Új Szó, 1974. július (27. évfolyam, 153-179. szám)

1974-07-25 / 174. szám, csütörtök

Irodalmunk szemléje-e az Irodalmi Szemle?

Úgy vélem a legrosszabb

dolgok egyike, ha valakiről, vagy valamiről alig vesznek tudomást. Ez a megcsappant érdeklődés rendszerint nem ok nélküli, mindig valami fogyatékosságot, orvoslásra váró problémát jelez. Az utóbbi években csaknem ilyen helyzetbe kerüli egyetlen irodalmi folyóiratunk, az Irodalmi Szemle is. Országjáró útjaim során pedagógusoktól, diákoktól, munkásoktól, mérnököktől és másoktól kérdezősködtem, mi a véleményük erről a folyóiratról. A megkérdezettek túlnyomó többsége egyformán válaszolt: nem olvasom, már régóta nem vásárolom. A kevesek közül, akik aránylag rendszeresen veszik kezükbe a folyóiratot, sokan azt felelték, hogy meglehetősen hullámzó a színvonala.

A javulás felé vezető út első lépcsője véleményem szerint az, hogy értékeljük u lap koncepcióját, szerkesztési, érdeklődési területeit, s a megjelent írások eszmei és művészi színvonalát. Nem valamiféle „mog- kövezési“ vagy egyéb rosszindulatú szándék vezérel bennünket, hanem elsősorban a jóakarat, hogy segítsünk újra népszerűvé és színvonalasabbá tenni irodalmi folyóiratunkat.

Vizsgálódásaink elején nem árt leszögezni, hogy az Irodai mi Szemle koncepcióját objektív okok is befolyásolják, mo lyek miatt nehéz ezt a lapot más hasonló profilú, akár kisebbségi folyóirattal összehasonlítani. Az objektív okok egyike, hogy nincs magyar nyelvű társadalmi és művészeti folyóiratunk, s emiatt az Irodalmi Szemlében a szépirodalmi anyagon és a kritikákon kívül rendszeresen jelennek meg más művészeti ágazatokat értékelő, avagy különböző társadalomtudományok területéről származó elemző írások, melyek befolyásolják a lap arculatát. Ebben úgy érzem, nincs is semmi kivetnivaló, különösen akkor, ha a szerkesztők a szép- , irodalmi anyagon kívül csak a színvonalas, s a lap küldetésének megfelelő írásokat kozlík.

Meggyőződésem, hogy a lap arculatát és színvonalát nem csak objektív, hanem szubjektív okok, magyarán hibák is befolyásolják. Ezek közül első helyen említem meg, hogy nem eléggé rajzolódik ki u lap koncepciója. Az egyes számokban meglehetősen sok a rendszertelenség. Olvasás közben az az érzésünk, hogy az egyes lapok anyagát csaknem teljesen a „kínálat“, vagyis a behozott, beküldött stb. anyagok szabják meg. Nem érezzük a szerkesztők munkáját, akik bizonyos szempontok alapján csoportosítják, rangsorolják az írásokat. Példákat az idén megjelent hat

számból hozunk fel. A januári számban olvashatjuk Tőzsér Árpád: Vissza önmagunkhoz

című figyelemre méltó írását a népdalokról, amely az előreláthatólag idén decemberben megjelenő palóc népdalkötet előszava, jó lett volna néhány népdalt is közölni a tanulmány mellett, mert így — bármenynyire is értékesek Tőzsér Árpád sorai — hiányérzetünk támad.

A már említett pbjektfy okokat figyelembe véve sem értjük miért a Szemle közli a Két agrártorra dalom Magyarországon című könyvrecenziót, amely mindenképpen más folyóiratba kívánkozik. A márciusi és az áprilisi számok szerkesztésénél szerintem meg kellett volna gondolni, hogy nem Jenne-e szerencsésebb, ha valamelyik magyarországi filológiai vagy kritikai folyóirat közli az aránylag nagy jegyzetapparátussal kiegészített Balassi

Bálint és a horvát petrarklsták című tanulmányt.

