volna, igen, otthon vagyok és ebben a házban, mert én építettem. Kibámult az ablakon, a kavicsos udvarra, majd el valahová a táj fölé boruló egekre, s akkor mintha azt mondta volna, itthon vagyok én ezen a földön, mert ennek porából vétettem.

A fény hirtelen kialudt homlokán.

Talán arra gondolt, hogy otthon lesz azok között is, akik már végképp elfáradtak, s végképp elpihentek, mert hetvenedik életéven tűi már ugyan mire várjon az ember.

Hallgatag, tűnődésre késztető szomorúságával küszködve végre megszólalt:

— Igaz, apám nem Izsán született. Kurtakeszi volt. — Egy pillanatra ismét elakadt. Kurtakeszi már nincs is a világon. Marcelházához csapták. Tárnok András gazda onnan hozta el apámat. Nyolc éves korában. Apátián, anyátlan árva gyerek volt.

Apátián, anyátlan gyerek.

Aztán munkásemberré növekedett, és ő, Moravcsik Boldizsár, lett István apja, és anyja Valé Ernerencia, izsai leány. A gazdáknál dolgoztak, meg az uradalmakban, vagy a komáromi Patrongyárban. Boldizsár erős ember voll. Házat épített az izsai Főutcán. Abban lakik most János, István öccse, aki nyolc éven ál a CSEMADOK elnöke volt Izsán. Volt egy bátyja is, az is István, de meghalt. Ahelyett született ő, aki már idős ember, de mindmáig élő, eleven ember. Ferencet, az öccsét agyonlőtték.

így mondta: — A Feri öcsémet agyonlőtték.

Különös, fejbekólintó történet. Nem Moravcsik István mondta el, mert akit közvetlenül érint, nem is tud róla beszélni. De a falu emlékezete kollektív emlékezet, és megőrzött minden fontos részletet. Moravcsik Ferenc fia, Béla Magyarországon élt. Megüzente apjának, hogy az unoka, a legkisebb Moravcsik megbetegedett. Ferenc átsétált a Duna jegén. Emberemlékezet óta így volt szokás. Ha valakinek sürgős dolga akadt odaát, vagy ideát, csak átsétált a Duna jegén. A közvetlen rokoni kapcsolatokból fakadó belső parancsolatok még a gondolkodó és óvatos emberek megfontoltságát is felborították. Valahogy így járt Ferenc is. Odafelé menet nem esett semmi baja. De visszafelé, faj, visszafelé! A finánc a Leányvárnál ágaskodó fahídról rálőtt a hazafelé baktató emberre. Ferenc megszédült. Vér buggyant ki a mellén, aztán elzuhant a Duna behavazott jegén. Onnan vitték haza — felravatalozni.

Moravcsik Ferenc kommunista volt.

Moravcsik Ferencet ‘január havában temették el. A falu emlékezete megőrizte a koporsója felett elrecitált siratóéneket

is:

Hozzád szólított a szeretet, jó fiam,

tehozzád vitt utolsó utam;

reád, kedvesedre és

unokámra

szálljon az ég áldása.

M

oravcsik István is, én is — mindketten a lesújtó történetre gondoltunk. Az idős ember végre felvetette fejét:

— Alig töltöttem be tizenegyedik évemet, már bejártam Komáromba, a Patrongyárba. Kitört a háború, dolgozni kellett.

Hol itt, hol ott kereste a kenyerét. Télen a Patrongyárban. Tavasszal meg nyáron a Gyula-majoron, Messzingernél, vagy más bérlőknél. Gyomlált, kapált, résztaratott. Vagy ismét Komáromba vetődött a csatornaépítéshez, útjavításhoz. A polgári köztársaság alatt elvergődött egészen Trebinig meg Trutnov tájára, ahol vasutat építettek akkoriban.

Aztán ... aztán újra kitört a háború. Akkoriban a Magyar Olajműveknél dolgozott.

— Kőműveskedtem, meg ku- bikoltam, — mondta. — Tologattuk a követ.

