Új Szó, 1974. június (27. évfolyam, 128-152. szám)
1974-06-09 / 23. szám, Vasárnapi Új Szó
„A rendszeres ivás egyik következménye az volt, hogy ellumpultam. Egyre többet és többet kellett innom, ha az emberekkel akartam érintkezni. Innom kellett, ha azt akartam, hogy az agyam működjön, ha nevetnem kellett. ha vidám akartam lenni és felületes dolgokon kellett mosolyognom .. A részlet Jack London önéletrajzi regényéből való amelyben hűen ábrázolja az alkohollal való első bátortalan „találkozását“, egészen addig, míg a rabszolgája lett. Megrázó olvasmány. A végén ezt írja: „Befejezésül bátran elmondhatom, az lett volna a legjobb, ha az őseim a megszületésem előtt szakítottak volna az alkohollal.“ Ez a kívánsága késői volt. De nem teljesítették azok sem, akik utána jöttek. Tízezrek lépnek ugyanarra az útra, amelyet ő a „Misterében“ megtett. A statisztikai kimutatások alapján hazánk lakosainak egy százalékára vonatkozik u 322 es diagnózis — az alkoholizmus. Ki mondható tulajdonképpen alkoholistának? Vondráček professzor szerint alkohol sta az az ember, akinek a szeszes italok fogyasztása mindenekelőtt társadalmi (családban, munkahelyen) és később egészségi problémákat okoz. s ennek ellenére tovább iszik. Tehát nem a megivott alkohol mennyiségén, hanem a következményein van a hangsúly! MUDr. J. Skále, a kiváló prágai orvos, aki ezzel a problémakörrel már néhány éve foglalkozik, az alkoholizmust négy fejlődési szakaszra osztotta. A kezdeti időszakban az alkoholista úgy érzi, hogy az ivás számára felszabadulást jelent. A második fázisban a sört, a bort és más párlatokat már nem szeszes italokként kezeli, hanem olyasvalamiként, amire szüksége van. A harmadik fázisra az az állapot jellemző, amelyet London ír le: az ivás által az ellenőrzés és a mértékérzék elvesztése. Ha ilyen ember kevés alkoholt fogyaszt, szükségét érzi a további ivás- nak, úgy érzi, mint fizikai szükségletet. A negyedik fázis már — a delirium tremens. Az alkoholistáknak, akik már a harmadik vagy a negyedik időszakba kerültek, amikor a szeszfogyasztás szükséglete állandóan fokozódik, feltétlenül gyógyításra van szükségük, ha meg akarják előzni ivászatuk tragikus végbe való torkollását. Az ötvenéves nős embert már harmadszor szállították be a klinikara. A kivizsgálószobában bizalmatlanul tekintget szét maga körül, nézegeti a kabátját, és állandóan kerget valamit belőle. Mindenütt legyeket lát, amelyeket agyon akar csapni, állandóan valamiféle alakok kergetik. „Ha puskám lenne, mindet agyonlőném. Ezek a bábok állandóan előttem röpködnek. Állandóan követnek .. Kinevetik, de ő nem tud tőlük szabadulni. Ezenkívül még „állatok“ is háborgatják. Csapkod a levegőbe, szét akarja kenni őket. Futni kezd a fal irányába és beleütközik: „Ott szintén boszorkányok voltak!“ Nem tudja, hogy nős vagy nőtlen. Azt gondolja, hogy 35 éves. Az alkoholistákat, akik még nem estek tudathasadásba, Kremnicán, a közép-szlovákiai kerület alkoholelvonó gyógyintézetében igyekszenek — szándékosan mondom, hogy igyekszenek — talpra állítani, és visszaadni őket az életnek, önként csak nagyon kevés alkoholista jelentkezik a gyógyításra. Közülük kevesen ismerik el a gyógyítás szükségességét. Szubjek- tíve nem érzik magukat alkoholistáknak, ami az önkritika hiányával magyarázható. Gyógyításra vagy a bíróság, vagy a járási nemzeti bizottság utasítására kerülnek. Kremnicán, a pszichiátriai gyógyintézet rendelőjében ültem. Az ablakon keresztül melegített a tavaszi napsugár. Emlékezésre és nagy sétákra való idő. Az épület folyosóin lelki betegek, köztük alkoholisták sétáltak. Dr. Alžbeta Vránová, az osztály vezetője panaszkodott: „Az ágykapacitásunk nem elegendő, és az elvonókúrára sorrend szerint vesszük fel a betegeket. Nincsenek megfelelő feltételeink a kezelésre, és elegendő személyzettel sem rendelkezünk. Ha a részt az alkoholellenes tanácsadóban a rendelői órákon. Elsőként egy 30 éves férfi lépett be. Elegánsan volt öltözve — fehér ing, nyakkendő, felöltő. A személyt anamnézise így hangzott: Tizenhat éves korától iszik. Főleg akkor, ha barátok közé kerül. 