Új Szó, 1974. július (27. évfolyam, 153-179. szám)

1974-07-19 / 169. szám, péntek

A Baltazár, Psenák Baltazár páti gyerek volt. Bement Komáromba — mondta annak idején Moravcsilt István. Nem tudta a címét. Én se tudtam.

A kórház fertőzőosztályán találtam rá a lábadozó betegek között.

— A Moravcsiktól jött? Izsá- ról?

A betegségtől megviselt, két- három napja borotválatlan arcán egy pillanatra valami belső öröm világolt át. Az osztály főorvosa jóindulatúan figyelmeztetett bennünket:

— Ne fogjanak kezet. Ne fogjanak kezetl

Kényszeredetten elmosolyodott, mintha azt mondta volna, hát igen, itt ez a szokás, aztán csak legyintett:

— Pedig megbiztattak, holnap vagy holnapután már hazaengednek.

Vigasztalódó megkönnyebbülést éreztem a hangjában és ez engem is megvigasztalt. Sokkal rosszabbra voltam fölkészülve.

Magunkra maradtunk egy fa- padon üldögélve ott a fertőzőosztály gondosan elkerített udvarán. Kíváncsi, kutató szemmel végignézett. Valahogy nem értette, hogy idegen létemre, miért is kerestem fel.

— Akkor hát Moravcsiktól jött? Izsáról? — kérdezte ismét.

— Ö említette a nevét. Azt mondta, annak idején együtt álltak át a partizánokhoz.

— Az egész vonatoszloppal együtt. Podkonicén. Kivezényeltek bennünket Lengyelországba, aztán visszafelé jövet átálltunk.

A Kárpátokon át le, délnek jöttek, aztán nyugatnak. Egyre zuhogott az eső. Szeles, gonosz idő volt. Szeptember eleje óta folyton visszafelé vonult a szekérsor. Elázott, csatakos utakon, hegynek föl, hegyről le. Novemberben fagy dermesztetté meg az árkok és erek vizét. Aztán leesett a hó.

— November közepe táján leesett a hó — ismételte megkönnyebbülve és rámosolygott a napfényben zöldülő füvekre, mintha azt mondta volna, most nyár van, és holnap, vagy holnapután hazamegyek. A mosoly hirtelen megmerevedett ajka körül.

— A feleségem. Szegényl

Nem értettem hirtelen feljajfluló szomorúságát.

— Egyidős velem. Hetvenkét éves lesz.

Hetvenkét éves, magános, idős asszony.

E

lnéztem a .város felé, bár innen a kórház udvaráról nem láttam semmit belőle, csak a kilátást elzáró fák lombja rajzolódott ki szemem előtt a mögöttük elvonuló felhőkkel. Ott ól valahol, gondoltam magamban, egy bérház, ki tudja, hányadik emeletén, üldögél a szoba homályában, vagy kibámul a nyitott ablakon, és ugyanezeket a szomorú, integető fákat látja.

Az idős ember magához tért él érzékeny üléséből.

— Ott történt Podkonice alatt — mondta. — Döcögtünk lassan a falu felé, nem is tudtuk még, micsoda falu, egyszer csak leállt az egész kocsisor. Lekászmálódtunk a szekerekről a térdig érő hóba. Hadnagyunk, Seregi Sándor maga köré gyűjtött bennünket az útszélre, és azt mondta, fiúk, nem megyünk ki Németországba. Odaparancsoltak bennünket, de egyikünk se akart kimenni. Behajtottunk Podkonicéra.

— Mit mondott még a hadnagy?

— Semmit. Hogy átallunk a partizánokhoz.

— Hányán lehettek?

— Talán hetvenen. Vagy még többen. Nem tudom. Előttünk már sokan átálltak.

Jobbjával nagy kört írt le a levegőben.

— A lengyel határtól Besztercebányáig mindenfelé összeakadtunk magyar katonaszökevényeikkel. Ott cirkáltak az erdőkben. Az utakat figyelték. Egész magyar szakaszok, mind fegyveresen.

Szinte láttam azt a kanyargó hegyi utat. Ott topogtak a hadnagyuk körül a térdig érő hóban. A nap erősen lehanyatlott

már, és olykor fagyos szél fütyült el a fejük fölött.

— Nem megyünk ki Németországba! — mondta a hadnagyuk.

Ott álltak az alkonyuló ég alatt. Csallóköziek, mátyusföl- diek, magyarországiak. Elbámultak nyugat felé, a hanyatló nap után. Valamelyiküknek erősen elszorult a szíve:

— És ha itt halunk meg?