Enyhén szólva furcsa megoldást választott a szerkesztőség az áprilisi számban, amikor „anyagtorlódással kapcsolatos szerkesztőségi meggondolás ból (...)“ csupán néhány jelenetet közöl Szabó Béla

Menyasszony című drámájából, s azokat meglehetősen pontatlan ismertetéssel köti össze.

A júniusi szám több értékes, a Szlovák Nemzeti Felkelés 30. évfordulójához kapcsolódó

anyaga is elszürkül a nem eléggé átgondolt elrendezés miatt.

Túl széles határok közt ingadozik az idei számban meg jelent írások színvonala is. Több jól sikerült prózát ( Rácz Olivér, Duba Gyula és mások tollából J és verset /Ozsvald Ár pád: Ha meghal a tenger, Kul csár Ferenc: József Attila emlékére stb.) olvashatunk. Figyelemre méltó volt a Szemeivé nyék szocialista prózánk előzményeiből című válogatás is. Sajnos nem hiányoznak u vitatható értékű alkotások sem. Véleményem szerint a kétség telenül tehetséges Varga Imre további költői fejlődésének sem tesz jót, ha ennyi különböző színvonalú verssel szerepel folyóiratunk hasábjain. Elvben igaza van méltatójának, Kon- csol Lászlónak, aki Varga Imre versei kapcsán többek közölt azt írja, hogy legyen türelem niel az olvasó egy egy nehe zebben nyíló vers vagy kép iránt. Amit én nem értek — folytatja a gondolat — az nem feltétlenül érthetetlen; amit nem értek ma, az holnap-hol- napután számomra is megvilágosodik. Ez így elméletben igaz, csakhogy a közölt versekben akadnak olyan sorok, melyek aligha lesznek valamikor is érthetőek, ugyanis — enyhén fogalmazva — egyszerűen zavarosak, érthetetlenek. Jómagam sem kételkedem ab bán, hogy Varga Imre néhány kortársához hasonlóan úgy

lesz egyéni hangvételű, modern, „s hála istennek olcsó vigaszt le nem író“ (Roncsolj költő, hogy a sokrétű olvasóélmény elraktározása, s az egyéni kísérletezések után versei a fejtörésen túl esztétikai élményt is nyújtanak. Ez a másoknál is megnyilvánuló bizalom azonban nem lehet ok arra, hogy reprezentáns folyóiratunkban kétes értékű, avagy sikertelen verskísérletek is napvilágot lássanak.

Néhány tanulmány, recenzió értéke is vitatható. A „Dózsa György unokája vagyok én“ című írásból például talán az első fejezetet kivéve alig tudunk meg többet, mint ameny- nyi a történelemkönyvekben olvasható. Nem tudom hányán olvasták végig — és milyen eredménnyel — A stílus hírértéke című könyv recenzióját. Miután átvergődtem a bonyolult, túlzsúfolt mondatok halmazán, újra tudatosítottam, amit a szerzőn kívül a szerkesztőknek is nemcsak tudni, hanem alkalmazni is kellene: tudományos szintű munkára is érvényes a világos, szabatos és magyaros fogalmazás követelménye. Egyébként erről a könyvről a Valóságban és a Korunkban olvashattunk igényes, ám nyomon követhető recenziót.

S ha már a fogyatékosságokat soroljuk fel, meg kell említenünk, hogy jó lenne szélesíteni elsősorban a Figyelő ro vat horizontját. így a hazai események méltatása mellett időről időre megfelelő tájékoztatást kapna az olvasó a baráti országok irodalmi életének eredményeiről és problémáiról.

Nem lennénk tárgyilagosak, ha uz Irodalmi Szemle eléggé alacsony példányszámáért, s az egyes számok eléggé vál takozó színvonaláért csak né hány szerkesztőt okolnánk. Rajtuk kívül el kell gondolkodni az írószövetség magyar szekciója vezetőinek és tagjainak is, hogy miben és mennyiben támogatják a felelős szerkesz tők munkáját. S nem segíti elő a fejlődést a közvéleményünk nagy részének közönye, érdektelensége sem, hiszen a színvonalas irodalmi élet nélkülözhetetlen „kelléke“ a-kulturált, aktív és az irodalmat pártoló „felvevő réteg“, vagyis az olvasótábor.

Senki sem vitathatja, hogy az Irodalmi Szemlének szocialista kulturális életünkben semmivel sem pótolható szerepe, küldetése van. Elsősorban ez a folyóirat hivatott arra, hogy művelődéspolitikánknak megfelelően aktivizálja irodalmi és kulturális életünket, s a közölt írások segítségével is befolyó solju közvéleményünk tudatát, ízlését, esztétikai igényét. Nem közhelyként írjuk le: az eddiginél jóval többet kell tenni azért, hogy ez a folyóirat eredményesebben tölthesse be küldetését.

SZILVÁSSY JÓZSEF

Nádszegen új utca épült

Ifjú művészek bemutatkozása

Érdekes vizsgaelöadásak

hogy maga a szövegkönyv is, melyből ugyan nem hiányzanak a jó színpadi helyzetek, de inkább csak egy mosolygós-bájos komédiára alkalmas, mint sziporkázó vígoperára. A szövegkönyv tehát nem öszLönözte kellőképpen Verdi megbénult fantáziáját s így nem csoda, hogy a Rossini—Bellini hatást tükröző zene a kortárs közönséget nem elégítette ki.

Ma azonban, mikor Verdi ifjúkori művei Európa-szerte reneszánszukat élik, roppant tanulságos volt ezt az operát is bemutatni, mely sokban hozzájárul a Verdl-életműről kialakult kép teljesebbé tételéhez. A növendékek szepontjából pedig egyenesen ideális stílus- gyakorlat vokális tudásukat egv kimondottan „bel cartto“ mű betanulásával fejleszteni.

Az aprócska színpadon stílusos díszletek között és ízléses jelmezekben — L. Salvová és M. Polónyiová növendékek tervei alapján, a bemutató közönsége egy meglepően jól pergő, ritmusos előadást látott. Ebben a megállapításban rejlik azonban az est második ellentmondása, ugyanis Branis- lav K r í š k a pompás rendezésében a színészi játék és mozgáskultúra szinte háttérbe szorította a vokális produkciót. Mert bizony a négy diplomázó művészjelölt növendék énekteljesítménye nem volt mindenben kielégítő. Az egyértelmű abszolutóriumot csak Jana B i 1 - lová-Stracenská érdemli ki, jól képzett, hajlékony és szépen csengő hangjával. Partnere, Jozef Benedlk rokonszenves teljesítményét beárnyékolta nem egészen tiszta artikulációja. Angela Vargico- v á, a másik női főszerepben láthatóan énektechnikai problémákkal küzd és a hallottak alapján ítélve frazeálásának stílusosabbá tételére kell a jövőben törekednie. Enrico ManDl „karcsú“ tenorja a magasabb fekvésekben válik szép színűvé, a középregiszter kiművelése azonban még szorgalmas és kitartó munkát igényel. A vendégként közreműködő Anton Kuriíav a, aki különben csak egy évvel ezelőtt diplomázott, jó teljesítményt ny/ú jtott.

