Új Szó, 1974. július (27. évfolyam, 153-179. szám)
1974-07-14 / 28. szám, Vasárnapi Új Szó
MA! BOLGÁR KÖLTŐK E föld, akár egy emberi tenyér -> de nékem nem baj, hogy kicsiny vagy és gyűrt: vén Balkánod merő kovából épült, s boldog, vagyok, hogy véred déli vér! Mit sem számít, hogy farkasok, sakálok üvöltése verte fel erdeid; te oltalmaztad hű embereid, s nem kímélted, aki csapdába rántott. Földed, akár egy emberi tenyér, de összetört ebben a nyers tenyérben a bizánci méregpohár s a fényben fürdő török janicsár-pengeél. Vér és dohány adó vevő kufárok kótyavetyélték dús kincseidet, de lerogytak tört derékkal ezek, s mind a hitvány, kit súlyod földre rántottl És halállal győzve le a halált, csoda történt tornácos házaiddal: mosoly bomlott ki roppant zászlóiddal, s út szélesült a messzeségen át. Virág serkent a véres televényen, simogató bolgár kezek alatt; gerániumtól szagos arcodat szabadon simíttathatod a széllel! E föld, akár egy emberi tenyér ... De nékem nem baj, nenľ mérfölddel mérlek: részeg szerelemnek tenyérnyi léted a világmindenséggel egyet ér. CSANÄDY JÁNOS fordítása Alekszandr Gerov: Óh kedvesem, ne halj meg énelőttem, mint visszahulló gyöngy, mely elveszett az örökkévalóság tengerében; félek, nem lelem majd meg lelkedet. Ha én mennék előre, megtalálsz majd, mellémsimulhat egy napon kezed; én, a hűséges, földbe hullva várlak, és boldogan, mint fényivó szívek. Késő ősz sír esővel, viharokkal telettünk majd, de mi a patakok suttogásában, földben, iharosban ölelkezünk, s egy csepp is összefogl És megtalálsz a hajlongó füvekben, tavaszi szellők hulláma alatt, s a szélben, mely fehér sírra lebben, lengetvén az árnyalt virágokat. RÓNAY GYÖRGY fordítása Egyedül kódorgok az utcán. Lassan pirosodik, mint a tetők, az este, nyugat felé az égi csarnokokban. A lángot nézem, s rám tárnod az emlék: Nápoly fölött is éppen így tüzel most. Az ablakok a legtölső sorokban meggyulladnak, és rémesen lobognak. Az egész nápolyi öböl világít. Mint szél-borzolta tű, a zöld hullámok szelíd és csöndes menetben vonulnak, s a füstös, vad-lármájú kikötőbe, akár a bőgő csorda alkonyatkor, nehézkes és álmos hajók dohognak. Az emberek a partokon csak állnak, s megáldják ezt a teljesen leélt és oly gondatlan napot, amelynek vége, vége - de én. ó én nem vagyok már ott. Párizs fölött is most izzik az alkony A Luxemburg kert csöndesen bezárul. Kürt szól, hivogatólag, szenvedéllyel, s mintha homály hallgatna e jelre, letelepszik a fehér fasorokra. Nagy csapot gyerek követi a rendőrt, és gyöngéd örömmel, nagy ámulattal a lelkesült réz dallamát hallgatja. Szeretne közeljutni mindegyik az alkony hihetetlen kürtöséhez. A szélesre tárt kapukon vidáman és lármásan ömlenek a sétálók - de én, de én már nem vagyok közöttük Ó, miért nem lehetünk egyidöben itt is, ott is. mindenütt, amerre csak hatalmas és végtelen az élet? Folyton halódunk és lassan tűnünk el: először innen, azután amonnan, amíg legvégül szétloszlunk egészen. TORNAI JÓZSEF fordítása Könözsi István felvétele a Gyerkőcök című ciklusból. 1974. VII. 14. n HOGYAN BESZÉLNEK A FIATALOK? Ha a címben feltett kérdésre tömören akarnék válaszolni, ezt felelném: többségükben elképesztően. És a probléma — mert ez vitathatatlan komoly probléma — nem Is olyan egyszerű. Ha figyelmen kívül hagynánk azt az egyáltalán nem kívánatos Jelenséget, melyről az alábbiakban majd bővebben szó lesz, fiataljaink beszéde amúgy is igen sok kívánnivalót hagy maga után. Fiataljaink jelentős hányada ugyanis — sajnos — sem szóban, sem írásban nem képes szép, könnyed, választékos, szabatos és magyaros stílusban kifejezni gondolatait, gyakran logikátlanul fogalmaz, és a nyelvműveléssel a legkisebb mértékben sem törődik. Nem állnak rendelkezésemre statisztikai adatok, de gyanítom, hogy a fiatalok megdöbbentően keveset olvasnak, és az olvasmányaik sem minden esetben olyan irodalmi értékű szövegek, melyek kifejezőkészségüket csiszolhatnák. Eléggé elterjedt fiataljaink körében a nyelvrontó „diák-slang“ és