1972-ben önként vett részt elvonókúrán. Egy hónap elteltével viszont idő előtt elbocsátották, mivel engedély nélkül elhagyta a gyógyintézetet, és a legközelebbi vendéglőben leitta magát. Az utóbbi időben újra sokat iszik. A páciens beszél a nehézségeiről: „Ha iszom, másnap borzasztóan fáj a fejem, és egész nap nincs étvá-- gyám...“ — Most egy napig nem eszik — mondja kertelés nélkül Martínec doktor —, aztán majd két napig, utána gyomorhurutot kap, a mértéktelen ivás a vesékre is ártalmas, eltompul a gondolkodása... Az elrettentésre csak a vállát vo- nogatja: — Kitűnően érzem magamatl A kezelésről egy szót sem akar hal. lani. Egyszer már volt kúrán. Az ember ott nem gyógyul ki az alkoholizmusból, inkább • megbetegszik. Végül Is én nem iszom sokat. Ha nem ízlik, akkor nem iszom. Beismerte, hogy míg az alkoholellenes tanácsadásra jött, az állomáson levő falatozóban két korsó sört ivott rummal. Végül beleegyezett: használja a Stopethyl-tablettákat. Távozása után hosszú ideig senki sem jött. Aztán bátortalan kopogás hallatszik az üvegajtón. Belép egy alacsonyabb, kb. 40 éves asszonyka. Izgatott. Leül a felkínált székre és töpreng. A csöndben feszültség vibrál. Lélegzetet vesz, beszélni szeret* ne, de ehelyett sírásra fakad. — No, csak nyugodtan ... — csltít- ja őt Martinec doktor. Kockás zsebkendőben megtörli nedves arcát, és bizalmasan elmondja, hogy a fórja iszákos. — ötvennégyben mentem férjhez. Ivott nőtlen korában is, de hittem, hogy megváltozik. Hiszen megígérte, hogy örökre szakít az ivással. öt évig minden jó volt, aztán újra inni kezdett, és azóta állandóan iszik. Szid, ver és azzal gyanúsít, hogy szeretőim vannak. A legjobban az bosz- szant, hogy mindezt a szüleim is látják. Ök az esküvő előtt mondták: ne menj hozzá, mert iszik! Nem fogadtam szót nekik. Már el akartam válni, de a bíróságon esküdözött égre- földre, hogy megjavul. Bocsánatot kért, de azután újra ivott. Az orvos megígérte, hogy beidézik a férjét. A páciensek egymásnak adják a kilincset. — Valahogy most sokan jöttek — jegyzi meg az orvos. — Máskor egy- kettő jön mindössze. Ezúttal talán a meghívó utolsó mondata segített. Azt írtuk, ha . nem jönnek, 500 korona büntetést fizetnek, és elővezettetjük őket. Közülük többen nem szívesen járnak ide. Némelyik páciensüket már évek óta nyilvántartják, de személyesen még nem ismerik. Eggyel leveleznek. „Beidéztek engem, ezért közölnöm kell önökkel, hogy beszüntettem a szeszes italok fogyasztását. És ezért kérem önöket, hogy töröljenek az alkoholfogyasztók névsorából.“ És alatta kusza aláírás. Az alkoholistát leszoktatni az ivás- ról nem egyszerű dolog. Megfogadja, hogy alkoholhoz többé nem folyamodik. Néhány hónapig valóban bírja, örül ennek a felesége, az orvosa, s már-már úgy tűnik, hogy minden rendben van ... És egyszer csak kezdődik minden elölről. A régi barátok hívják és ő nem áll ellen. Leisz- sza magát, veri a feleségét. Hány ember reménytelenül legyint, ha az alkoholistákról esik szó. Az orvosnak azonban újra kell kezdenie, nem veszítheti el a türelmét, nem lehet pesz- szimista — hinnie kell. Talpra kell állítania az alkoholistákat. És az orvosoknak sokszor ez sikerül is. Győznek az alkohol felett, megmentik az embert. De új emberek, új alkoholisták születnek. Ügy tűnik, hogy a jövő orvosaira is hasonló munka vár. Lehet, hogy közülük majd nem egy felsóhajt: „Ó, ha az őseink már jóval a születésünk előtt elvetették volna az alkoholt!