A legfiatalabb pianista generáció egyik reménysége Tatjána L e 11 k o v á, tehetsége alapján abban a szerencsés helyzetben volt, hogy vizsga- programja keretében két alkalommal is közönség elé léphetett. Először szólóestet adott, majd a Szlovák Filharmónia tagjaiból alakult zenekar kíséretével Beethoven IV. G-dur versenyművét szólaltatta meg. Nagyon előnyös volt játékát két ízben is hallani, mert így a felkészültségéről és művészi profiljáról kialakult kép lényegesen kedvezőbb és egységesebb. Szólóestjének műsora, melyen Bach, Brahms, Ravel, Chopin és Dibák ritkábban megszólaltatott művei hangzottak fel, túlméretezett volt. A két Brahms mű közül elég lett volna az op. 117-ben foglalt 3 Intermezzot előadni a műsor első felében. Talán ennek a túlméretezettségnek is a következménye, hogy az összbenyomás ezen az estén, annak ellenére, hogy szolid szintet ért el, nem volt egységes, mert az ihlet és a művészi megnyilatkozás helyett inkább egy iskolás pedantériát jellemző motorizmus uralkodott. Zongorahangjából így főleg a Ravel műben hiányoztak a színek és a bil- lentés árnyaltsága. Chopin h- moll szonátájának megszólaltatása viszont — mintha erre koncentrált volna, mert ebben a műben mutatkozott meg az ifjú művésznő képessége a legegységesebben — szépen sikerült. És ez a szellemi telítettség, mely éppen ebben a Chopin műben csillant föl, bontakozott ki teljes pompájában a Beethovep Zongorahangverseny tolmácsolásakor. Szép produkció volt ez, mely a pianista rátermettség mellett már ihletés kifejezésgazdagságról is tanúskodott. A jövőre nézve biztató, ha egy a kezdet kezdetén álló művészegyéniség éppen Chopin és Beethoven műveinek tolmácsolásával nyújtotta a leghitelesebbet.

VARGA JÓZSEF

Az évadzárásnak mindig bensőséges, ünnepi, de egyben izgalommal és várakozással teli eseménye a vizsgaelőadások és diplomahangversenyek sorozata. Az ifjú művészjelöltek, akikből a holnap művészgárdája verbuválódik majd, ekkor mutatkoznak be a közönségnek és adnak számot főiskolai tanulmányaik eredményéről.

Az egyik eseményszámba menő vizsgaelöadás a Zeneművészeti Főiskola, a VŠMU operaszakos növendékeinek produkciójához fűződik. Furcsa ellentmondás azonban, hogy az igazi eseményt nem az ifjú művészjelöltek teljesítménye jelentette. hanem a vizsgadarab megválasztása. A bratislavai főiskolán ugyanis az évek folyamán az a szokás alakult ki — például a budapestivel ellentétben — hogy a végzős növendékek egy teljes operát adnak elő és nem különböző operákból kiragadott részleteket. Ennek a hazai gyakorlatnak idén az volt a felfedezés számba menő meglepetése, hogy a stúdióelőadások vezetője és rendezője Branislav Kriška, olyan művet választott ki, mely hazánkban még nem hangzott fel, s így pontosan 134 évvel a milánói Scalában lezajlott bemutató után, most volt csak az ősbemutatója. Maga a mű pedig nem más mint Giuseppe Verdi második műve, az „Ál-Szaniszlú avagy a pünkösdi királyság“ címet viselő első vígoperája volt.

A mű sorsáról tudni kell azt, hogy a maga idejében csupán egyetlen előadást ért meg, mert bemutatóján csúfosan megbukott. Figyelembe véve azonban a körülményeket és tényeket, melyek komponálás közben a 26 éves Verdire zúdultak, a kudarcon aligha lehet csodálkozni. Alig két év leforgása alatt ugyanis két gyermeke után ifjú feleségét is el kellett temetnie. A színházhoz viszont, a már akkor is híres La Scalához, mely első művét előzőleg diadalra vitte, kötötte a szerződés, melyet felbontani nem lehetett.

A bajt tetézte még az a tény is. hogy „repertoár megkívánta különleges okokból“ szerződése éppen egv vígopera komponálására szólt. Gyászterhes lelkiállapotban, összetört lélekkel sikeres vígoperát komponálni — egyenlő a lehetetlennel, főleg ha még figyelembe vesszük,

■ Brenoblfi-ban a közelmúltban rendezték meg az első nemzetközi diákfilmfesztivált, amelyen 22 ország diákfilmesei mulatták be alkotásaikat. A zsűri a díjakat két szovjet, egy-egy magyar, jugoszláv, algériai, finn, angol és indiai filmnek ítélte, oda.

B Művészeti kiállításuk cseréjében egyezett meg a Szovjetunió Művelődésügyi Minisztériuma a New York-i jelenkori művészetek múzeumával, a a Metropolitannal. Ennek értelmében a jövő év tavaszán megrendezésre kerülő kiállítások egy részét a látogatók mindkét országban megtekinthetik.

Tóthpál Gyula felvétele