Új Szó, 1974. június (27. évfolyam, 128-152. szám)

1974-06-23 / 25. szám, Vasárnapi Új Szó

1974. VI. 23.

Kezembe került egy régi újságcikk. A Vepor lejtőin harcoló egykori par- tizánkötelék parancsnokának, Alexe) Szagyilenko elvtársnak sajtónyilatkozata.

A Cinobányáról, Breznóről és környékbeli állomáshelyükről a partizánokhoz csatlakozó magyar katonák magatartásáról szólt, a magyar dandár megalakulásáról, mely lassan ötszáz főre növekedett. Cierny Balog táján egyik csapata keményen megütközött a német hegyivadászokkal. Az egykori partizánparancsnok három embert említ, a harcokban különösen kitűntek nevét.

A név csak név. Semmi közelebbit nem mond viselőjéről. Nem árulja él, hol él, hol született, mit csinál? Aztán összeakadtam egy ismerőssel, aki maga is részt vett a partizán- harcokban. Beszéd közben rákerült a sor a három név viselőjére Is.

— Tlndúr Ferencet, Finályt meg a Peredi Zsigát gondolod? — mondta ismerősöm. — Az első az pacsai születésű, a második talán magyar- országi, a harmadik nem — nem peredi, de dunaradványi.

így vetődtem el abba a kis Duna menti faluba. Valamikor vízimalmairól híres település volt. A vízimalmokra manapság már csak a Duna partján épült vendéglő és étterem elnevezése emlékeztet. Egyébként van ott jóravaló szövetkezet, lassan húsz éve hogy megvan, így hát nem is újdonság. És a szőlő?! A szőlő is megterem a falu határában, akárcsak a vízimolnárok idejében. Így a jóízű bor sem újdonság errefelé.

Az első benyomások után persze- hogy Peredi Zsigmondról kérdezősködtem. Igen: itt született, itt él Dunaradványon és lassan meg is öregedett.

Hogyan ólt? Mit csinált?

Egész életében a földdel küszködött. Eleinte egymaga, majd a szövetkezetben. Aztán — semmi. Megfáradt, kiöregedett, nyugdíjba ment. Most már csak a ház körül akad dolga. Magába húzódó, csendes ember.

Világéletében az volt, mondta valaki. Részt vett a partizánharcokban. Szerettük volna, ha elvállal valami tisztséget a falu vezetésében. Nem volt ilyen becsvágya. Igaz, teljesítette minden kötelességét, és senki egy rossz szót se szólhat róla.

Eszembe jutott egykori parancsnokának harci minősítése. Ha ennek az egyszerű embernek a neve így megragadt emlékezetében, ki szólhat róla bármi rosszat?

Visszagondolok arra a házra. Nem gőgös, rangos porta. Nem is vadonatúj. Rendben tartott tisztességes falusi ház. Ott él vele csaknem egykorú felesége. Tesz-vesz a ház körül. Olykor olvasgat, néha saját dolgain tűnődik, 8 még az idegen ember látogatását is arra használja fel, hogy egykori tetteinek indítékait tisztázza.

Megélte a háborút, és ő is katona volt. Egy élelmiszerszállító vonatoszlopnál szolgált, s már nem keletre, hanem nyugatra vonultak.

Emlékszik, Kárpátalján, Turjare- metén állomásoztak épp. A falu minden sarkán őrség állt. Öt magát is gyakran beosztották. A vonatoszlopnál szolgálni, néha őrt állni, még úgy-ahogy elviselhető volt, bár csúnyán őszre fordul már az idő. Aznap épp október tizenötödikét írták, negyvennégy október tizenötöt. Leváltották és vállán a fegyverrel baktatott a szállás felé, de még közelébe se ért, négy öt erdélyi fiú rohant elébe.

— Vége a háborúnak! Eldobhatod a puskát.

A szálláson összedugták a fejüket. Igen,. bemondta a rádió. Vége van. Megyünk haza. Ez volt az első gondolatuk. Kinek-kinek távoli faluja, szülője, felesége, családja. Aztán óvatos, aggódó kérdés ötlött föl bennük. Mi lesz a németekkel?

— Nem a gazdáinkl —- mondták a fiúk.

Aztán kiderült, még sincs vége a háborúnak, és a németek bizony úgy viselkedtek, mintha valóban gazdáik lettek volna. Attól a naptól kezdve érlelődött benne, de másokban is a szökés gondolata. Hát igen, megszökni. Csakhogy katonai fegyelem is van a világon.

A menetoszlop Turjaremetéről újra nyugatnak indult. Mire a hó leesett, már Szlovákia területén vonultak. Ismét egy hosszú állomásozás. Poltáron. Ha el is voltak szigetelve a lakosságtól, mégiscsak eljutottak hozzájuk a hírek. Körös-körül partizánharcok folytak, s néhányukban újféle remények ébredtek. Megszökni, de nem hazaszökni.