“ Csakhogy ő — a Mis- tei * — nem sokat veszített az erejéből. Mintha az állandó harc nem merítené őt ki. De talán egyszer ... DUŠAN KLEIMAN 1974. VI. 9. „A gyógyítás leghatékonyabb formája a pszichoterápia — mondja Vránová osztályvezető főorvos. — Az orvosra nehéz munka vár. Meg kell nyernie a páciens bizalmát, és személyes beszélgetéseken elemeznie kell vele alkoholizmusának okait. Ha sikerül megtalálnunk a kór gyökereit, már adhatunk tanácsot a páciensnek. Beszélgetések formájában a kórtermekben is folytatjuk a pszichoterápiás kezelést. A páciensek beszélgetnek nehézségeikről és elképzeléseikről, s mi újra és újra rámutatunk az alkoholizmus veszélyeire, következményeire. Emellett állandóan hangsúlyozzuk, hogy a védekező gyógyítás számukra olyan, mint a mankó, amelynek segítenie kell Járni viszont maguknak kell, megtanulniuk“. A pszichoterápián kívül más gyógymódokat is alkalmaznak, amelyek kevésbé kellemesek, de a gyenge akaratú alkoholistáknál hatékonyak. Ilyenek például a hányást előidéző apomorfin-injekciók. A páciensnek az injekció beadása után a kendvenc italát adjuk inni. Amint kiitta, azonnal hányni kezd. Ilyen kúrát többször végez, amellyel a páciensnél feltételes reflex alakul ki az alkohol ellen. Időnként próbákat végzünk, hogy milyen szilárdan rögzítődött bennük ez a reflex. Itt „csalást“ alkalmazunk: a páciens szervezetébe az apo- morfin-injekció helyett más anyagot juttatunk be. Utána alkohollal itatjuk, s ha ebben az esetben is hány, akkor ez annak a jele, hogy a gyógyítás sikeres. — A Stopethyl-tablettákkal való gyógyítás még sikeresebb. A páciens három napig szedi, s utána elvégezzük vele az ún. Stopethyl-kísérletet. — Milyen eredményeket érnek el az elvonókúrán, hány páciens hagyja abba az ivást? — tettem fel a kérdést dr. Marián Martinecnek, a Ziar nad Hronom-i alkoholellenes tanácsadó vezetőjének. — Kigyógyultaknak az olyan páciensek számíthatók, akik legalább öt évig nem isznak. Az ápoltak 4—5 százalékánál érjük el ezt. Első pillantásra ez kis szám, viszont megéri a fáradságot. Sokkal jobb eredményeket ér el dr. Skála Prágában, ahol a gyógyultak száma 50 százalék körül mozog. A páciensek reggel fél hétkor kelnek, megmosakodnak, borotválkoznak, reggeliznek és munkába mennek. Fél tizenkettőkor ebédelnek, és utána pszichoterápián vesznek részt. Minden beteg személyi naplót vezet, és az újonnan jötteknek legalább ötoldalas életrajzot kell írniuk. Az orvosok az ilyen életrajzból sok mindent megtudnak. Nemegyszer az alkoholizmus okát is. Vacsora előtt a páciensek tanulnak. Saját lapot is adnak ki, és van egy klubjuk is. Martinec doktor meghívott, hogy mint semleges megfigyelő, vegyek A beteg bizonyos mennyiségű alkoholt fogyaszt. A Stopethyl-tabletta olyan anyagot tartalmaz, amely az alkohollal való egyesülés után a szervezetben heves reakciót vált ki. És tulajdonképpen ez a kísérlet célja. Képzeljék el a notórikus alkoholistát a Stopethyl-kísérletkor. Jóízűen megissza a rumadagot, és sugárzik a boldogságtól. Ezt az örömet néhány másodperc múlva furcsa érzés váltja fel. Az arca vörös lesz, és nehezen lélegzik. A pulzusa percenként 70-ről 120-ra ugrik, fájdalmakat érez, s bekövetkezhet az öntudat elvesztése is. A kísérlet szigorú orvosi felügyelettel történik, s a páciens egészségét semmilyen veszély nem fenyegeti. A rossz érzés viszont mementóvá válik. A páciens, aki rendszeresen használja a Stopethyl-tablettákat, az hazatérése után nem fogyaszt alkoholt, és minden kocsmát messze elkerül, nehogy kísértésbe essen. A Stopethyl-kísérletet nem akarja még egyszer megismételni! beteg elmegy tőlünk, elveszítjük vele a kapcsolatot. Pedig nagy szükségünk lenne rá, hogy továbbra is figyelemmel kísérhetnénk őt.“ A lakosság szeszes italokra évente 11 milliárd koronát költ! Viszont az alkoholelleni harcra évente csak 120 millió koronát fordítunk. Persze, nem minden az anyagiakon múlik. Jobban el kell mélyíteni a felvilágosító tevékenységet. O'