Köröskörül minden város rég

német kézen volt már. Német hegyivadászok rótták az utakat. így az út se volt biztonságos, és az erdő is inkább félelmetesnek látszott.

A kerékabroncsok megcsikor- dultak a köves úton. Megdobbant a lovak lába. Akkor itt halunk meg!

Átálltak...

Elindultak Podkonice felé.

— A faluban mindent átadtunk a partizánoknak. Az egész szekérsort. A rakományt is. A felszerelést is. Aztán bementünk Balážera.

Ezt mintha nem is ő, Psenák Baltazár mondta volna, hanem Moravcsik István.

— Még azon az estén átmentünk Balážera. Ott szakaszokba osztottak bennünket, és újra felszereltek.

így mondta Moravcsik István. Igen, így mondta.

— Halál a fasizmusra. Ez volt a brigád neve — hallottam újra Psenák Baltazár hangját. — December húszadikától március közepéig maradtunk Balúžen. Kijártunk mindenféle vállalkozásra. Aláaknáztunk néhány hidat. A hegyoldalakat rárobbantottuk az utakra. Volt tányéraknánk, meg olyan is, amihez gyújtózsinór kellett.

Emlékei közt kutatott.

— Stará Hora alatt Is. Ott is.

— Stará Hora alatt?

— Forgalmas út volt. Sok német járművet figyeltünk meg rajta. Hol Besztercebánya felé vonultak, hol fordított irányban. Rárobbantottuk a hegyoldalt. Mindig este felé vonultunk ki ilyen vállalkozásra. — mondta — Este felé.

F

ejünk fölött magasabbra szárnyalt a nap. Sugár- özönével ráperzselt a fák lombjára és a kaviccsal behintett udvarra. A lábadozó betegnek jólesett ez a sugárözön. Hunyt szemmel rábámult a napra.

— Harminc esztendeje lesz lassan. Épp harminc esztendeje.

Nem tudtam, mire gondol. Talán arra az útrobbantásra. Vagy arra a gyülekezésre ott az útszélen, mikor elhatározták, hogy átállnak a partizánokhoz.

Moravcsikra gondolt.

— És István? Hogy van István?

— Azt hiszem, jó egészségben.

Kételkedő pillantást vetett rám.

— Pedig beteg volt. Nagy beteg. Abba rokkant bele.

Sütött, erősen ránksütött a nap. A fűben hátunk mögött ciripelni kezdett egy kis tücsök.

— Nyár lesz — mondtam. — Végre nyár lesz.

Nem értette, miért dicsérem annyira azt a napsütést. Elbámult valahová a bizonytalan messzeségbe.

— Elhagytuk Priechodot, és a németek felégették. Elvonultunk Baláže alól, azt is felégették.

És ezt is, mintha Moravcsik István mondta volna. Szeme még mindig a bizonytalan mesz- szeségbe meredt. Talán az erdőt látta. Az erdőt. A behavazott hegyi tájat. Ott kapaszkodott a meztelen sziklák tövében, hasmánt előre kúszott a köldökig érő hóban. Hallotta a becsapódó úgyúlövedékek robbanását. A távoli puskalövéseket.

Semmi. Csak egy teherkocsi robogott el a kórház udvarának kerítése mögött. Aztán csend támadt. Csend. A gyenge szól is elpihent. A fák és az épületek mozdulatlanul ékelődtek bele az üres nagy csöndességbe. A nap ránklobogott és lezúduló fényeivel ráhasalt a kavicsos udvarra.

— Fölégették — mondta még egyszer.

— Újjáépült — mondtam. — Priechod is. Baláže is.

Keze a térdén pihent. A kórházi öltöny kék, fehér csíkos anyagán. Eres, agyonfáradt kéz volt. Valamikor erős, most már pihenő, elbágyadt kéz.

— Sok minden újjáépült. Sok mindent megépítettünk. — mondta csendesen. Szeme elnézte az udvart körülölelő ke* rítés rácsát és a körbefutó orgonabokrokat, aztán elmosolyodott.

— Holnap vagy holnapután hazamegyek.

Arra az idős asszonyra gondolt, aki itt él ebben a városban, és hazavárja, vagy épp ide készül. Aki a felesége.

— Az asszony még nem tudja. — Újra elmosolyodott. — A lányom sa

Rámtekintett:

— Már férjnél van. Már unokám is van.

O

tt ült mellettem, de mintha már távozóban lett volna. Csendesen utána szóltam:

— Kire emlékezik még az egykori partizánok közül?

— Ismertem őket. Mind ismertem, de a nevük? A nevük ...

Emlékezetét faggatva homlokát ráncolta:

— Emlékszem, emlékszem még a hetényiekre.