Egy nap minden föltűnés nélkül három partizán érkezett a faluba. Vegyes egyenruhájuk felismerhetet- lenné tette őket. Lehet, hogy magyarok, lehet, hogy németek. Szlovák fiúk voltak. A vonatoszlopnál surá- nyi gyerekek is szolgáltak. Tudtak velük beszélni. Az ő közvetítésükkel csakhamar megállapodtak.

Poltár alatt egy kis hegyi patak, vagy inkább csermely folydogált. Az egyik partizán annak a hídjánál a túlsó parton fogja őket várni. El is indultak, három erdélyi fiú meg ő. Vállukon fegyverrel fegyelmezetten vonultak át a falun, mintha a tizenkét órai váltásra indultak volna. A falu mögött hirtelen irányt váltottak a híd felé. A hegyi fiú ígéreteihez híven várta őket. Most már öten indultak neki a Vepor behavazott lejtőinek. Elhaladtak valami erdészlak mellett, aztán egy hegyi tanya közelébe éltek, s akkor magyar kiáltás harsant feléjük a fák sűrűjéből:

— Állj! Ki vagyl

A partizánparancsnok szállása körül már magyarok álltak őrségben, s ők anyanyelvükön feleltek vissza:

— Magyarok.

A belső őrség Szagyilenko elvtárs elő vezette őket. Kis hegyi tanya volt a szállása. A parancsnok nyúlánk, egyenes ember volt. Nadrágja széles szárú csizmába volt gyűrve. Felsőtestén oroszos szabású katonazub- bony. Bajsza élesen elöremeredt.

— Miért jöttetek ide, fiúk? — kérdezte.

— Poltáron így beszéltük meg a partizánokkal.

— Fegyveretek van?

— Van fegyverünk.

— Akkor hát harcolni akartok?!

Harcolni akartak. Már nem szökni,

harcolni akartak. Másnap kísérőt kaptak, aki Kysucára vezette őket. Útközben egy munkára beosztott csoportra bukkantak. A parancsnok harsány szóval olvasta fel az utasításokat. Torlaszokat kellett építeni a

tábor körül, fákat dönteni, kunyhókat építeni. A parancskiadás után még harsányabban elkiáltotta magát: — Szabadság, elvtársakl

Nyolcvan torok viszonozta a számára eddig ismeretlen köszöntést: —■ Szabadsági

A munkára beosztott emberek fegyvertelenek voltak. Akinek fegyvere volt, őrségbe osztották be. A hegyi utakat és országutakat figyelték, nehogy váratlan támadás érje a tábort. Volt másféle őrségük is. Folyvást az eget kémlelte. A megadott időpontban pedig háromszögben tüzeket rakott. A fegyvert és felszerelést szállító szovjet repülőgépeket igazította útba.

Kysucán nyolc fegyveres magyar fiúval csapták össze őket. Tizenkettőre szaporodva mindvégig, egészen Brezno elfoglalásáig együttmaradtak. Hosszabb ideig Kysucán szállásoltak, egy Márton nevezetű gazdánál, majd Krámba vonultak; ott a falu kovácsánál szálltak meg. A padlóra terített szalmán vagy szénán aludtok. Volt jóravaló pokrócuk is, mely megóvta őket az isten hidegétől. A németek egy időben egyre gyakrabban próbáltak föltörni a hegyekbe. Főleg Dobroč táján. Csaknem minden nap véres összecsapásra került sor közöttük. A Cierny Balogra vezényelt csapatra is rátámadtak. Egy falusi kisgyerek hozta a hírt, hogy Balog felé sok német vonul, mutatta is merre. Ök tizenketten épp portyáról tértek volna vissza szállásukra. A hír felkavarta őket. Üzenetet küldtek Simkó elvtársnak, a Balogra kihelyezett magyar csoport parancsnokának, hogy követik a németeket, s ha tüzet nyitnak, útjukat állják. Balog alatt a németek bevetették magukat az országút menti árokba, mely védelmet nyújtott nekik. A magyar csapat hiába lőtt rájuk. Sokáig húzódó állóharcnak ígérkezett az összecsapás. Akkor ők tizenketten meggondolták magukat. Följebb vonultak egy kis hidacskához és az árok mentén golyószóróval tüzet nyitottak a németekre. Peredi Zsig- mond hasalt a hídnál a golyószóró mögött és lőtte, lőtte a németeket. Többen odavesztek, mások szélnek- eredtek. Kilencen megadták magukat. Fogolyként kísérték föl őket a táborba Szagyilenko elvtárs elé. Utólag szereztek tudomást arról, hogy az Edelweis (havasi gyopár) veszedelmes embervadászai voltak ...

Olykor másféle, de ugyancsak veszélyes megbízatásokat kaptak. Lejártak Breznóra az ott állomásozó magyar csapatok legénysége közé. Röplapokat osztogattak köztük, agitáltak, jöjjenek át a partizánokhoz.

Peredi Zsigmondnak gyakran eszébe jut egy ilyen eset. Mind a tizenketten levonultak Brezno határába. A Garam bal partján, a téglagyár közelében, kilenc embert hagytak a folyó töltése mögött. Megbeszélték, ha bajba kerülnének, míg átkelnek a lerombolt hídon, tüzet nyitnak a fejük felett. Két pesti fiúval. Joákim- mal és Pasa Bélával lopakodtak a híd felé. Ö maga vállán a golyószóróval, azok ketten kezűkben géppisztollyal nagynehezen átvergődtek a pillérek között lebegő deszkákon. A túlsó oldalon hirtelen valaki rájuk kiáltott:

— Alljl Ki vagy?

Pasa Béla félrevezető monológba kezdett. Még az kellene, hogy ti lőj- jetek ránk. Még csak az kellene. Folyvást őrségbe hajszolnak bennünket. Az ember azt se tudja, hol a feje. Alig talál vissza, mert mindenütt lőnek ránk. Végül még a mieink is.

Az egyik fiú a magyar őrségből ráismert Peredire.

— Hát te vagy, Zsiga? Hiszen te megszöktél.

— Az lenne a legjobb, ha ti is velünk jöttök, mert...

Nem fejezte be a sok mindent jelentő mondatot. Bementek az őrszobára. Sokáig elvitatkoztak egykori bajtársaikkal. Ellátták őket röpira- tokkal, jóravaló tanácsokkal és útbaigazítással. Meg is ígérték, átmennek. És hárman valóban átmentek a magyar dandárhoz. Két idevaló fiú volt köztük, Juhar és Sax. A harmadik magyarországi. Annak a nevére már nem emlékezik.

Brezno megszállása volt utolsó nagyobb operációjuk. A város közelében, egy hegyi tanyán ásták le magukat a térdig érő hóban. Olykor sortüzeket adtak le a német állásokra. Az ellenség golyószórókkal és aknatüzzel viszonozta, de mégsem fejlődött ki igazi tűzharc, csak ta- pogatódzó lövések voltak. Hajnal felé minden elcsitult. Akkor parancsot kaptak az előnyomulásra. Átkeltek a Garam hídján, s tétován várták a rájuk zúduló sortüzet. Sehol senki. Semmi. Csak a nagy, néma csend. Olykor szél fütyült el a fejük felett.

Mire virradni kezdett, bent voltak a város közepén. Az utcákon híre terjedt, hogy már benn vannak a szovjetek. A nép kitódult az utcákra. Láttukra egy idős asszony összecsapta a kezét: — Jézusom, hiszen ezek a magyarok! Hogy kerültek ide?

Kifaggatták a járókelőket, merre vannak a németek. Elmentek. Éjszaka kiürítették a várost. Megköny- nyebbülésére az utcai harcok elmaradtak. Elfoglalták a városházát. Kilenc, tíz óra körül ott üdvözölték a zárt sorokban bevonuló szovjet csapatokat.

Breznói operációjuk után két hétig Tisovecen maradtak. A magyarországiak elmentek Budapestre. Ki-ki megkapta harcilapját. A partizánliá- ború véget ért...

Láttam Peredi Zsigmond törzslapját és harci minősítését. Szóról szóra ez állt benne: Fegyelmezett és bátor harcosként tüntette ki magát Krám, Cierny Balog, Dobroč és a Breznó környéki harcokban.

A harcok után hazatért. Mögötte ottmaradt a felszabadult hegyi táj, és ottmaradtak,., a halottak.

Olykor még most is eszembe Jut az a kis Duna menti falu, és az a ház: Peredi Zsigmond háza. Magamat is látom, mindkettőnket. Ott ülünk a vendéglátó szelíd asztalnál, és nézem a kezét. Megfáradt, becsületes paraszti kéz. Eszembe jut az a balogi ütközet, és azt mondom magamban, rettenetes kéz. Szinte látom, hogyan markolja a golyószóró agyát, és závárzatát, s mintha még most harminc esztendő múlva is rettenetes indulat rántaná görcsbe.

A németek nem gazdáinkl — mondja az a kéz.

Magába húzódó csendes ember, nem volt semmilyen becsvágya, mondja valaki, és a kéz némán vitába száll a néma hanggal: — Katonás, kemény ember, aki haragvó rettenetes Indulatokat rejt magában. Félt a saját indulataitól, hát nem akart senki gazdája íenni.

A kéz felett felbukkan emlékezetemben Peredi Zsigmond fegyelmezett értelmes arca, s aztán egy más, ugyancsak néma hang ér a fülemig: — Teljesítette minden kötelességét, és senki semmi rosszat nem mondhat róla.

BABÍ TIBOR

7