Negyvennégy augusztusában vonultatták be a magyar hadsereghez. Beosztották egy vonatoszlophoz és Lengyelországba vezényelték. Alig értek el Lengyelországba, hirtelenében visszafordították őket. Novemberben Kárpátalján át Szlovákia területére ért szekérsoruk. December közepe táján már Banská Bystrica alatt jártak.

— Szálláscsinálónk Podkoni- ce előtt előrevágtatott. Betért a faluba, visszafelé jövet azt mondta, sok ott a partizán. Nem baj, csak azért is odamegyünk, mondta Seregi Sándor, a hadnagyunk. Jóravaló tanítóember volt, valahonnan Erdélyből szakadt közénk.

— Az a Seregi valóban jóravaló ember volt — ismételte Moravcsik István. — Azt mondta, nem megyünk Németországba! Nem mentünk. Az egész szekérsor bevonult Pod- konicére. Átálltunk a partizánokhoz. Minden szekeret, a rajtavalókkal együtt és minden fegyvert átadtunk a partizánoknak. Az én szekeremen volt néhány nyereg, cipőtalpnak való is, meg kötőfékek. De volt liszt, bab, hús is. Azt meg is sajnáltam. Vagy két órát töltöttünk a faluban. Megcsapoltunk egy hordó bort, hát iddo- gáltunk. Jókedvre derültünk. Nem soká tartott, még azon az estén átmentünk Balážera. Ott szakaszokba osztottak, újra felszereltek bennünket.

— Hogy mit csináltunk?

— Hát mit csinál a katona! Parancsot teljesít, önként vállaltuk, annál inkább teljesíteni kellett. Már karácsony napján szolgálatba álltam. Nem

igen jutott idő karácsonyozní. Őrségbe jártunk. Az utakat figyeltük. Engem épp újév napján osztottak be géppuskához.

— Igen. Tűzharcra is gyakran sor került, mert a németek minduntalan rénktármu tak. Bekerítették Kalištéť, és februárban, épp Málvás napján, Priechodnál er/s n belőttek bennünket. Aknavetővel és gépágyúval lőttek ránk. Volt egy magyarországi fiú, Kiss Mátyásnak hívták, épp a neve napján zúzta be a hálát egy gránátre- pesz. Belehalt sebesülésébe. Kónyát, a Surány környéki gyereket is ott lőtték agyon. Elfoglalták a falut, és mikor visszaszorítottuk őket, felégették. Márciusban, mikor Brezno felé vonultunk, és elhagytuk Balážet, azt is felégették.

Felégették. Felégették. Mintha az ő ifjúságát és férfikorát is felégette volna valaki.

E

lnéztem a kezét. Megfáradt idős ember keze volt. Ott remegett, pihent a fehér abrosszal terített asztalon. Alatta egy sustorgó, gyűrődött újságlap, rajta bekeretezett két hasáb, felettük kiáltozó betűk: Egy találkozó elé — (Felhívás a „Halál a fasizmusra“ partizánegység volt harcosaihoz).

— Hiszen ez volt István bátyám brigádja — mondtam a betűkre meredve.

— Volkov szovjet őrnagy és Papala főhadnagy brigádja —• mondta Moravcsik István, és nagyon fáradt, rekedt, öreges volt a hangja.

— Irt már levelet? Jelentkezet a szerkesztőségnél!

— Nem írtam — mondta. — Nem ismertem Söjtőrl se Eh- berlinget. Egykori parancsnokunk Seregi Sándor hadnagy volt.

Seregi Sándor!

Beleolvastam hirtelen a felhívás szövegébe. Dr. Ehberling Dezső és Bőjtör János egykori egysége egy határvadász zászlóalj volt. És Moravcsik István vonatoszlopnál szolgált. Akkor ...

Nem gondoltam végig a következtetést. Az új tények felbukkanása mindig örömmel tölt el, de ...

— István. bátyám, meg tud nevezni valakit, akivel együtt állt át a partizánokhoz. Valakit, aki itt él az országban.

Értetlenül, szomorúan rámbámult.

— Talán a herényieket — mondta végül. — Hárman voltak. És ők tanúskodtak nekem a kétszázötvenötösömhöz.

