Új Szó, 1974. június (27. évfolyam, 128-152. szám)

1974-06-23 / 25. szám, Vasárnapi Új Szó

jy. Ez már réges-rég el van

va. - u.. ' ■' •: ■

incs mese — áll föl és nyújt az Igazgató. — Ami jár, az g kutyaügyben se szabad megint a dolgozókat, larci bácsi visszarántja a ke- ap egyet, és így kiált föl: osszúl A Savanyó Imre bőszeit az egész! Ó hergelte föl i a brigádvezető Miskát. z após, tudom már — csitítja .gató. — Legyen nyugodt: ro- Šszrehajlás miatt is elő lesz vő.

sm fél az attól — kesereg bácsi. — A végén úgyis ki- a slamasztikából. És úgy má- hogy engem nyom bele. Nyas én? — veti ki mellét az Ď. — Én hol leszek eközben?

I bácsi azonban rá se hedeisett, figyelt, még éjszaka is a aban volt az a nyüves Sava- hadarja. — Hogy mikor hi- Mikor kaphat valami mulasz- És addig lesett, addig sza- hogy a harmadik éjjel sze- e lett.

zerencséje? Miféle szerencsé- kérdezi epésen, végképp tü- vesztve az igazgató. *

i bácsi nagyot fúj. ilesett — nyögi. — A marhák tek, el Is bólintottak. Jó mevolt, és hát a végén én

anyó viszont föl a dombra, vejéhez, hogy ... Miska, Mis- lj föl, láss csudát, javában az éjjeliőröd! No, föl is ser- z, és futott is, amilyen jó vő lyen megveszekedett egy jó- i nekem, de neki már nem lett :séje. A küszöbig se ért, és kutyám. Ogy neki, hogy a ját is jól megszabdalta. Én arra már réges-rég talpon, és >a a fokost, hogy: állj, ki vagy, Dést se, ha kedves az életed, pedig — mert a kutya is meg- , és a tettenérés se sikerült in méregbe gurult, hogy csák- tt robbant szét nekem. Ezért tor mondta, hogy vagy én, i kutya, ketten nem kellünk nek. Hát. Én viszont: egy a at és jó szolgálat az, ha a mal ketten tesszük is ... Iga- ilt vagy nem volt igazam? Erijén, Igazgató elvtárs? gazgató mosolyog, de igen gén vackoros ez a mosoly, lészben... A körülményekhez — mondja. — Majd még hetink róla. Csak az önérzet, az sntő nagy önérzet, Marci bágy nyújt kezet, mintha bizony érben fülelő noteszes ember gy remekül Induló mutatványt ált volna.

Susil Weerarothna felvétele

ík egy rubelt emeletenként, de többet em egy kopejkával sem.

Tíz rubelban egyeztünk meg: Vászja ácsi rendes ember volt. Pontosan meg- ’kezett a megadott időben, két hallata.»» segédjével, éppen akkor, amikor legjött az autó.

A tenyerükbe köpdöstek, Vászja bácsi dnt legöregebb, vezényelt: „Hó-rukkl — s a festői külsejű kis csoport, amely |epin hajóvontatóira emlékeztetett, el- idult a kapu felé. Künn már sötéte- ítt. Vászja bácsi, aki középen haladt, egbotlott a küszöbben, hangosan el- Sromkodta magát, de a kötelet nem ngedte el. Legény a talpán!

Az első három emeletet viszonylag sorsán megtették. A lépcsőházban sö- ítség honolt.

— Nehéz a nyavalyás. Ml a fenének ^ártják ezeket Ilyen nehéznek?

A negyedik emeleten letörött a zon- ara pedálja. Az ötödik és hatodik eme* t között a falhoz verték, mire meg- attant a fedele. Rövid ideig hallani lelett a basszushúrok hangját. Ám ászja bácsi csak ment, ment hallga- ig segédeivel. Három óra alatt felértek. Minden órában szünetet tartottak. Ilyenkor elővettem a félliteres üveget, amelyet Vászja bácsi már előre kialkudott, három csiszolt poharat, szalámit, hagymát és halkonzervet. A szakemberek lefejtették magukról a köteleket, pihentek.

Aztán mentek feljebb, olyan kitartással, mint a Mont Everest meghódítói. Munkájuk egyre nehezebbé vált. A levegő pedig ritkábbá. Az oxigénhiány miatt lassabban lépegettek.

A tizenhatodik emeleten Vászja bácsi már készen volt. Leült a lépcsőre és kijelentette, hogy egy tapodtat sem mozdul tovább és százhetven rubelt kért. Határozottan elutasítottam és elővettem az utolsó üveg italt. Ez hatott. Egyetlen elképesztő erőfeszítéssel, egyszusz- ra felvítték a terhet a tizennyolcadik emeletre, ott hanyatt dobták magukat és kétségbeesetten kapkodtak levegő után.

Egyszer csak a lakásom ajtaja kinyílt, kijött egy ismeretlen férfi és azt kérdezte, mi ez a nagy zaj, hiszen senki sem verekszik. Először megütköztem a dolgon, aztán felháborodtam.

Odaléptem hozzá:

— Milyen alapon merészelt ön idegen lakásba behatolni?

— Ez az én lakásom — szólt fölényesen.

— Hát hányadik bejárat ez? — kérdeztem és a rossz előérzettől kővé meredtem.

— A harmadik — mondta röviden és bevágta az ajtót

Igen, ez a harmadik bejárat volt, az én lakásom pedig a második feljáróban van. A zongorát tehát vissza kell vinni és ismét felclpelnl a tizennyolcadik

emeletre. Vászja bácsi, aki a lift mellett feküdt, megszólalt:

— Mi az, szomszéd, bediliztél? Az előfordul. Nos, ide a pénzt. Máshová is mennünk kell.

— Várjanak! — kiáltottam fel. — Megegyezünk.

— Miben kell megegyeznünk? — mondta Vászja bácsi. — Lefelé drágább a szállítás. Hiszen ez a dög még agyon is nyomhatja az embert. De ma nern is vállaljuk, csak holnap.

Kicsomagolták a zongorámat és maguk után húzva a fehér kőteleket, beszálltak a liftbe. Magam maradtam és számolni kezdtem. A zongorát Ötszáz rubelért vettem. Most kifizettem száz- kilencvenet. Még százkilencven meg valamennyi lesz a leszállítás és újabb százkilencven az újabb felszállítás. Az összesen őtszázhetven. Vagy ki tudja, még mennyi lesz. Azon a pénzen egy új zongorát vehetek. Mit tegyek?

Bekopogtam ahhoz az idegenhez.

— Idehallgasson — mondtam — nIncs szüksége zongorára?

— Nincs — nézegetett rám gyanakodva. — Van mandolinom.

— De én Ingyen magának adom. Ajándékba.

— Ingyen elfogadom — állt rá az

Idegen.

Most tehát régi jó zongorám ott van nála. Néha-néha elmegyek oda és játszom rajta. Az új tulajdonos gyakran megjegyzi:

— Ne verje olyan nagyon a billentyűket Tudja, az árt a hangszernek. És ez nem valami olcsó dolog!

SÁGI TÓTH TIBOR fordítása

Szemügyre vettem a zsűri tagjainak arcát és rájöttem, hogy nem lesz könnyű dolgom. Különösen a bizottság elnökének ábrázata ijesztett meg. De hát, tessék mondani, ugyan min csodálkozhat el egy tapasztalt bűvész, a cirkuszporond veteránja?

— Tessék, önön a sor — szólt az elnök.

Félelmem és bizonytalanságom szinte varázsütésre eltűnt. Belsőleg fegyelmezettnek éreztem ma gam és képesnek arra, hogy sikeresen letegyek akármilyen pályázati vizsgát.

Ráérősen elővettem zsebemből a zsebkendőt, meglengettem a zsűri előtt, majd végighúztam a padlón. Azután beleköptem a tenyerembe.

Téglahalmaz emelkedett az ál- mélkodó zsűritagok előtt. Még egyszer meglendítettem zsebkendőmet, még egyszer beleköptem a tenyerembe. S a téglahalmaz kétszer akkorára nőtt...

— A téglából elég — állított meg háborítatlan nyugalommal az elnök. — Térjünk rá a többi pontra...

— Ez esetben kérem a cilinderét — hajoltam meg.

Ráborítottam a zsebkendőt, háromszor a markomba köptem és így szóltam:

— Hoppl

Majd levettem a zsebkendőt, felfordítottam a cilindert, és ekkor szegek hullottak belőle, akár a bőségszaruból. Addig hullották, míg valamelyik zsűritag ki nem Jelentette:

— Semmi különöst

Akkor lehúztam a bal cipőmet és vagy 30 liter zöld festéket öntöttem ki belőle. Ledobtam a jobb •cipőmet — ebből pedig olajken- ce zúdult a padlóra, akár a víz a zápor idején.

— Es hol van a drót? — kérdezte az elnöktől jobbra ülő bizottsági tag.

— Az ön zsebében — válaszoltam, s odaléptem hozzá.

Amikor a bizottsági tag zsebéből a második 100 méter drót is kisurrant, rájöttem, hogy sikerült kissé felráznom a zsűrit.

— Bs mi a helyzet a csövekkel? — érdeklődött az elnöktől balra ülő bizottsági tag.

— Szíveskedjék kinyitni az aktatáskáját — kértem.

A meghökkent zsűritag néhány különböző átmérőjű csőmintát húzott elő saját aktatáskájából.

— Honnan vesszük a WC-kagy- lókat? — hallatszott a ravasz kérdés.

Beleköptem mindkét tenyerembe, kirántottam három fűszálat és kijelentettem:

— Nézze csak meg, min ül.

Elragadtatott kiáltás tört kt a

zsűritagok szájából. Egyik-másik még tapsolt ts.

Hogy végképp megrendítsem a bíráló bizottságot, oldalzsebemből előhúztam egy csapot, ráleheltem

— és forró víz folyt belőle. Nadrágzsebemből előhúztam egy égőt, füttyentettem egyet — s az meggyulladt.

— Ez a mi emberünkl — hallottam, amikor elhagytam a termet.

Nem lehetett kétséges: az építési tröszt megüresedett anyagbeszerzői állásának betöltésére kiírt pályázatot én nyertem meg.

Mégis csalódás várt rám. Anyag- beszerzőnek másvalakit vettek fel

— azt, aki utánam következett, ö ugyanis egy eredeti számmal pipált le mindenkit: hipnotizálta a zsűrielnököt, s arra kényszeri- tette, hogy levegye kabátját, nadrágját és cipőjét, azután pedig rábeszélte, hogy mindezt le kell írni a leltárból.

GELLÉRT GYÖRGY fordítása

• 9