— Moravcsik azt mondta, meghaltak.

— Meghaltak. A Tanító Ferenc is. Marcinko Pista is. Sza- lay Balázs talán él, de régen láttam, öt vagy hat esztendeje. Aztán Ýolt velünk még egy, a Miskovics Jani, de nem tudom, naszvadi-e, vagy ímelyi.

Sokáig tűnődött.

— Egy Böjtös nevezetűre is emlékszem. Azt hiszem, magyarországi volt. Meg hát a Moravcsikról se feledkezzünk meg.

— Régóta ismeri?

— Marcelházán nevelkedtem — mondta. Az ő apja meg Kur- takeszin született. Kurtakeszi — már az is Marcelháza. Sok ott a közös ismerősünk.

— Azt mondta Marcelházán?

— Ott. Mostohasoron. Apámat nem ismertem. Meghalt a születésem előtt.

Mintha ismét Moravcsik István hangját hallottam volna, mikor apjáról, Moravcsik Boldizsárról beszélt nekem. — Apátián, anyátlan árva gyerek volt — mondta.

Ott ültem egy évvel fiatalabb sorstársa mellett a kórház udvarán. Elnéztem az arcát, s hirtelen egy emberöltőt öregedett, mintha ő maga lett volna Moravcsik ' Boldizsár, Moravcsik István, meg Psenák Baltazár is egy személyben.

— Leszereltem, és nem volt egy öltő tisztességes ruhám. — Tényleges katonakorára gondolt, egészen fiatal korára.

— Részt arattam a Schlésin- gernél. Egy tizedért, meg egy tizenegyed részért...

— És a háború után. A háború után?

— Megalakult a szövetkezet. Állatgondozó voltam.

Voltam.

Ü

lt mellettem a pádon. Eres, fáradt keze még mindig ott pihent a térdén, a kórházi öltöny kék-fehér csíkos anyagán. Feje mélyen a mellére esett. Nem tudom mire gondolt. Nem tudom.

A nap épp deleiére hágott.

BÁB! TIBOR

Három lanácskotás laiwlsáaa

IGÉNYESEK, ÖTLETESEK ÉS DOLGOSAK IS

A „Jó ötlet aranyat ér“ akció —, mely a lakosságot a dolgozó nőknek és a gyermekes családoknak nyújtott szolgáltatások terén fellelhető tartalékok feltárására ösztönzi, — három és fél éves múltjára visszatekintve van mit értékelnünk. Akad azonban még keresni- és feltárnivaló is.

A Szlovákiai Nőszövetség Központi Bizottsága az akció társszervezőivel karöltve nemrégiben három körzeti, — az üzleti szolgáltatások problémáját érintő — tanácskozást rendezett, melyeken megmutatkozott, hogy nemcsak igényes, hanem ötletes és dolgos fogyasztók is vagyunk. Az embereket nem riasztja el az, hogy új építkezésekre nem mindenütt nyílik az adott pillanatban lehetőség. Az igényesség megmarad, de igyekezet társul hozzá. Igyekezet, helyi körülmények között, helyi tartalékok felhasználásával, nem költséges eszközökkel, átalakítással létrehozni a kívánt létesítményt: üzlethelyiséget, büfét,

kifőzdét stb.

Tavaly a lakosság, a nemzeti bizottságok, a kereskedelmi szervezetek és a fogyasztási szövetkezetek kezdeményezése nyomán Szlovákiában 389 üzlethelyiség létesült, további 385 kereskedelmi üzemben pedig különféle félkészáruk árusítását vezették be. Egyszer régi épület átalakításával, máskor magánházak megvételével vagy üzlethelyiségek eredeti célra való visszaállításával nyílt arra lehetőség.

A „Jó ötlet aranyat ér“ akció sikeresen folytatódik Idén is; hozzájárul a Nemzeti Front választási programjainak teljesítéséhez, sokszor a fogyasztók legégetőbb problémáinak megoldásához, s ami legfigyelemreméltóbb, az akció- szervezői a megoldásokra mindig új ötleteket találnak.