— Mikor adta be azt a kérvényt?

— Hány éve? Hány éve, már, istenem!

Nem tudta. Nem jutott eszébe. Megfáradt idős ember volt és cserbenhagyta az emlékezete.

— És a hetényiek? Megkapták már a kétszázötvenötöst.

— Nem tudom. Meghaltak. És nekem se kell már semmi. Nem teszek már egy lépést se.

— A nevük. A nevük, István bátyám.

Meghaltak. Mindhárman

meghaltak — mondta komoran maga elé bámulva. Aztán mégis felvillant a szeme.

— A Psenák Baltazár! Páti gyerek volt, nálam egy évvel fiatalabb.

— Ott él Paton?

— Beköltözött Komáromba.

Nem tudta a címét. Nem tudta.

— Beköltözött, de nem tudom, merre lakik. Valaki azt mondta, hogy beteg. Nagyon beteg.

Megyek! Megyek Psenák Baltazár után, ha kell a kórházba, megyek a hetényiek után, ba kell a temetőbe, mondtam, de csak magamban, nehogy félreértsen a megkeseredett, megfáradt öregember.

A kavicsos udvaron vettünk búcsút egymástól.

— A viszontlátásra.

— A viszontlátásra.

Lehajtott fejjel ballagott

vissza a húz ajtaja felé. A konyhaajtó felé. Fáradt volt a lépte, öreges minden mozdulata. S akkor én is megéreztem azt a soha véget nem érő fáradtságot, amit a folyton ébredező és sose teljesedő reménységek hagynak maguk után az ember lelkében és múlandóságra ítélt, szomorú testében.

HABI TIBOR

Be Ipolitikai kom mentár

FONTOS LÁNCSZEM

A nemzeti bizottságok munkájában az ösztönösséget mindenütt felváltotta a tervszerűség. Míg egykor főleg a legégetőbb feladatok elvégzésére irányult a tevékenységük, ma már az elért eredmények lehetővé teszik számukra az előretekintést és olyan akciók megszervezését, lebonyolítását,, melyek homlokterében az ember, a róla való gondoskodás, a környezetvédelem áll. Ezek közé tartoznak a nemzeti bizottságok részvételével megrendezett országos versenyek is.

A trnavai és a galántai versenyfelhívást a Banská Bystri- ca-i és a martini követte. A főleg környezetszépítő munkák végzésére mozgósító verseny milliárdos értékekkel gyarapította szocialista társadalmunkat. A nemzeti bizottságuk ezzel nem tettek pontot a versenyek után. Oj formákat keresnek és kiterjesztik a nemes vetélkedést a hatáskörükbe tartozó jzerveikre is.

Húsz évvel ezelőtt hívták életre a városi és a helyi nemzeti bizottságok mellett működő, polgári ügyekkel foglalkozó testületeket. Munkájuk az évek folyamán egyre javult, tevékenységük skálája a követelményekkel együtt nőtt. Már nem szorítkoznak csak az alapszabályzatban lefektetett feladatok teljesítésére, hanem azon túlmenő, érdemdús tevékenységet is kifejtenek. A Szlovák Nemzeti Felkelés 30. évfordulójának tiszteletére a pezinnki és a prievidzai járásban levő koši városi, illetve helyi nemzeti bizottság polgári ügyekkel foglalkozó (estülete országos versenyfelhívást hirdetett meg, mely az SZSZK-ban nagy visszhangra talált. A felhívás két fő pontja a következő volt: növelni a polgári ügyekkel foglalkozó testületek munkájának minőségi színvonalát és maradéktalanul teljesíteni azokat a feladatokat, melyeket ennek a szervnek a munkája további javítása érdekében pártunk XIV. kongresszusa tűzött ki.