egy további szókincs, melyet jobb kifejezés híján „hullgán-szókincs“-nek neveznék. Mindkét zsargon csúfítja fiataljaink magyar beszédét. Nemegyszer társalognak fiataljaink valamiféle „újmagyar“ tolvajnyelven, s a mi generációnk esetleg már csak tolmács vagy szótár segítségével értheti meg ezeket a „nyelvújítókat“. Persze, ezzel még távolról sem merítettük ki azokat a negatív és nem kívánatos hatásokat, melyek fiataljaink beszédét torzítják, logikátlanná, értelmetlenné és nem utolsósorban magyartalanná teszik. Minden módot és eszközt felhasználunk arra, hogy valamennyi csehszlovákiai magyar fiatal tökéletesen vagy legalábbis elfogadható szinten megtanulja a testvéri szlovák nép nyelvét, egyéni érvényesülése és a népeink közti megbonthatatlan és őszinte barátság megteremtése érdekében. Azt viszont nem tartjuk kívánatosnak, hogy fiataljaink indokolatlanul szlovák szavakat és kifejezéseket keverjenek amúgy sem kifogástalan magyar beszédükbe, hiszen ezáltal csak azt bizonyítják, fegyelmezetlenül gondolkodnak és nem tudják, hogy minden szlovák szónak van tökéletes magyar megfelelője. Mindkét nyelv iránti tiszteletünk megköveteli, hogy például ne a „národný výbor“-ra menjünk a nemzeti bizottság helyett, ne „preddavok-ot" kapjunk előleg helyett, ne „prijímací pohovor“-ra menjünk felvételi beszélgetés vagy vizsga helyett stb. Fiataljaink beszédének van egy olyan összetevője is, amely tulajdonképpen már nem a nyelvművelés, hanem inkább a pedagógia, a neveléstudomány, az esztétikai és az erkölcsi nevelés területét érinti. De nem kertelek, hanem kimondom: fiataljaink egy részének beszéde tele van vulgáris — mint mondani szokás — nyomdafestéket nem tűrő szavakkal, kifejezésekkel. Ez a megdöbbentő és megbotránkoztató jelenség az utóbbi időben egyre terjed. Vonaton utazva alkalmam volt gimnazista diákok beszélgetését hallani. Társalogtak. Nem is szokatlan témáról. A másnapi leckékről, feladatokról. Ez diákokhoz illő téma. Azonban olyan kifejezésekkel „fűszerezték“ ezt a beszélgetés», hogy szinte kétségessé tette, valóban diákok beszélgetését halliuk-e, hiszen a folytonosan, szinte „rutinnal“ ismétlődő, ocsmány és trágár kifejezések Inkább a társadalom salakjából álló „társasághoz“ illettek volna. Felmerül a kérdés: kitől tanulják ezt az ocsmány beszédet a fiatalok? Az édesanyjuktól, aki az anyanyelv gyönyörű szavaira tanította meg őket? Bizonyára nem. A tanítóiktól, akik türelemmel csak jóra és szépre (tehát szép beszédre is) tanítják őket? Szintén nem. Akkor hát kitől? Az utca, a rossz társaság nyelve vált számos fiatalunk zsargonjává? Bárhogy is van, nem szabad engednünk, hogy ez a beszédstílus terjedjen. A felnőttektől (elsősorban a szülőktől) ls el kell várnunk a kifogástalan személyes példa- mutatást. Fokoznunk kell az iskolai esztétikai nevelés hatékonyságát, ős meg kell tanítanunk fiataljainkat a költői és szépirodalmi prózai művek hozzáértő olvasására. Egy külföldre szakadt magyar orvosíró, Lénard Sándor ezeket a gyönyörű gondolatokat írta anyanyelvűnkről: „A magyar nyelv olyan, mint egy hangszer: aki játszani akar rajta, annak minden áldott nap gyakorolnia kell. Lehetetlen indogermán módon gondolkodni, és magyarul beszélni. A magyar nyelv mértana úgy üt el a többi nyelvétől, mint B ''lyaié Euklidészétől. Magyarra mindem le lehet fordítani, magyarról úgyszólván semmit. A magyart — ez félelmetes — el is lehet feleltem.“ E szép gondolatokhoz szeretném hozzáfűzni: a szép, a művelt emberhez illő magyar nyelvet is, bizony, el lehet felejtenil Nos, minden eszközzel, a szülök, a pedagógusok, az ifjúsági szervezetek és az egész társadalom összefogásával el kell érnünk, hogy fiataljaink felejtsék el a vulgáris beszédet, és a szocialista emberhez méltó műveltség, jellem és erkölcs birtokában úgy beszéljenek anyanyelvükön, ahogyan elvárjuk tőlük mindannyian, akik a felnövő új nemzedéket szépnek, műveltnek, tehát teljes értékű, szocialista embernek kívánjuk látni! SÄGI TÖTH TIBOR Georgi Dzsagarov: Atanasz Dalcsev:
