Új Szó, 1974. július (27. évfolyam, 153-179. szám)

1974-07-22 / 171. szám, hétfő

Bajor Andor:

Megérdemeljük-e?

Állítólag Padláskai kartárs hajdanában annak köszönhette a sikerét, hogy helyesen tudta fölvetni a kérdéseket.

Valójában azonban mindig ugyanazt a kérdést vetette föl, de az annyira meglepő volt és olyan drámát, hogy a jelenlevők gondolkodóba estek, vagy ami ennél ts több: úgy tettek, mintha elgondolkodnának.

Amint beszélik, először az étkezdében lépett föl Padláskai, egy tányér krumplilevessel.

Az ég felé fordította kidülledt, vizenyős szemét, karját a magasba emelte, mintha asztali áldást szeretne mondani.

Aztán a beállott csendben felkiáltott.

— íme, a krumptilevesi De va/on megérdemeljük e?

Az emberek erre letették a kanalat és maguk elé bámultak. Senki se tudta, mi a helyzet.

Csak akkor nyugodtak meg valamennyire, amikor a drámai feszültségben fölhangzott Padláskai szürcsölése, sőt csám- csogása.

Talán ez a jelenei nem rög ződik bele az emberiség jótékony emlékezetébe, ha egy hét múlva a szakszervezet gyűlésén nem kerül szóba,' hogy a reumasokat június elsején tengerre küldik. Akkor minden világos volt, legfennebb arról lehetett volna vitatkozni, hogy használ-e a hideg tengervíz a reumának.

De fölállt Padláskai, kitárta a karját, dülledt szemével megbénította az elnökséget, azután beszélni kezdett.

— Mi reumások — mondta elszántan — mindig elöl haladtunk és igyekeztünk megelőzni azokat, akiknek még reuma nem jutott a múltban. De most mégis megkérdem ennyi boldogság és fürdőjegy láttán, hogy vajon megérdemeljük-e a bizalmat?

A csend sötét volt és nyomasztó. Először az elnök kezdett el lelkesedni félig hipnotikus állapotban. De rövidesen mindenki tapsolt, hogy a nehéz kérdést eltapsolja a közelből.

Padláskai lényegében a reumások hozzászólójaként alapozta meg hírnevét.

Egy hónap múlva már az emelvényen ült és a tánccsoport sajátos szempontjait képviselte.

— Mi egyszerű táncosok, férfiak és nők — kezdte meglepő szövegét — bármikor kivesz- szük a részünket, ha táncolni kell. De ehhez mindent biztosít számunkra intézményünk: ruhát, dobogót. Es lábait

Majd amikor egyesek szemében fölfedezte a bizonytalanságot, még határozottabban magyarázta.

— Igenis: lábat, a mi lábunkat, amelyen bármikor bátran megállunk, és lelkesen táncolhatunk. De — kiáltotta kétkedve — vajon megérdemeljük e?

A kérdés nehézzé tette a terem levegőjét, hallatszott, amint egyesek csak nagy erőfeszítés árán szuszognak.

Maga az elnök is kereste a szavakat, amikor Padláskainak válaszolt.

— Szerintem — magyarázta

— a táncosoknak valóban csak addig van alapjuk, amíg megállnak tánc közben a lábukon és ezt igyekeznek kiérdemelni lelkesedésükkel és táncukkal. Köszönjük meg Padláskai kartársunknak, hogy tennivalóinkra figyelmeztet'

Ez a nem egészen átgondolt szöveg azonban kevésnek bizonyult. A gyűlés vezetője már nem fogta át az összes kérdéseket és alig érzékelte a tennivalók összefüggését.

Így egy hónap múlva már Padláskai emelkedett elsőnek szólásra az emelvényen.

— Elvtársak — mondotta —, mi itt gyűlést tartunk, békén beszélgetünk, amikor Pupákiá bán halomra lövik a kókuszdió termelő sombrerókat. Ezért a gyűlést megnyitom, de vajon megérdemel/u) e?

A tagok lehajtották a fejüket, mert a történelem súlya a nya kukra nehezedett. Görnyedten ültek és nem tudtak máshová

nézni, mint a cipőjük orrára.

— Hol van .. Pupákia? —

kérdezte valaki leszegett szemmel.

Padláskai széttárta a karját.

— Hol van Pupákia? — ismételte lendületesen —, ezt csak az tudja, aki megérdemli.

Aztán hozzátette.-- Még én magam sem tudom, mert sokat kell addig harcolnom, amíg előttem minden megvilágosodik, Pupákia helye is.

Ettől kezdve havonta ismételte a szívbe markoló kérdést.

— Vajon megérdemeljük-e az új üzemeket? Az épülő hidakat? A vízi erőműveket?

Egy fél év múlva magasabb beosztásba helyezték, mert az intézmény nem érdemelte már meg önzetlen lelkesedését.

Es ő tovább ismételte eredeti és meghökkentő kérdését: még az egyik központi kiküldöttet is zavarba hozta, mert megkérdezte: vajon megérdemeljük-e az ő érdeklődését?

Több év telt bele, amíg kiderült, hogy semmit sem tud a lelkes és zaklató kérdésen kívül, amit úgy ismétel, mint a papagáj.

Végül is a régi intézményhez került vissza, tisztviselőnek. Ezt udvariasan közölték az egybegyűltekkel.

— Mától kezdve itt dolgozik Padláskai kartárs, és kimutathatja lelkesedését és tenniaka- rását, szakértelmét.

— Vajon megérdemeljük-e?

— kérdezte Padláskai gépiesen.

Egy régi munkatárs válaszolt:

— Legyen nyugodt: a történteket maga is, mi is megérdemeljük.

Eresz csordulatán, nyájas tavaszi szélben szívesebben töpreng az ember, mint egyéb esetben.

— Min töprengsz? — kérdezte Kornél.

Csak úgy ..hogy milyen Jő nevetni. Hogy mért olyan jó veled nevetni? Mikor ismertük mi meg egymást?

— A suliban. Mögöttem ültél, és tépkedted a hajamat. És én hagytam. Nagy ragyáim voltak az arcomon, és azt mondtad a hangomra, olyan mint a medvéé. Mit akarsz most ezzel? Hozzám tartoztál mindig. Később azt mondtad, mint férfi fis hatottam rád. És mint ember is.

— De mást vettél el feleségül, Kornél! Nem is kérdezem, hogy miért ... és most itt vagy.

— Te hívtál, Viola, őszintén szólva, reménykedtem, hogy újra kezdhetjük, hiszen elváltál a férjedtől.

— Igen, elváltam én is. Elváltál te is. Nem tudjuk mért kötöttünk házasságot, nem tudjuk mért váltunk el.

— Tegnap még nagyon jól meg tudtad indokolni. Azt mondtad, a férjed semmit sem akart. Ezért váltál el. 4Semmit nem akart, csak leélni az életét.

— Nézd, hogy ugrál ott egy veréb, nézd!

Nevettek. Mindenen nevettek.

Kornél megsimogatta Viola haját.

— jó veled lenni. Mindig csak veled lenni! Ez már maga tartalommal töltené ki az életemet.

— Ha még egyszer kezdeném, nem lennék őszinte. Pedagógus voltam, szerettem a munkámat, férjem volt... voltl Akivel jól megvoltunk. Igen jól. Volt gyerekünk, akit közösen szerettünk. Otthonunk, ahol minden engem tükrözött. Most a gyerekem nálam van, egyedül nevelem, pedagógusállás helyett gépírónő vagyok egy vállalatnál, nem beszélve arról, hogy nincs önálló lakásom, a gyerekem nem mondhatja azt, hogy „haza megyek“, mert egy albérlet azért soha nem lesz otthon.

— Akkor próbáljátok meg tiszta lappal kezdeni.

— Én is gondoltam már erre. És hidd el, már meg is aláz- kodtam előtte. Én magam ajánlottam föl, hogy esküdjünk össze, és azután olyannak fogom elfogadni, amilyen ... Erre aztán, tudod mit válaszolt? Hogy majd levélben fog felelni. Az indoklása is nagyon jó. Azt mondja, ha velem van, egyből a hatásom alá kerül, és akkor nem azt válaszolja, amit akar, hanem azt, amit én szeretnék hallani. A levél persze nem jött meg. Minek egy levelet megám, ha egyszer az meg- írhatatlan ... Hát e« van.

— Ne töprengj már fölötte, Viola.

— Én akartam elválni, hiszen tudod. Azt mondtam, hogy már nem szeretem, azt pedig nem kívánhatja tőlem, hogy együtt éljek vele, amikor már nem köt hozzá semmi. így

mondtam, s nem gondoltam a gyerekre. Pedig a férjem puszta jelenléte családdá változtatna bennünket. Otthonunk lenne, mint ahogy volt, és apja lenne a fiamnak.

— Amennyiben nem udvarol másnak.

— Nem udvarol másnak. Ez biztos. Különben is kijelentette, hogy nem tud feleségnek elképzelni más asszonyt** rajtam kívül.

— Férfiaknál nem megy nehezen egy kis udvarlás. De emiatt ne szomorkodj el, Viola. Na, föl a fejjel! Ügy. Tudod, milyen hamisan tudsz nevetni? . .. Mondhatnám, kölykö- sen. Rámcsodálkozol, pedig tudom, hogy te is ugyanazt érzed, amit én. A szemed sokkal őszintébb, mint a szavad, Viola... Szeretnék segíteni rajtad. Ha lehet, beveszlek a tantestületbe. Vérbeli pedagógus vagy. Hiszed, amit mondasz, és minden gyereket komolyan veszel.

— Tantestület... attól tartok túlságosan gyerekpárti vagyok, és a vélt igazamért szembeszállók megint az egész tantestülettel.

— Egész jó társaság. Közöltük bátran kimondhatod az igazat.

— Az igazat nem mindig lehet kimondani. Vagy az is lehet, az igazság sokkal összetettebb, mint ahogy mi gondoljuk. Én például uiztos voltam benne, hogy a fiamat egyedül is fel tudom maid nevelni. Egyedül, és tisztességesén. De ha tudnád, milyen nehéz. Egy év se telt bele, és nap mint nap azon töröm a fejem, hogyan tudnám visszahódítani a férjemet. Pedig én csak azt tettem, amit tennem kellett. Hogyan maradhattam egy befolyásolható férfi mellett, akinek semmi fontos nincs az életében? Még a családja se ... A munkája se... Még a szórakozása se. Azt hittem, az igazság mellett szállók síkra.

Dér Endre:

Reációk

— Miféle igazság mellett? Az ember az igazságot, ha akarod: rendet — maga teremti meg megának. S ha az egyéni életünk ellentmondásos, akkor benne bármi igaz, és midennek az ellenkezője is az. Világos, hogy az ilyen élet semmire se használható.

— Látod, ilyenkor úgy szeretlek. Tudom, ez is ellentmondás. Belülről mindig érzem, hogy helyesen tettem, amikor elváltam. De egyedül olyan nehéz. Pedig én mással nem akarom kezdeni. Akkor magammal ütköznék össze. Egyedül kell megbirkóznom hát a nehézségekkel, s még fiatalon megöregedni, mert így határoztam egy évvel ezelőtt, hogy senkit sem eresztek magamhoz közel.

— Mért kell mindjárt végletekben gondolkodnod?

—- Ezek nem végletek. Relációk. Te is mondtad, hogy az életnek ellentmondásmentesnek kell lennie. Márpedig csak így lesz ellentmondásmentes. És úgy, hogy továbbra is egyszerűen élek, és ha kell, bárki mellett kiállók. A gyerekemtől is ezt követelem. Most ötéves.

— Azt hiszem, te soha nem akartál boldog lenni, Viola.

— Vadul és türelmetlenül csak boldog akartam lennil S azt hiszem, az is vagyok. Nevetséges, mi? Mert te nem tudod, hogy én mennyire imádok mindent! Dolgozni, látni, hallani és semmiféle kicsinyes dolog nem tud érdekelni. Azt hiszem, ebben is szerencsés vagyok. És mindenkinek jót akarok. Hosszú távon hidd el, még haszonnal is jár. Nem akarok pozíciót, rangot, sok pénzt... Még azért is szerencsés vagyok, hogy tudom, mit nem akarok . . Beiratkoztam a jogra. Nagyszerű, nem? Sajnos, a férjem ennek se örült volna. Csak azt szerette, ha a házi munkával foglalkozom. Én meg hajnali négykor fölkeltem, elvégeztem minden otthoni teendőmet, hogy a délutánom szabad tegyen. Tudod milyen jó szabadnak lenni?... de azért megváltoztam. Nagyon megváltoztam. Magomnak azt mondom, a gyerek miatt, holott tudom, hogy csak magamért... A múltkor beteg voltam, és meglátogatott a férjem. Mondanem se kell, hogy örültem neki. Amíg itt volt, persze panaszkodott. Hogy sok a dolga, kevés a pénze, semmire sincs ideje, hogy állást fog változtatni, a vasúthoz megy gondnoknak. És tudod, én úgy beszéltem vele, mintha nem is én lennék. Mintha csak kívülről figyelném magamat. Mindenre helyeseltem, és ilyeneket mondtam, például: „Ne mondd drágám...“ „Jól teszed drágám“. „Vigyázz magadra, így nagyon kimerülsz, édesem ...“ „Nagyon jó, hogy a vasúthoz mész dolgozni, hiszen változatos munka való az egyéniségedhez ...“, és így tovább. Csak azért, hogy visszaszerezzem magamnak. Hogy végre at mondja: „Házasodjunk össze.“

— Ez csak rögeszme. Fiatal vagy, szép vagy, kaphatsz más férjet is magadnak.

— De az nem lesz a gyerekem apja!

— Akkor mért váltál el?!

— Úgy éreztem: ezzel tartozom az emberi méltóságomnak ... De hát helyesen tettem-e mégis? Ki oldja fel nekem azt az ellentmondást?...

liniiraj Zimka: A szocializmus építésével valósítjuk meg az SZNF eszméit

IA szlovák fővárosban megnyílt plakátkiállítás anyagából)

GARAI GÁBOR:

Visszfény

„ki méltó látni a csodát, az a csodát magúban hordja."

(Babits)

Aki méltó, magóban hordja a szépet s az álmélkodást; tulajdon visszfényét ragyogja, magától kér feloldozóst.

Aik méltatlan, kí e földi lét törvényének rabja csak, magóban nem tud tündökölni, s lerogy saját súlya alatt.

De fölkel, ha más terhe nyomja- emeli vallót - s szárnya nő.

Szerelmét lánggal lobogózza, s megőrli szívét az idő.

JEVGENYIJ VINOKUROV:

Ne riaszd el!

Belépsz - borús vagy és ideges.

Ne riaszd el! Ijedt suhanással most ült meg, szárnyót bontja a vers bennem, s mór vinne magóval...

Mezőket lótok, fény-itatott esőt egy messzi nyiresben...

Szigorúm, vőrjl Várj egy pillanatot!

Ne mocconj, mert tovarebbeni