A kerületi és a járási értékelések alapján a második forduló döntőjébe tizenkét testület került. A verseny első kategóriájának győztese a Kušice-óváros Körzeti Nemzeti Bizottság polgári ügyekkel foglalkozó testületé lett. További sorrend: Érsekújvár, a bratislavai második számú körzeti nemzeti bizottság. Őket követi a Verebélyi Vnb és a Nitrai Járási Nemzeti Bizottság. A második csoportban első a Le voéai Vnb, második a Kultai Hnb (újvári járás) polgári ügyekkel foglalkozó testületé. A Bratislava—Petržalka Városi Nemzeti Bizottság 1745 ponttal a harmadik és a versenyfelhívás egyik intézője a Koši Hnb 1567 ponttal a negyedik helyre került. A harmadik kategóriában a Štrbai (poprádi járás) Helyi Nemzeti Bizottság lett az első.

A polgári ügyekkel foglalkozó testületek főleg a szocialista embertípus kialakításának igényes munkájából veszik ki a részüket. Tagjaik névadó ünnepségeket, ezüst, arany és gyémántlakodalnrakat, polgári temetéseket szerveznek. Figyelniük fókuszából nem esnek ki a elhagyottan élő, idős emberek, de foglalkoznak a tanuló ifjúság — főleg a SZISZ- tagok — nevelésével is. Munkájuk a hozzáértésen kívül emberséget, megértést, türelmet igényel, éppen ezért a legnagyobb elismerés illeti azokat, akik e nem fizetett társadalmi munka végzésén kívül még az országos versenybe is bekapcsolódtak. A nyertesek és a jő helyezéseket elért csoportok munkamódszereit át kell venniük azoknak a polgári ügyekkel foglalkozó testületeknek, melyeknek a tagjai mérsékeltebb eredményeket érnek el. Ennek legjobb formája a veliik való személyes kapcsolat megteremtése, melynek keretében a jó eredményeket elért testületek tagjai átadhatják értékes tapasztalataikat.

A polgári ügyekkel foglalkozó testületek fontos láncszemei a nemzeti bizottságok tevékenységében, ezért a XIV. pártkongresszus határozatának a szellemében mindenütt teret és lehetőséget kell biztosítani munkájuk színvonalának a további növelésére. Ezt célozta az országos verseny is, melynek az eredményei mindannyiunk javát szolgálják.

KOMLÚSI LAJOS

A földmérők és a metró

A metró építése elképzelhetetlen volna a földmérők segítsége nélkül. Különösen az „A“- útszakasszal kapcsolatos, mélyen a föld gyomrában történő fúrások igényelnek pontos megbízható számításokat — jelentette ki prágai sajtóértekezletén František Šilar főföldmérő, rámutatva a rendszertelenül, pontatlanul végzett felmérésekkel keletkező milliós károkra. Ezeknek a károknak a megelőzésére irányultak a földmérőknek már a „C“-útvonal építésekor eszközölt szervezési és műszaki intézkedései, melyeknek keretében a metró alagútjalt és állomásait állandó ellenőrzéseknek vetik alá. Éjszakánként végzett felméréseik célja ma is az esetleges deformációk, illetve a talaj- süllyedés megakadályozása.

Az épülő „A“-útvonalon ezenkívül az alagutak és állomások irányát és magasságát millimé- ternyi pontossággal kell meghatározniuk, hogy 30—50 méter mélységben se mutatkozzon eltérés a tervrajztól. A földmérők

további feladata az alagutak elkészültével a vágányok pontos lerakása, valamint a földalatti vasút építése által érintett felszíni épületek biztonsági szempontból történő ellenőrzése.

Földmérőink a szovjet tapasztalatok felhasználásával eredményesen dolgoznak, tehál ismereteiket hazai munkatársaikon kívül a metrójuk építésére készülő és a nehézségeket elkerülni igyekvő varsói és sz6- fiai földmérőkkel is szívesen megosztják.

A földmérőkben mutatkozó hiány következtében a szakemberek feladataikat munkájuk racionalizálásával, a tudományos-műszaki fejlesztésével, valamint a káderek nevelésével, pl. a szocialista versenyek megrendezésével igyekeznek megvalósítani. Két kollektívájuk a VIII. szakszervezeti kongresz- szus címének a tulajdonosa, két további pedig a szocialista munkabrigád címért versenyez. Feladataik teljesítését szolgálják korszerű gépeik és mérőeszközeik is. —km—

Könözsi István felvétele