A nitrai, žilinai és prešovi tanácskozásokon, melyeken részt vettek az SZSZK Keres- kede.lml Minisztériumának, a Szlovák Fogyasztási Szövetkezetek Központi Bizottságának képviselői, a kerületi és járási bizottságok kereskedelmi osztályainak vezetői és a Nőszövetség funkcionáriusai, nemcsak az eredményekről, hanem a kereskedelmi szolgáltatások terén még meglevő és megoldásra váró problémákról is sző esett. Megmutatkozott, hogy a nők rugalmasan reagálnak olyan dolgokra is, mint pl. a nagyobb tej- és tejtermék-kínálat. Egyre több javaslat és kérés érkezik a kereskedelem és a nemzeti bizottságok címére: segítsenek községünkben, városunkban tejbüfét létesíteni, támogassák nagyobb mértékben az iskolai „tejakciók“ megszervezését! A trnavai járásban 43 AKI bán és 5 iparitanuló-képző- ben már mindennapos frissítő a tej. A Nőszövetség közbenjárására a bratislavai III. körzet minden iskolájában sikerült megvalósítani a tej tízóraikat. Számos járásban, s nemcsak a városokban, hanem néhol éppen nagyobb mértékben a falvakon, bővült a tej házhozszállítása.

Az akció kitűnően fellendítette a félkészáruk gyártását

és árusítását is. E kérdésről mindhárom aktívaérlekezleten egybehangzóan úgy vélekedtek, hogy nagy segítség a dolgozóknak, de a félkészáru-kínálat sajnos még mindig kevés. Az aktívaértekezletek résztvevői a Jednotához, a kereskedelmi szervekhez és a közétkeztetési vállalatokhoz a következő kéréssel fordulnak: „Ha a Žiar nad Hronom-i, a rimaszombati, a dunaszerdahelyi járásban volt lehetőség a probléma orvoslására, ha Šafán (Vágsellyén) több tucat fajta félkészárut tudnak gyártani, próbálják ezt meg nálunk is. Az árusításra alkalmas helyiséget segítünk felkutatni és átépíteni...“

Az 1974 első fél évében elért eredmények mutatják, hogy a „Jó ötlet aranyat ér“ akciók segítségével még mindig újabb és újabb lehetőségek kerülnek napvilágra. Az akció és az állampolgárok aktív kezdeményezésével több, jelenleg más célra használt üzlethelyiséget sikerült visszaszerezni eredeti küldetésének. A legtöbb esetben a siker a Nőszövetség szervezeteinek érdeme, melynek tagjai kivárják a megfelelő alkalmat, amikor a községben felszabadul egy-egy helyiség, vagy eladó ház akad. Az objektumra felhívják a figyelmet, és kitartanak amellett, hogy a legszükségesebb szolgáltatás céljaira használják fel.

A „Jó ötlet aranyat ér“ aktívaértekezletein kritikus megjegyzések is elhangzottak: az üzletekben nem tartják meg a higiéniai előírásokat; sok esetben a kereskedelemben dolgozó nők nem megfelelő, megerőltető körülmények között dolgoznak; a félkészárukat gyakran teljesen manufakturális módon készítik; az új lakótelepeken még mindig nem realizálják kielégítően a járulékos beruházásokat, s „foltot foltra“ nem lehet a végtelenségig ragasztani. Mint pl. a bratislavai Zá- luliy lakótelepen, ahol sok huzavona után egy háromszobás lakást rendeztek be üzletnek.

Félkészáru-gyártásban a Ziar nad Hronom-i járásról lehet példát venni, ahol most tervezik a sokféle félkészárut gyártó központi részleg kiszélesítését, mely a széles környéket is ellátja majd termékeivel. E szolgáltatás bevezetésének kezdetén a járásban 4,5 millió korona értékű félkészárut igényeltek a háziasszonyok, idén már 19 millió korona értékű félkészé ru-forgalomra számítanak. Tavaly például a járásban 1 millió adag knédlit adtak el, s kiszámították, hogy ezzel 10 ezer óra szabad időt takarítottak meg a nőknek! Ha a gyártórészlegen módosulnak a munkakörülmények, a félkészárukat előállító 82 nő még növelheti munkateljesítményét, s a gazdaasszonyok még elégedeteb- ben dicsérhetik majd e hasznos szolgáltatást.

A „jó ötlet aranyat ér“ akció tanácskozásai nemcsak a nemzeti bizottságok, kereskedelmi szervezetek, és a lakosság kezdeményezése sikereinek bemutatói voltak, hanem tapasztalatcserére is kitűnő alkalmat nyújtottak.

MARGITA PLIŠTÍLQVÁ

Gépek segítenek a munkában

II

A Viinperki Erdőgazdaság dolgozói, akik 23 000 hektárnyi területen gazdálkodnak, évente csaknem 150 000 erdei köbméter fát termelnek ki. Fáradságos munkájukat gépek könnyítik. A gépesítésnek és a jó munkaszervezésnek köszönhető a tervbe vett feladatok teljesítése. Felvételünkön: Gépkocsira rakják a

hatalmas fatörzseket. (Felvétel: januš — ČSTK)